Petőfi itt és most – A Capa-központ új kiállítása

A Petőfi utcák népében magunkra ismerünk, és ez néha fáj. Máskor viszont megmelegedik tőle a szívünk. Egy azonban biztos: jobban megértjük majd, mi mindent – könnyeztetőt, megnyugtatót és nagyszerűt – hordoz magában az, hogy „itt élned, halnod kell”.

A Capa-központban háromnegyed hat után feltűnően nagy a tömeg, és már minden termét birtokba vette az új kiállításnak. Népünnepélyszerű múzeumlátogatás zajlik, számomra kissé káoszosnak tűnő formában. Sétálgató és kisebb csoportokban beszélgető emberek mindenfelé, valamint rengeteg fotós, akik a kiállított képeket és a nézelődőket fényképezik. Vagyis mintha már mindenki túl lenne azon, amire érkeztem, és a Petőfi utcák népe nem szorulna arra, hogy még jobban megnyissák. Megkérdezek egy hölgyet, hogy a meghirdetett hatról nem hozták-e előre a megnyitót fél órával, vagyis tudtomon kívül nem késtem-e el, de megnyugtat, hogy ő is arra vár.

Pár perc elteltével Virágvölgyi István kurátor mikrofont húz az egyik sarokba, és mindenkit maga köré invitál (de tele a terem). Aztán Kőrösi Orsolya ügyvezető igazgató (nemrég itt beszélgettünk vele) mond néhány szót a kiállító Pictorial Collective és a Capa gyümölcsöző együttműködéséről, valamint a fotóscsoport által képviselt közösségi szemléletről. A kurátor felsorolja, hány és hányféle közterületet neveztek el Magyarországon és környékén Petőfiről, majd felvezeti Szálinger Balázs József Attila-díjas költő megnyitóbeszédét. Ő pedig korunk válságjelenségeinek – háborúk, globális felmelegedés, népvándorlás, energiaproblémák – felsorolása után azt kérdezi:

kinek a dolga „éppen távozni készülő civilizációnk”, hagyományaink, a magyar vidék megörökítése, „értésre adása”.

A válasza az, hogy erre csak a művészet képes igazán. A magyar vidékre vonatkozó képünk átpolitizálódott, az istenítés és a lenézés szélsőségei jellemzők, ám ahhoz, hogy a „közösünk” lehessen, ember- és hazaszeretetre van szükség, valamint arra, hogy az e kétféle szeretet közötti határvonal elmosódjon. És éppen ez az, aminek az elérésére csak a művészet képes. Petőfi szerencsére olyan, általánosan elfogadott „népmesei hősünk”, közös ismerősünk, akinek ajánlása megnyitotta a fényképeken szereplők, a Petőfi utcák lakóinak szívét és ajtaját a fotóművészek előtt. (Szálinger Balázs Petőfi Karaffa-drámatöredékéből írt vígjátékáról itt nyilatkozott a Kultúra.hu-nak.)

A szót visszavevő kurátor Magyarország sokat emlegetett vízfejűségét említi, és azt, hogy a budapestiek a vidéken élőkre utalva sokszor beszélnek „az ő világukról” a „miénkhez” képest. Pedig amit a képeken látunk, szintén a mi világunk: vidéken és Budapesten élő magyaroké. De így is éljük meg? Közösséget tudunk velük vállalni? Mint Márai írja, gyakran könnyebb az emberiséget szeretni, mint egyetlen embert. Néha nagyok lehetnek a mentális távolságok a képek nézői és alanyai között, és nehéz az átjárás a kétféle élethelyzet, világszemlélet között.

Stefan Zweig szerint a fotó a mulandóság és az elfeledés ellen próbál tenni. A fotók alanyai közül a készítésük óta öten elhunytak, és az egyik alkotó, Móricz-Sabján Simon sincs már köztünk. A fényképek szereplői azonban most is a szemünkbe néznek. Talán nincs még egy kiállítás, amelynek megtekintése során ennyiszer vehetnénk fel szemkontaktust ismeretlen ismerősökkel, ami nyitottságra szólít fel bennünket.

A beszédek után a fotósok és néhány alanyuk, köztük két Petőfi-rokon – a kiállítás képein később újra látom őket – összeáll, hogy csoportkép készüljön róluk. A jelenet egyszerre kedves és jelképes: fotósok és az általuk megörökített emberek közösségét testesíti meg. Arról már nem is beszélve, hogy itt most a fotósok is elszenvedik, amit ők oly rutinszerűen, naponta tesznek másokkal: kép lesz belőlük.

Magyarország bemutatása a virtuális Petőfi utca lakóinak fotózásával – az ötlet annyira pofonegyszerű, kedves és esztelen, hogy szinte már akkor meg vagyok győzve, amikor a kiállítás tanulmányozásába kezdek.

Aztán újabb és újabb érveket kapok a jó érzésemhez az ismeretlen, gyakran házuk előtt álló és az objektívbe tekintő emberekkel való találkozások révén. A találkozás lehetőségének ezt a közvetlenségét és magától értetődését nehéz felfogni, az a felismerés pedig nagyon megérintő, hogy a kiállítás szereplői mintha egy nagy család tagjai volnának. Bármelyikünk rokonai lehetnének.

Többször is megsajnálom azonban a képek szereplőit a kiszolgáltatottságuk miatt, mert úgy tűnik, „elkapták őket”:

a fotózási helyzet, ez jól látszik, a „lefényképezhetem mint a Petőfi utca lakóját?” volt, és még éppen csak elhangzott az igen, már kattogott is a gép. Elképzeltem, hogy ez velem történik, például hogy a szakadt, régi, kerti munkához felvett pólómban vagyok, amikor megszólítanak, nem borotválkoztam aznap, és a hátam mögött ott a sok gaz meg az összevissza dobált, rozsdás kapák, gereblyék, ásók. Vagy hogy a ház falának hámlik a burkolata. A portré, amely így készülne rólam, óhatatlanul a környezetemmel is jellemezne, és mondjuk hanyagnak, slamposnak mutatna – amit én persze igazságtalannak éreznék. Azt pedig ijesztőnek, hogy ennek az egyetlen képnek az alapján azonnal besorolnak majd valamilyen társadalmi rétegbe, és vicces bohémként vagy tanyasi vademberként könyvelnek el. Ezek a képek feltétlenül alapot teremtenek az ítélkezéshez, de legalább annyira a rokon vonások, az alapvető összetartozás felismeréséhez is.

Mi vagyunk ezek: a sok összetekintő középkorú pár, és az életközösségüknek az az intimitása, amit sem letagadni, sem erőltetetten kimutatni nem lehet – vagy ott van a képen, vagy nincs.

És ezen a kiállításon ott van. Mi vagyunk a bicikliző gyerekek, a Los Angeles és Hawaii feliratú pólókban fényképezkedő melósok vagy romák, és bennünket állít meg egy pillanatra a fotós polgárőri vagy mentősi szolgálat közben. Gondolom, ez a pillanatszerűség, akárcsak a „letámadás” gyorsasága és váratlansága ahhoz kellett, hogy az érintetteknek ne legyen idejük átöltözni, felkészülni és valamilyennek mutatni magukat. Az összkép alapján bennem támadt legerősebb érzelem az együttérzés volt. Amiatt, hogy – csak? – éppen ennyink van, hogy így öltözünk, hogy ilyen a házunk vagy az autónk, a kertünk, a kapunk, a kerítésünk. Az a pici, amit a magunkénak mondhatunk, és amit gyakran oly lelkiismeretesen gondozunk. A kiállítás tematikus összeállításai – Búcsújárás, Lakásbelsők, Szüreti bál, Vizuális dzsungel – is ötletesek, de erősebben szociofotós vagy riportos jellegűek.

Mohai Balázs, régi ismerősöm is a kilenc fotós egyike. Arra kértem, álljunk oda egy képe elé, és mondja el a történetét. Azt választotta, amelyen egy hölgy elektromos székben ül nekünk háttal egy utca közepén, és a székre egy Petőfi Népe feliratú láthatósági mellény van húzva. A helységben aznap semmire sem ment – mesélte Balázs –, sokan visszautasították (ez egyébként a jobb módúakra inkább jellemző volt, mint az egyszerűbb körülmények között élőkre). De aztán az egyik házból egyszer csak kigurult elé a képen látható hölgy, és elmesélte, hogy a feladatot édesanyjától átvéve sok-sok éven át ő volt a Petőfi Népe című lap kézbesítője a településén. Vagyis a személyében egyesítette mindazokat, akik keresésére a kilenc fotós két éve indult.