Az Európaiság – kelet-európai perspektívából magyar címéből kimaradt az angolban szereplő kinship (rokonság, atyafiság), pedig annak összetartozásra, a közös múltból, hasonló történelmi tapasztalatokból eredő, hangsúlyozottan nem vérségi, hanem kulturális rokonságra utaló, kedves csengése jól jellemzi a Capa Központ lengyel–magyar együttműködésből született új kiállítását. A lengyelek is, mi is húsz éve lettünk az Európai Unió tagjai, a két nép már egyébként is mindig nagy szimpátiával, már-már rokoni érzelmekkel tekintett egymásra, és Lengyelország idén tőlünk vette át az európai elnökséget. Örökségünk nagyon hasonló, akár az egykori szovjet diktatúrához való viszonyra, akár a kettős, keleti és nyugati beágyazottságot egyaránt alapnak vevő szemléletre, akár a rendszerváltás óta megtett nagy útra, fejlődésre gondolunk.
A kelet- vagy kelet-közép-európai identitás sajátos, összecsengő tapasztalatai biztosítják, hogy az átlagnál jobban értsük egymást a térség országaival. Ezért remek ötlet volt a kurátorok, Wiktoria Michalkiewicz és Mucsi Emese részéről, hogy párokba rendezte az alkotókat, mivel így fejezetenként egy tekintettel foghatjuk át a törekvések, érzületek, felfogásmódok hasonlóságait és különbségeit, és érzékelhetjük, hogy az a bizonyos kinship milyen jól kitapintható. Mind a hat fejezet az „új nemzedék”, azaz vagy a rendszerváltás után született, vagy azt még gyerekként megélt fotográfusok munkáit mutatja be.
Az Identitás című fejezet alkotói Horváth Anita és Ilona Szwarc. Mindkettőjük fő témája a női és a kisebbségi identitás, amelyet nem az érintettek jelölnek ki a maguk számára, hanem vagy a többség, vagy a férfiak. Ők pedig elszenvedik ezt, ami sokszor csakugyan szenvedéssel jár, mert – például a romák esetében – a többségi társadalom rideg módon kijelöli a helyüket, a perifériára szorítja őket, és olyan minősítéseket enged meg magának, amelyek megsebzik, gúzsba kötik, megbénítják, stigmatizálják őket.
A kiállításszöveg Arjun Appadurai antropológust idézi, aki szerint a kisebbségek nem születnek, hanem a történelem által teremtődnek, a helyzetüket azonban sokszor megváltoztathatatlannak, a végzetükként élik meg. Horváth ilyen, megbéklyózó, kirekesztő mondatokat jegyzett fel, és magát a családtagjaival fényképezve annak megértetésére törekszik, hogy „talán nem is vagyunk annyira különbözőek. Olyan mindennapi érzelmeket, félelmeket, fájdalmat, szorongást tükröznek, olyan kapcsolatokat mutatnak be (a képei – a szerk.), amelyek minden családban léteznek” – írja.
A Los Angelesben élő Szwarc szintén a kisebbségi, valamint a női identitásra koncentrál, és az érdekli, hogyan válik valaki észrevétlenné a társadalomban. Performanszainak célja a nők és különösen a kelet-európai nők hagyományos ábrázolásának megkérdőjelezése, akiket errefelé sokszor sztereotipikusan, a háztartásba „szorítva” mutatnak be. Ezentúl pedig a férfiak által formált női emlékeknek a feminizmus általi újraalkotására törekszik.
A Posztnosztalgia című fejezet Szombat Éva és Karolina Wojtas munkáit mutatja be. Ezek háttere az az óriási változás, amit a tárgyi kultúrában a rendszerváltás, a kapitalizmusra való gyors átállás hozott magával. Szombat így ír erről: „Sorozatomban olyan tárgyakat örökítettem meg, amik itt ragadtak a nyolcvanas és kilencvenes évekből. Olyan huszonéves alanyokat kerestem, akik nem a legfrissebb trendek szerint öltözködnek, hanem szinte megszállottjai egy bizonyos stílusnak és kultúrának, ami akkor volt divatban, amikor ők még meg sem születtek.” Szombat azzal foglalkozik – a kiállítás Echo in Delirium (Az önkívület visszhangjai) című projektjét állítja a középpontba –, hogyan lesz a régiből új, hogyan ismétlődnek a divatok, támadnak fel, válnak jelentőssé régi tárgyak, és hogy ennek mi köze a társadalmi változásokhoz.
Wojtas gyermeki világot teremt a képeivel, beállított jeleneteket fotóz le, eltúlzott effekteket használ, a gyerekkor világába hívja vissza a szemlélőt, célja a nemzeti sztereotípiák, a kelet-európaiság jelenségeinek és eszméinek újraértelmezése. Az előző rendszer emlékei, tárgyai nála is jelentőséget kapnak.
A Spiritualitás című fejezet számomra kifejezetten üdítő, szórakoztató és ismeretbővítő volt, mivel arra a sokszor teljesen figyelmen kívül hagyott igazságra hívja fel a figyelmet, hogy a hit világa mennyire színes, hogy a rendszerváltások e téren is micsoda pluralizmust hoztak magukkal. A választék, az eszmei zűrzavar zavarba ejtő, de végső soron arról tanúskodik, hogy a spiritualitásra való igény örök és intenzív, legyen szó a népi hiedelmekről, a történelmi egyházak jelenlétéről vagy a kisegyházak népszerűségéről, vagy a különböző világvallások, meditációs formák iránti fokozott érdeklődésről. A helyzet elég hasonló a kapitalizmus tárgyi kultúrájához: mivel a spiritualitásban rengetegen látnak üzletet, a bóvlitól a bölcseletig és az életvezetési tanácsadásig mindent megtalálhatunk a piacon, és a hit vámszedői (mint Agnieszka Sejud képein látható) a hagyományos egyházak környékén is nagy számban jelen vannak vicces termékeikkel.
Érdekes (bár számomra kissé légből kapott) Simon Zsuzsi anyukájával és nagymamájával kivitelezett boszorkányos-seprűs projektje, képei és videóperformanszai is, amelyek a nőket sújtó előítéletekre utalnak egy olyan országban, azaz nálunk, ahol a legnépszerűbb volt a boszorkányüldözés egész Európában. Figyelemre méltóak továbbá Sejudnak a hihetőségre a vallásin túli értelemben vonatkozó gondolatai: „Mit hihetünk el a posztigazság korszakában? Hogyan igazodjunk el egy olyan világban, ahol még az alapvető tájékozódási pontjaink is bizonytalanná váltak? (…) Az igazság már régen elavult és érvényét vesztette. (…) A jelen a posztigazságok és az álhírek világa, ahol nehéz megtalálnunk önmagunkat, de könnyű elveszteni az amúgy is törékeny biztonságérzetet (…). Az információ áramlása a médiában olyan drámaian megváltozott, hogy minden egyes nap újra és újra fel kell tennünk magunknak a kérdést: »Hol az igazság«?”
Az Átmenet című fejezet két alkotói közösség, a Sputnik Photos és a Pictorial Collective projektjeit mutatja be, és a liminalitás fogalma alapján értelmezhető a legjobban. Ez – idézi a kiállításszöveg Victor Turnert – olyan állapot, „amikor a múlt már elvesztette hatását, és a jövő még nem öltött végleges formát”, valamint az a folyamat, amely során a hatalomnak kiszolgáltatott egyénből állampolgár válik. Ez jellemezte-jellemzi Kelet-Európát, mióta kikerült a Szovjetunió befolyási övezetéből, felszabadult az önkényuralom alól.
A kelet-közép-európai Sputnik Photos fotográfusai 2008 és 2015 között beutazták a volt Szovjetunió tájait, embereit, letűnt jelképeit, megújító kezdeményezéseit, majd összeállították az Elveszett területek archívuma című, több ezer fotóból álló gyűjteményt és a hozzá kapcsolódó Elveszett területek szótárát, amely szovjet és posztszovjet kifejezéseket ismertet költők, esszé-, újság- és regényírók tollából.
A magyar Pictorial Collective kilenc alkotója óriási ötletet valósított meg óriási munkával: az ország és a Kárpát-medence kétezer-nyolcszáz Petőfi utcájában fotóztak, és így, egy virtuális Petőfi utca dokumentálóiként páratlan látképét alkották meg az ország és a magyarság mai életének, körülményeinek. A nagyszabású korábbi kiállításnak itt a zanzásított változatát láthatjuk, de a projekt albumváltozatát is kihelyezték a kurátorok, érdemes átlapozni.
Az Abszurd című fejezet is nagyon kedvemre való volt, mégpedig azért, mert a mi vidékünkön szerintem az abszurd és a groteszk iránti érzék nélkül nem lehet boldogulni, sőt ez csaknem az anyanyelvünkké vált az úgynevezett szocializmus időszakában. Ezen az elmúlt évtizedek sem változtattak, talán mert most már eleve így fogjuk fel a világot, talán mert a kapitalizmustól sem idegenek a hasonló visszásságok. Barakonyi Szabolcs képei elvileg dokumentumfotók a vidéki Magyarország közösségi eseményeiről, szürrealitásuk mégis viccessé teszi őket. A kiállítás Kösz, jól! című 2016-os fotókönyvéből válogat.
Ada Zielińska képei, projektje is szürreális: általa (volt tűzoltó apukája segítségével) felgyújtott autók előtt fényképezkedik (állítólag „lengyel mosollyal” – számomra inkább faarccal, bár talán valami groteszk derű azért ott fénylik a tekintetében). Az üzenet feltehetőleg a manapság a menőség szimbólumaként, sőt amerikai mintára az emberi mivolt elemi alkotóelemeként felfogott autó mint szimbólum és az általa megjeleníthető életforma megkérdőjelezése. És ezáltal olyan helyzetek ábrázolása, amikor a megszokott napi rutint váratlan esemény zökkenti ki.
A Tér című fejezet a keleti blokk mindennapjait, életmódját annyira meghatározó betont és lakótelepeket helyezi a középpontba. A szürke panelépületek világát, amelyek csúnyák is, sematikusak is, mégis sokaknak fűződnek hozzájuk családias emlékeik, mert a házak lakói sokszor közösségként tekintettek-tekintenek magukra, a „lakótelepieket” titkos szolidaritás, az összetartozás érzése kötötte-köti össze. Standovár Júlia és Katerina Kuzmicseva arra akar bennünket hangolni, hogy a betonra és a lakótelepekre egyaránt pozitívabb érzésekkel tekintsünk. Standovár Pajkos beton című projektjével nőiség és beton összebékítésével kísérletezik, Kuzmicseva Betonium című sorozata pedig lakótelepeken élő, de a szocialista örökségtől már elszakadt embereket mutat be.
