Lenni vagy nem lenni – Az Örkény Színház Isten című előadásáról

Kertész Tibor 75 éves, egészséges, jól szituált építész, akinek szerető gyermekei és unokái vannak. Mégsem akar tovább élni: mióta a felesége, akivel ötven évig voltak házasok, három éve elhunyt, már nem látja értelmét az életének. Nem szeretne öngyilkos lenni, ezért szem- és egyben háziorvosához fordul, hogy halálos adag nátrium-pentobarbitált kaphasson. Kérését azonban egyaránt elutasítja az orvos és persze az OGYÉI (Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet). Magyarországon ugyanis nincs lehetőség aktív eutanáziára. Beletörődik-e Tibor abba, hogy tovább kell élnie, még akkor is, ha nem akar? Nem egészen. Ügyvédje segítségével nyilvános vitát kezdeményez, amelyben szakértők próbálnak dűlőre jutni az eutanázia jogi, etikai és vallási szempontjai ügyében. Ezt a vitát látjuk az Örkény színpadán, és a szavazatunk révén mi is a darab részeseivé válunk.

Az Isten a második Ferdinand von Schirach-darab, amely Magyarországon – az első alkalommal a Katona József Színházban színre vitt, majd Szombathelyen, Pécsen és Kecskeméten is bemutatott Terror után – látható. A korábban ügyvédként dolgozó német sikerszerző darabjának önéletrajzi háttere is van: 17 évesen öngyilkosságot kísérelt meg. A darabot a szerző engedélyével a hazai viszonyokhoz, jogrendhez igazították. Ezt már a moderátortól, Máthé Zsolttól tudjuk meg; ő az egyetlen, aki saját nevével szerepel. Arra kéri a másik hét, fiktív karaktert, hogy vitassák meg azt a kérdést: átsegíthet-e orvos valakit a halálba.

Prók és kontrák

Titulusaikon kívül sajnos nem sokat tudunk meg a szereplőkről – még a halálra vágyó Kertész Tiborról (Gálffi László) is csak részinformációkat kapunk. Annyi bizonyos, hogy életvidám, aktív felesége hosszú, gyötrelmes betegség után, kórházban hunyt el, nem kapott lehetőséget arra, hogy saját maga vessen véget szenvedéseinek. Kertész a felesége elvesztése után pszichológushoz járt, gyógyszereket szedett, és az alkoholt sem vetette meg. Mégsem depressziós, csak szomorú, amiről papírja is van. Ezt már háziorvosától, a Bíró Kriszta által alakított dr. Vető Klárától tudjuk meg, aki semmiképpen sem akar segédkezni az öngyilkosságában. Nemcsak orvosi esküje, hanem baráti viszonyuk miatt sem. Kizárólag az ő esetében merül fel érzelmi motiváció, az összes többi szakértő csupán szakmája szócsövének tűnik, és a papon kívül mindenki nagybetűs doktor.

Dr. Sárköziné dr. Kelemen Zsuzsanna volt alkotmánybíró online, monitoron kapcsolódik be a beszélgetésbe – az őt játszó Kerekes Éva valószínűleg valóban beteg volt az előadás idején –, és ezáltal a Covid-időkből nagyon ismerős szituáció is megjelenik a darabban. Jogászi precizitással és kimértséggel beszél az öngyilkosság és az eutanázia viszonyáról, valamint a témához kapcsolódó hazai adatokról. Míg Magyarországon az öngyilkosság nem bűncselekmény, az abban való segédkezés vagy a segítségnyújtás elmulasztása – például ha valaki nem próbálja meg lebeszélni az öngyilkosjelöltet arról, hogy leugorjon a hídról – már büntetendő. Nem úgy, mint a passzív és az indirekt eutanázia.

Az első esetben a páciens visszautasíthatja a gyógykezelést; még akkor is, ha ezzel sietteti a halálát. Amennyiben a halálos beteg fájdalmát morfiummal csillapítják, és közvetve ez vezet a halálához, az indirekt eutanáziának tekinthető, és szintén nem büntetendő. Az aktív eutanáziát viszont, amikor az orvos halálba segíti a páciensét, már tiltja a magyar jog. Számos országban – Kanadában, Németországban, a Benelux-államokban – viszont van erre lehetőség. Zsuzsanna kifejezetten sokáig ismerteti a svájci példát, ahol legálisan működnek nonprofit eutanáziaszervezetek. Álláspontja egyértelmű: az eutanázia hazai tiltása az emberi jogok korlátozását jelenti.

Vitapartnere, dr. Veréb Edit (Csákányi Eszter), a Magyar Orvosi Kamara elnökségi tagja hippokratészi esküjét emlegeti, amely szerint az életet védeni kell. „Nem vehetjük magunkra Isten szerepét” – az orvos feladata ugyanis a beteg szenvedésének csökkentése, a haláláról nem dönthet.

Ma Magyarországon évente mintegy kétezer „sikeres” öngyilkosság történik, a kísérletek száma ennek nagyjából a tízszerese. Szerinte ebből is látszik, hogy az öngyilkosságra vállalkozók nagy része valójában nem akar meghalni. Mivel az öngyilkosjelöltek 90–95 százaléka depressziós, és a depresszió ma már jól kezelhető betegség, a megelőzésre kellene nagyobb figyelmet fordítani. Valamint a palliatív ellátásra, amellyel a végstádiumú betegek utolsó életszakaszát meg lehet könnyíteni. Ijesztő adat, hogy Budapesten mindössze ötven ilyen férőhely van.

Az utolsó felszólaló a katolikus egyházat képviselő Breznay-Szalóky Antal. Hisz az élet végtelenségében, és abban is, hogy amint senki sem dönthet arról, hogy megszületik, a halála módját sem választhatja meg. Szerinte az öngyilkos valójában egoista, aki nincs tekintettel arra, hogy tette hogyan hat a hátramaradókra. „Higgyék el, tudom, miről beszélek” – Csuja Imre szájából sokkolóan hat a mondat. Ezen a ponton az öngyilkosság és az eutanázia fogalma már rendesen összemosódik. A tisztázásban nem segítenek a gyógyszerészkamarát képviselő dr. Keller Gyula (Vajda Milán) irritálóan tudálékos és öntelt közbeszólásai sem. Neki és a háziorvosnak is zavaróan kevés szöveg és terep jut, kicsit feleslegesnek is érezni jelenlétüket a színpadon.

Nem úgy, mint Kertész jogi képviselőjéét, a Hámori Gabriella által alakította dr. Hajnal Éváét, aki már-már az amerikai sorozatokból ismerős, rendkívül felkészült, éles eszű, buldogszerű ügyvéd karakterét hozza. Minden érvre több ellenérvvel, adattal válaszol, megpróbálja az orvosi, etikai és egyházi szempontokat jogi racionalitással kivégezni. És ehhez bármilyen eszközt hajlandó bevetni: az abortuszt, a genfi nyilatkozatot és a gyerekmolesztáló papokat is belekeveri az ügybe.

Mi a kérdés?

Az első felvonás végén aztán felteszik A Kérdést:

Egyetért Ön azzal, hogy Kertész Tibor saját kérésére orvosi segítséggel véget vethessen az életének?

A nézők a szünetben, fehér golyókkal szavazhatnak. A második, igen rövid felvonásban a szereplők megismétlik érveiket, majd kiderül a szavazás eredménye. A bemutatón 65–35 százalék arányban az igenek győztek, és eddig a többi előadáson is hasonlóan alakultak a számok. A németországi előadások eredményei szintén ezt a mintát követték. (Az Isten eddigi összes előadásának szavazatait ezen a honlapon gyűjtik.)

Azaz a vita kezdeményezője, valamint a két jogász szempontjai jóval meggyőzőbben hatottak a közönségre, mint az orvosokéi, a gyógyszerészéi és a papéi. Akaratlanul is felvetődik azonban a kérdés, hogy éles esetben is így szavazott volna-e a többség. Valóban Kertész Tibor konkrét ügyére szavaztak? Vagy súlyos betegségtől szenvedő családtag, rokon képe is befolyásolhatta döntésüket? Esetleg azért szavaztak többen igennel, mert maguk szeretnének dönteni a haláluk ügyében?

Ezt nem tudhatjuk, de az biztos, hogy az Isten olyan, itthon meglehetősen tabunak számító témát, az eutanázia és vele az egyéni szabadság kérdését boncolgatja, amelyről sokkal több párbeszédet kellene folytatnunk. Nemcsak az előadás után – ami garantált –, hanem a mindennapokban is.

Az Isten című előadás az Örkény Színházban látható.

Fotók: Horváth Judit / Örkény Színház