„Semmi közöm a királyokhoz!” – Gálffi László a színészet megfejthetetlen titkairól

Hogyan fogadtad a jelölést? Megdobbant a szíved?

Igen, bár szívbeteg vagyok, úgyhogy mindig örülök, ha
megdobban a szívem. De persze, jólesik. Valamit igazolnak az elismerések, csak
az a nehéz velük kapcsolatban, hogy ajándékot adni ugyan szeretek, de amikor én
kapok, sose tudom, hogyan viselkedjem, mit mondjak.

Pedig rendes rutinod van már díjátvételekből.

Nincsen rutinom! A színházban semmi soha nem válik azzá. Ha bemész a premierre, ugyanolyan sokkos állapotban vagy minden egyes alkalommal, és előadások előtt is ugyanúgy izgulsz. Az évek számával ez annyiban változik, amennyiben mi is változunk. Más volt, amikor a Jászai-díjat az Equus után, harmincévesen megkaptam. Akkor természetesnek vettem, úgy éreztem, hogy jár. Később már elcsodálkoztam, hogy rám is gondoltak.

Legutóbb képernyőn a Kenguruban, színpadon pedig Az
oroszlán télen című előadásban láttalak. Rettentően tetszettél!

Mint férfi?

Igen. És mint
színész. (Na, most zavarba jöttem.)

Nagyon fiatalon kaptam meg a Kenguru főszerepét. Felhívtak, hogy menjek el beszélgetni, és végül jelmezes próbafelvételt készítettünk. Azt sem tudtam, hogyan kell filmezni. Ha összehasonlítom a mostani forgatásokkal, egészen más világ volt. Nyaraltam, miközben csináltuk a Kengurut. A karakterhez szőkének kellett lenni, úgyhogy befestették a hajamat. Gyönyörű lányok voltak körülöttem. Sofőrt játszottam, miközben nem tudtam vezetni. Mindent ott, a munka közben tanultam meg. Zsombolyai János rendező hitt bennem, és hitt a többiekben is. Tarján Györgyi, Vándor Éva, Bánfalvi Ági: csupa fiatalok meg kevésbé ismert vidéki színészek játszottunk együtt, és ehhez alkotói oldalról óriási bátorság kellett. A lazaságától lett jó a film, mert az átjön a képernyőn, és 1975-ben ez etalon lett. Hiányzott a képernyőkről a zenés, fiatalos sztori, amiben csajozás, vagányság meg a Balaton van.

Később születtek hasonló mozgóképes munkák, de ez volt az első ilyen. Akkor még az amerikai zenés filmek sem jöttek be, úgyhogy a Kenguru pont jókor jelent meg. Ugyanígy voltam pályakezdőként Peter Shaffer Equus című drámájának főszerepével: ahhoz hasonló történet meg a színházakban nem ment addig. A tehetség és a szerencse mind nagyon jó, de megfelelő helyzet is kell, amiben az ember ki tudja őket aknázni.

Te ki is aknáztad őket.

Igen, de ehhez a többiek, a kollégáim is kellettek, például
Zsombolyai János személyisége, támogatása. Aztán „meg is kaptam érte a
magamét”, mert utána vagy öt évig nem hívtak forgatni sehova sem. Mindenki a Kenguruval
azonosított, és olyan népszerű voltam, hogy nem lehetett rám más szerepet
osztani. Más világ volt. Ma már tévécsatornák, mozik ontják a filmeket, akkor
még kertmoziba jártak a nézők. Emlékszem, amikor Csehszlovákiában vetítették a Kengurut,
nem hittem a szememnek, hogy hányan ülnek be a kertmoziba. Egy egész hegyoldal
nézte.

A Kenguru sofőrje utáni filmszereped a IV.
Henrik volt Esztergályos Károly rendezésében.

Óriásit ugrottam, és a fiatalos, lezser magatartásom átment
a királydrámákba. Ezt követően megállás nélkül vagy húsz ilyen szerepet játszottam,
azután zeneszerzőt, őrültet és megannyi más karaktert. Megfejthetetlen volt
számomra, hogy miért. Ezek a szakma titkai. És soha többé nem játszottam
munkást.

Mert olyan elegáns vagy.

Pedig semmi közöm a királyokhoz! Ötgyerekes családba születtem, és ugyan nem voltunk szegények, de nem volt könnyű életünk. Nyitottságot és bizalmat hoztam otthonról. Én voltam a legkisebb gyerek, és a három bátyámmal ellentétben nem akartam apám asztalosműhelyében dolgozni. Még mindig megvan az a hely, az Örkény Színház füzetében is megtalálható. Budapest kedvenc helyeit kellett lefotózni, és apám régi műhelyét választottam, ahol az egyetlen élő bátyám még mindig dolgozik.

Apám nem bánta, hogy nem lettem asztalos, hanem tanulni akartam. Eltartottak a szüleim, azt tehettem, amire vágytam. A gimnáziumban állandóan megbuktam, mert már ott is folyton csak színházat csináltam. 15 évesen álltam először színpadon, semmi más nem érdekelt. Mégis bíztak és hittek bennem. Amikor a színművészetire felvettek, és eljátszottam Rimbaud-t, azt mondták a szüleim, hogy most már megértenek. Addig viszont hinniük kellett bennem. Az a négy év nehéz volt nekik. Nem tudták biztosan, hogy lesz ebből a gyerekből valami vagy nem.

Milyen szép, hogy azt mondták a szüleid: „Most már értik.”

Pedig egyszerű emberek voltak. Nem értem, amikor valaki azt mondja, hogy utálja az apját vagy az anyját. Ez mindig úgy megdöbbent, mert sosem éreztem hasonlót, pedig természetesen nekünk is voltak konfliktusaink. Anyukám gyerekként színész akart lenni Lakner bácsinál, ahova Ruttkai Éva is járt, akivel egyidősek voltak. Csak édesanyáméknak nem volt pénzük, a nagyszüleim szegények voltak. De valójában nem tudom, édesanyámtól jött-e a színészet szeretete.

A Kaffka Margit Gimnáziumba jártam, és ott már első osztálytól kezdve diákszínjátszóztunk. Volt egy nagy színházterem, ahol bemutattuk Molière Kényeskedők című darabját. Magunk béreltük a jelmezeket. Fennmaradt egy kép a tapsrendről, amin mindenki teli szájjal nevet. Csak egy ember van, aki a fejét leszegve hajol meg, az vagyok én. Ebből látszik, hogy már akkor komolyan vettem a színészetet, mert nem a taps érdekelt. Utána a tanárok mindenből átengedtek, mert látták, hogy „ez hülyegyerek, de színész”.

45 éve játszol, és három nagy váltást szoktál említeni a
pályádon.

A tévében Esztergályos Károly dolgozott velem rengeteget, filmen Zsombolyai Jánostól kaptam bizalmat, színházban pedig Kapás Dezsőnél játszottam az Equust, az Amadeust, és ő segített a Rimbaud-t és a Beckett-előadásokat megcsinálni. Ma úgy mondanánk, hogy a mentorom volt. És azután Ruszt József. Négy év alatt nyolc darabot játszottam nála, és ez 45 éves korom után teljesen megfordította a színészetemet, a pályáról kialakított gondolkodásmódomat. Olyan előadásokat hoztunk létre, mint például az Othello, a II. Edvárd… Az első Az oroszlán télen előadást is Ruszttal csináltuk 1996-ban, a Madách Színházban. Fiatal voltam, és amikor Horvai István megnézte, azt mondta: „Mindent el tudsz játszani, de ez nem Az oroszlán télen volt, hanem Az oroszlán nyáron.” Amit te az Orlainál láttál, az a második Oroszlán volt. Végre eljött a tél!  

Nemrég fejezted be a Semmelweis-film forgatását Koltai
Lajossal.

A negatív szereplőt játszom, amiben az a nehéz, hogy
elfogadtasd: annak az embernek is van szíve, volt anyja, ő is volt gyerek, és
nem azért gonosz, mint a királynő a Hófehérkében. Érdekes karakter,
Koltai Sutyival érthetővé tettük. Közben elkezdtem forgatni a Hunyadit
is, amiben Zsigmond császárt alakítom.

Mit játszottál legutóbb, és mit fogsz legközelebb?

A régi darabjaimat koptatom. A legutóbbi élményem Ingmar Bergman Jelenetek a bábuk életéből című darabja, amelyet Ördög Tamás rendezett. Nagy élmény Kiss-Végh Emőke személyében ízig-vérig független színházi színésznővel dolgozni. Komoly szakmai kvalitásai vannak, más stílusban játszik, és érdekes volt vele próbálni. Ördög Tamás pedig kifejezetten meglepett, hogy fiatal létére mennyire érző, toleráns, empatikus alkotó. Januárban kezdek egy új darabot Mácsai Pállal, utána Ascher Tamással dolgozom. És ha minden jól megy, akkor tavasszal még egy film vár rám.

Szép lista!

Az, hogy tervezek, nem azt jelenti, hogy mindezt meg is fogom csinálni. Ahhoz meg kell érnem a tavaszt, és akkor újból forgatok, aztán az őszt, és akkor megcsinálom a következő évadot is. Az elmúlt időben egyszerre két – köztük egy bonyolult és fárasztó kosztümös – filmet forgattam. Más életritmust követel a forgatás és mást a színház, a két műfajt egyszerre nem csinálom. Azt már elértem, hogy amikor játszom, akkor nem forgatok. Most kezdek visszaszokni a színházba.

Az Orlai Produkciónál is rendszeres vendég vagy. A Love
Letterst például újra játsszátok Hernádi Judittal a Belvárosi Színházban.
Nehéz jegyet kapni rá. A nevetek telt házat vonz.

A világon mindenhol papírból olvassák ezt az előadást, de mi megtanultuk. Ott élünk át mindent újra, miközben a leveleket írjuk. Az a régi mondásom, hogy mindig a színész viszi el a hátán az előadást. Bemész a színpadra, és vagy megfogod a közönséget, és tudod vinni magaddal, vagy nem. Ebben az előadásban két órán keresztül két ember áll két szék mellett, semmilyen trükk nincs bevetve. Lehet, hogy azért jön velünk a publikum, mert tapasztalt színészek vagyunk. Ilyen volt Tolnay Klári, Mensáros László, Sinkovits Imre is. Játszottak, és az az embereket vonzza.

Volt egy rendező, akit nem nagyon kedveltem. Azt mondta, hogy arra jön a közönség, amit vagy nagyon fiatalok, vagy nagyon öregek játszanak. Azokra az előadásokra biztosan elkel a jegy. Ha kimész Londonba, a régi sztárok egymás után játszanak, és a nézők ezt imádják. A középkorosztály nem annyira érdekli az embereket. Furcsa. Lehet, hogy hülyeség. Amikor mondta, megsértődtem, mert akkor még középkorúnak számítottam. Úgy tűnik, azért valamiként igaza van.

Mit tennél most legszívesebben?

Semmit. Végre van pár szabadnapom, ilyenkor igyekszem semmit sem vállalni, csak utolérni magam, mert olvasással, levélírással és a baráti beszélgetésekkel el vagyok maradva. A két ünnep közti év végi időszakot is szeretem, mert akkor lelassul a világ. Fontos a nyugalom, hogy azután legyen honnét eldobbantani megint.

Fotók: MTI/Czimbal Gyula