A félhomályba boruló pódium baloldali előterében, egy biedermeier fotelben ülve Gálffi László olvassa Weöres Utószavát az 1971-ben megjelent Psychéhez. A "hajdani költőnő, Lónyay Erzsébet" - amint kései lírikustársa aposztrofálja - régi kéziratkötegét fölfedezvén, adta közre az 1800-as évek tanulatlan, cigányvérrel oltott, nemesi származású poétanő csiszolatlan, ám annál duzzadóbb életerőre, tehetségre és őszinteségre valló verseit. Hitelét erősítendő, a kor neves kritikusának, Toldy Ferencnek a Psyché pallérozatlanságát nyesegető intelmeit is beékeli a költemények közé.
Psyché alias Weöres versei a korabeli álszemérem "irodalmában" - ahol amúgy csak a férfipoéták nőről faragott képmásairól szerezhetett tudomást az utókor - forradalmian kitárulkozó, természetközeli életerővel robbanó literatúraként bukkantak fel (s mögöttük, egy megcsontosodott, álszent morálnak fittyet hányó életforma). Mindez benne örvénylik Palya Bea előadói lényében, muzikalitásában, amikor Psyché köntösébe bújik.
A bécsi zeneakadémián végzett Gryllus Samu muzsikája a Psychében kelt lelki impulzusok, hangulati momentumok inspirálására fogant, és Palya Beával közös kutakodásuk, együttmunkálkodásuk során a zene ihlető forrásait a legkülönbözőbb helyeken lelte meg: a bécsi udvari muzsika motívumvilágától a monarchia népeinek folklórjáig, mi több, még az arab, a balkáni, a francia gyermekdal formavilágáig is kiterjed, és jókora részt a cigány dallamok újraéltetéséig. Az ihletettség, a zeneszerzői invenció ad egységet a különös ötvözetnek, és az énekesnő szuggesztív művészi egyénisége, akinek nemcsak hangján, hanem lelkén átszűrve hallja a közönség a Psyché-verseket, helyenként töredékeket, és érzékeli a mindig megfoghatatlan, illékonyan elszálló lírai hangulatokat.
