Amikor a Cantata profana című szobrot a Szolnoki Néplap kalendáriumrovatában meglátta, úgy hitte, legalább kétméteres. Azt is elképzelte, hogy az udvarán áll. Látnia kell, gondolta. Elment az alkotóhoz, aki, megtudva, mi célból érkezett, beinvitálta a lakásába. Bement, és leült a konyhaasztalhoz. A házigazda kávéval és vízzel kínálta, majd azt mondta:
– Egyébként ott van a feje fölött, a konyhaszekrényen.
– Ne vicceljen! Azt hittem, hogy sokkal nagyobb!
– Hát, igen. Az volt a terv. Ha a Püspökladányban bedőlt szoboröntöde átkerülhetne Szolnokra, akkor meg tudnánk önteni nagyban, bronzból.
– Ezen ne múljon, nekem van egy üresen álló helyem Szolnokon! Majd én létrehozom az új öntödét, és megcsinálhatja.
Mintegy húsz éve így ismerkedett meg Nyolczas Nándor mérnök és Pogány Gábor Benő szobrász. Megegyeztek, hogy Nyolczas vállalja a szobrok elkészítésének anyagi költségeit, amiért az alkotó szoborral fizethet. Idővel barátságba keveredtek. Nyolczas Nándor két évvel ezelőtt meghalt. „Sokáig az ő udvarán álltak a művek: a Cantata profana (2005), a Sámán (2007) és a Garabonciás (2010). Most a Magyar Nemzeti Múzeumban vannak” – mondja a Munkácsy-díjas alkotó.
Egész napos bronzöntésre érkeztem. A munka már javában zajlik, amikor Gáborral megérkezünk, aki készségesen kijött elém kocsival a vasútállomásra. Körbevezet, bemutat a kollégáinak: Baráth Fábián és Révi Norbert szobrászoknak, akik szintén a szolnoki művésztelep művészei, valamint Koloszár László keramikusnak, aki még a Kisképzőben volt az osztálytársa. A helyiségben nézelődve az jut eszembe, hogy itt minden fém: egyebek mellett bádoglemezeket, huzalokat, létrákat, ventilátorokat, valamint korábbi munkákból megmaradt törmelékeket látok. A sorsuk közös: mindet felhasználják. A bejárattal szemben, a bal oldali sarokban áll a kemence, előtte a kohó. A fal mentén mindenhol áll vagy fekszik valami. Feltűnik, hogy bár por van – ami természetes –, folyamatosan elpakolnak maguk után, tiszta és járható a terep.
A műhely közepén két vaskeret van szorosan egymás mellett, amelyekben a kemencéből kivett formák állnak. Hosszuk egyben három méter lehet, a szélességük kettő. Megtudom, hogy sóderszerű kaviccsal tömörítik beléjük a formákat, hogy a lávaszerű fém ne feszítse szét az anyagot. Amikor tele vannak, a formák tetejét letakarítják, hogy az olvadt fémmel fel tudják tölteni. Az lesz majd a látványosabb esemény, mondja Gábor. Fog egy vödröt, a kaviccsal teli tárolóba meríti, majd a tartalmát a formák közé önti. Ezt néhányszor megismétli, míg két-háromcentis réteg nem alakul ki, majd egy másfél méternyi fémbottal döfködni kezdi: így tömöríti a kavicsot.
Pár percig figyelem, ahogy csinálja, majd megkérdezem, segíthetek-e, legalább a cipekedésben.
Szívesen veszi, így vödröt szerzek, és elkezdem szorgosan merni, hordani és önteni a kavicsot.
Felszabadító munka, két dolog miatt is. Egyrészt mert visszaemlékszem, amikor egyetemista koromban segédmunkásként építkezésen dolgoztam. Akkor is örültem, hogy részese lehetek valaminek: hogy valamit építünk. Lelkesen csinálom, aztán még lelkesebb leszek, amikor Gábor azt mondja, jól megy ez nekem, jöjjek máskor is.
Később a bejáratnál pihenünk; van ott néhány szék meg zsákok, rendezett rendezetlenségben. Esik az eső, a levegő friss. Hogy ne ázzunk meg, Gábor, miután a talpazatát az egyik vödörben lévő esővízzel megtöltötte, beleállítja a mintegy két méter átmérőjű ernyőt. Lehet alatta levegőzni, inni, enni, cigizni. Ők enni kezdenek, sajtos kiflit kefírrel; engem is megkínálnak. Van csoki is, azt kólával szokták fogyasztani. Meg ásványvíz és gyereksör a hűtőben. „Mit kérsz?” – kérdezik.
Pogány Gábor Benő elmondja: amíg a kohó átmelegszik, és a csaknem hatvan kilónyi fémet megolvasztja, hosszabb idő. „Megyek is, mert kohóidomárkodnom kell. Megetetem a kisgömböcöt” – mosolyodik el, majd öltözködni kezd. A pólóra dzsekit vesz, begombolja, kabátot kap magára, aztán sárga, fekete mintás fejkendőt erősít a fejére, erre jön a hegesztőmaszk. Kesztyűhúzás után indul a kohóhoz, amely olyan, mint egy üst. De ez nem disznóvágás, és nem hurka-kolbász fő benne, hanem a fém olvad, meglehetősen látványosan. A mintegy egyméternyi átmérőjű kohó tetején van egy kis szabad hely. Azon keresztül zöld színű láng csap fel körülbelül harminc centiméter magasan. Olykor magasabban. Gábor fémlapátot vesz a kezébe, és az izzó tégely aljáról kiszedi a felgyűlt salakot, amely vakítóan fénylik, mintha arany lenne.
Jólesik neki a friss levegő. Gondoljam csak el, mondja, milyen, amikor nyári forróságban dolgoznak. Olyankor a tíz-húsz fokos különbséget is megérzik.
A bronzöntéses napot legalább egy hónapos munka előzi meg.
„Először rajz készül, majd viaszmodell. Aztán a szobor acélváza, amelyet agyagból mintázunk meg. A gipszbe téglaőrleményt keverünk, és szétszedhető negatívot készítünk belőle. Ebbe olyan vastagon ecseteljük bele a viaszt, amilyen majd a bronzöntvény vastagsága lesz, amit felcsatornázunk és beformázunk. Így készülnek az itt látható formák, amelyek beöntőnyílással lefelé a kemencébe kerülnek. Abban a viasz nagy részét a vízgőz kinyomja, a maradék viasz elég. A (kristály)víz pedig, ami a gipszkristályokban van, és amivel bekevertük, távozik. Eztán meg kell várni, hogy annyira lehűljön, hogy be tudjuk döngölni. Ebben segítettél. Nemsokára beöntjük a formákat, majd a beöntőket levágjuk, a homokszóróhoz visszük, megtisztítjuk, cizelláljuk és összehegesztjük, végül eldolgozzuk a hegesztési varratot, aztán neki lehet látni a patinázásnak.” Most egyebek mellett a IX. Szolnoki Bronzöntési Szimpózium anyagain dolgoznak.
A Munkácsy-díjas alkotónak most két szobra készül. Mindkettő az 50. Tokaji Írótábor felkérésére. Az egyik Polyhymnia, aki a himnuszírás múzsája mellett a mezőgazdaság védőpatrónusa is volt, attribútuma a szőlőtőke és a könyv. A másik dombormű Antall István rádiós szerkesztő emlékére.
„A szobrászat anyagba zárt költészet” – mondja.
Hány betűből áll a magyar nyelv? És abból hány szót tudunk kirakni? Hány szókapcsolat van? Hányféle mondat? Ha valaki megtanul magyarul, el tud olvasni egy verset. De hiába ismer ugyanannyi betűt, mégsem tud olyan verset írni, mint József Attila vagy Pilinszky János. Pedig a kódkészlet ugyanaz. Hogy a betűkből hogyan lesz művészet, ez a varázslat nincs megfejtve. Megkérdezem, hogy minden egyes szobrához tartozik-e vers. „Majdhogynem. Mindegyik mögött sokféle poézis húzódik meg. Amikor fiatalember voltam, én is írogattam verseket. Vannak olyanok, amelyeket szoborba öntöttem. És szoborban sokkal jobbak, mint versben.”
Hamarosan megkezdik a bronzöntést. Számomra már a felkészülés, a hangolódás is elképesztő élmény: olyan, mint egy szertartás. Mint amikor a színészek színpadra lépés előtt erősen koncentrálnak, átlényegülnek. Ám ez veszélyes, nehéz és forró tevékenység. És az előző három jelzőt minden túlzás nélkül köbre lehet emelni. Mágikus, amikor a kohóból kiemelik az izzó tégelyt, amely úgy néz ki, mint egy ereklye, amely az ősi tudást tartalmazza. Leteszik a földre, egy legalább húszkilós fogóval rögzítik, felemelik, majd ráakasztják az automata szerkezetre. Ezután Fábián és Norbert kétoldalt tartva, egyensúlyozva elkezdi egyesével megtölteni a formákat. Nem túlzok: az izzó láva mintha élettel telítené őket. Aki a műhelyben van, egyszerre lélegzik, a folyamatot végzők pedig egyszerre mozdulnak: óvatosan, megfontoltan és határozottan. Az idő lelassul, teljes lényükkel a feladatra fókuszálnak. A láva tündöklően izzik, amikor a tégelyből a formába kerül. Megtudom: sok apró dologból adódik, hogy a végeredmény jó lesz-e. „Van egy befolyórendszer meg egy másik, amelyik a levegőt maga előtt tolja a felszínre. Ha a beömlő fém elzárja az utóbbi járatot, a levegő nem tud feljönni.”
„Olyan, elemi erők találkoznak ilyenkor, amelyek csak a nagy geológiai mozgások során. Vulkanikus jellegű, ahogy fémek és az ásványok keletkeznek. Annak a geológiai mozgásnak a kis reprodukciója zajlik, és mi megpróbáljuk irányítani. A szobrászat attól is nemes, hogy az ellenálló anyagot le kell küzdeni. Meg kell szelídítenünk, hogy azzá váljon, amit mi szeretnénk.” „Mint egyfajta teremtés?” – kérdezem. „Abszolút – vágja rá. Mindig azt mondom, azért ez a legszebb mesterség, mert a Teremtőt utánozzuk: lelket lehelünk az anyagba. Nehéz lenne ennél szebb és magasztosabb mesterséget elképzelni. Most is beleborzongok.”
Pogány Gábor Benő szobrászatában hangsúlyosan jelen vannak mitológiai és bibliai motívumok. Szent Györgyöt, Assisi Szent Ferencet, Szent Vendelt, Szent Flóriánt és Szent István királyt is szoborba öntötte már. A szobrászat olyan közös nyelv, tudás, amely hosszú folyamat alatt kristályosodott ki, és az emberiség közös tudásává vált. Ha továbbvisszük, visszafelé is olvashatóvá válik, mintha időgépbe ülnénk. A képzőművészetnek saját, nemzetközi nyelvezete van. A görög istenek attribútumai éppúgy felismerhetők, mint a keresztény mitológia szentjei.
„A Nyíregyházi Egyetemen tanítok, a képalkotás szakon. Azzal szoktam kezdeni, hogy belegondoltak-e már abba a szóba: kép. Abba, hogy mi az.” „Látvány, jelenet, történet, emlék” – sorolom. Erre ő: „Gondoljunk bele, hány olyan szavunk van, amiben benne van a kép. Kezdve onnan, hogy képzem magam. Képessé válok, ha képzem magam. A magyar nyelvben a hangokat is képezzük. Ha gondolkodunk, akkor a képzeletünket használjuk. Az olvasás a képzeletünket fejleszti. Mennyi minden benne van! A hallgatók a fényképet mondták meg a festményt, és igen: mind kép, kép, kép. Ez oda vezethető vissza, hogy a világról szerzett tudásunk több mint kilencven százalékát a szemünkön keresztül szerezzük. A vizualitás oktatása ehhez képest sehol sincs, már ami a fontossági sorrendet illeti. Mindenki a matematikát preferálja helyette. Az is kell, persze, de szerintem a képek által sokkal több információt szerzünk.
Az ember képekben gondolkodik. Egry József festőnek mondása szerint a látottat a tudattá, a tudottat értetté, az értetett magasztossá kell tennünk ahhoz, hogy művészetet hozzunk létre. De az már nem tanítható, hogy mitől lesz valami művészet. Ez az egyik legkardinálisabb dolog, ha valaki arra adja a fejét, hogy képalkotással, vizualitással akar foglalkozni.”
Somogyi Józsefről van egy videó az interneten, amelyben elmeséli, hogy egyszer egy hallgatója megkérdezte tőle, tetszik-e neki a szobra. „Rendben van, semmi rosszat nem tudok mondani róla” – felelte neki. Mire a diák: „Mi az, ami nem tetszik benne?” A mester ekkor is csupán annyit tudott mondani, hogy minden a helyén van ugyan rajta, de valamiért mégsem tetszik neki. A diák nem hagyta annyiban: többször megkérdezte tőle az óra során, mi vele a probléma, de ő csak ismételni tudta magát. Aztán amikor kicsengettek, hirtelen rájött: „A varázslat hiányzik belőle. Minden megvan, csak varázslat nincs, amitől művészetté válik.” Pogány Gábor Benőt ezért nem érdekli a naturalizmus. Úgy érzi, abban esélye sincs a varázslatnak. Amikor valaki szolgaian másolni kezd, abban csak az izzadtságot érzi. Ha így próbálunk a Teremtőre hasonlítani, kimarad a munkánkból a varázslat, a megfoghatatlan, a csoda.
Pogány szobrai magán- és közgyűjteményekben Magyarországon és külföldön is megtalálhatók.
Európa-szerte több mint ötven köztéri alkotása látható, köztük a Szigligeti Ede-emlékmű, a Kaposvári Gyula-dombormű és a Boldog Sándor István-szobor Szolnokon, Aba-Novák Vilmos szobra Székesfehérváron, a Felhőnjáró Lumsdenben és a Macskaság Zürichben.
Azok, akik beleláttak, hogyan készül egy bronzszobor, egészen más szemmel fognak ránézni a köztéren álló szobrokra, mint azelőtt. Sokan vannak, akik megkeresik Pogányt, hogy szívesen meghallgatnák, ahogy a tárlatvezetésein a köztéri szobrairól beszél. „A köztéri szobrok párbeszédre adnak lehetőséget. Szerintem még a legelvontabb művész is párbeszédre hívja a nézőt. A feleségemmel (Szitt Melinda, a Magyar Táncművészeti Egyetem mesteroktatója – a szerk.) való ismeretség során rájöttem, hogy a tánc ugyanúgy a teret alakítja, mint a szobrászat, csak más a médium. Ott is létrejön egy térjel: egy olyan képződmény, amelyet összekapcsolódások alakítanak.”
Ez nem a magányos része az alkotásnak, jegyzem meg, amikor a vasútállomásra indulunk. „Ez csapatmunka. Kő Pál szobrászművész egyszer azt mondta egy interjúban: »Az egyiptomi művészet vonzásában és az idő szorításában élek.« Akkor még mosolyogtunk ezen, ma már nem, mert pontosan átélem a jelentését és a jelentőségét. Senkinek sem mondunk nemet, hogy mindenki örüljön. Ez okozza, hogy egyre kevésbé tudunk megfelelő mennyiségű alvással, kipihenten dolgozni. Ettől függetlenül teljes mértékben megélem a közös alkotás örömét. Egyedi és megismételhetetlen szituáció ez; koncentrált állapot, amelynek során az ember tudja, hogy minden perc számít. A kialakult szakmai kapcsolat ekkor felértékelődik. Olyan, mint egy műtét: mindenki odanyúl, ott fog, ott hegeszt, ott tart, ahol kell. Mindenkinek van javaslata, ötlete, felvetése, a végén pedig a legjobban állapodunk meg, és a lehetetlennek tűnő feladatokat is meg tudjuk oldani.”
Pogány Gábor Benőnek szeptember 3-án Koltón lesz kiállítása, és megünneplik majd, hogy idén lett hatvanéves.
A szerző felvételei
