Egy interjúban a szerző, Morgan Lloyd Malcolm arról beszélt: nőként az a célja, hogy vagy teljesen női szereposztásra, vagy domináns női karakterekre írjon darabokat, mert ezekből hiány van. Ezt te mennyire tapasztalod a saját bőrödön?

Nagyon tetszik, hogy ennyire praktikusan látja ezt a kérdést, hogy innen közelít az íráshoz. Én, megmondom őszintén, nem látom ilyen borúsan a helyzetet, mert szerintem végtelen lehetőséget nyújt a drámairodalom bármire. Nemcsak arra gondolok, hogy játsszunk a nemekkel vagy épp az életkorokkal – mert azzal sem értek feltétlenül egyet, sőt ez már talán túl van húzva egy kicsit –, hanem arra, hogy ki lehet nyitni a szerepeket, azokat is, amelyekről nézőként vagy alkotóként azt gondoljuk, hogy már ismerjük. Inkább az a kérdés, hogy ki mennyire ragaszkodik a megírt szöveghez vagy használ hozzá saját anyagot is, esetleg beemel máshonnan, de a darabhoz, karakterhez kapcsolható részleteket. Ha valaki csak ahhoz tart és csak azt használja, ami adott, nehezebb „elszállni”, míg a dúsítás és az abból következő új szemszög viszont egy ismerni vélt darabot is kinyithat új irányokba.

És az a vállalása, hogy „munkás” női szerepeket írjon, olyanokat, amik kihívás elé állítják a színésznőket, mennyire sikerült neki a Darázsban?

Szerintem sikerült. Persze muszáj, hogy minden karaktert a színész egy kicsit magára alakítson, magával töltsön meg, de itt szerencsére maga az alapanyag is nagyon komplex. Ezek a szerepek nem is feltétlenül a női, de az emberi sorsoknak egy olyan részletét bontják ki, amiről ritkán esik szó. Ilyen szempontból a Darázs tényleg kihívás, jó, érdekes feladat.

Kiss-Végh Emőke és Sodró Eliza

Érezhető, hogy nő írta színésznőknek, női közönségnek?

Talán a témája miatt, hiszen érinti a gyermekvállalást, a család melletti életet és a karriert, bár ezekről egy férfi is írhat hitelesen. Ha viszont arra gondolunk, hogy valaki azért ír ilyen történetekről, mert azok őt is érintik, akkor igen, hallható a női hang, de ez inkább csak feltételezés részemről.

A Dollár Papa Gyermekeivel erős, klasszikus irodalmi alapanyagokkal dolgoztok, de azokat csak bázisként használjátok, és tovább gyúrjátok, alakítjátok a már említett szemszögváltás és kitágítás érdekében. Itt mennyi munkátok volt a szöveggel, a történettel?

Ez egy kortárs angol darab, benne rengeteg helyi utalással. A helyszínek, a nevek vagy az az iskolai rendszer, ami meghatározza a két nő gyerekkorát, számunkra ismeretlenek, nekünk nincs közünk hozzájuk. Ezek csak apróságok, viszont olyan konkrétumok, amelyek a teljes történet szempontjából kapaszkodót jelentenek, tehát ezzel volt munkánk. És a darab sűrűségén is dolgoztunk Bíró Bence dramaturggal, Ördög Tamás rendezővel, és Sodró Elizával mi is beletettük a magunkét.

A Delta Produkció és a Kristály Színtér közös produkciója alaphelyzetében két egykori osztálytárs, akik nem tartották a kapcsolatot, évtizedekkel később találkozik. Az iskolaévekhez képest egészen más helyzetből indul a játszma, már csak azért is, mert a te karaktered kutat a másik után, a közösségi médiában nagyon pontosan feltérképezi őt. Az osztályunk első, igaz, húszéves érettségi találkozója előtt én is készültem a többiekből, de a Facebook- és Insta-fotóknál sokkal nagyobb rácsodálkozást okozott a személyes találkozás. Az, hogy a csoportdinamika semmit nem változott, hogy aki már a gimiben is idegesítő vicceket mesélt, az húsz évvel később is pontosan ugyanolyan maradt, aki meg akkor teljesen bezárkózott, húsz év után se nyílt ki. Fura volt szembesülni azzal, hogy mennyire készen vagyunk fejben, lélekben 14–18 éves korunk között.

Szerencsére nekem olyan osztályom van, hogy nem kell utánanéznünk egymásnak, mert nagyjából naprakészek vagyunk egymásból, tudjuk, kivel mi történik, találkozunk. De ezt a kapcsolatot inkább ahhoz kötöm, hogy hatosztályos gimnáziumba jártam, tehát egészen kicsik voltunk, amikor összekerültünk, és emiatt mélyebb tudásunk lett egymásról. Az, hogy hat évet töltöttünk együtt nap mint nap, talán elnézőbbé tesz egymás iránt, és ha van egy olyan sokéves lyuk, mint a Darázsban, ami alatt sok stáción végigmegy az ember az életében, teljesen logikus, hogy értetlenül áll a másik előtt.

Fotó: Ofner Gergely

Ezért szerintem az a legfontosabb vonulata, ha tetszik, üzenete a darabnak, hogy muszáj folyamatosan adaptálódnunk. Nem is feltétlenül a történet szintjére tenném a hangsúlyt azzal, hogy egy zaklatás kiben hogyan él tovább – persze, ez is fontos –, hanem arra, hogy általában mennyire tudjuk elhagyni a sztereotípiáinkat, a saját berögződéseinket. Hogy ne csak a múltbeli emlékekből építkezzünk, hanem a jelenből nézzünk és ítélkezzünk. De ehhez az kell, hogy odafigyeljünk a másikra, meghallgassuk őt, próbálva megérteni, nem egy kész válasszal lerendezni a kérdést, hanem az alapján, amit mond, újraértékeljünk mindent. Ez cikázik folyamatosan a Darázsban is: a közös múltról beszélnek egy olyan jelenben, amikor semmi közük egymáshoz. Ami az egyiknek banális, a másiknak elfogadhatatlan, és ettől alakul ki egy különös érzelmi hullámzás.

A Darázs egy pszichothriller. Te hogyan állsz ezzel a műfajjal? Nézed, olvasod, szereted?

Érdekes, hogy az utóbbi időben valahogy nem, de nem tudom az okát. Lehet, hogy csak azért van ez így, aktuálisan és ideiglenesen, mert mindig csak este jutok el oda, hogy valamit megnézzek, és azt mondják, az esti felzaklatás nem tesz jót, még akkor sem, ha egyébként közben élvezed, hogy félsz.

Szeptember elején olvastam egy hollywoodi filmes oldalon, hogy filmet terveznek belőle. Alkalmas ez a történet a vászonra? Van benne helyszínváltás, de valójában csak annyi történik, hogy két nő beszélget, ami rám – Terápia ide vagy oda – élőben erősebb hatással van, mint filmen.

Érdekes kérdés. Talán azzal játszhatnak, hogy megmutatják, ami az iskola alatt történt vagy ami eddig a találkozásig vezetett, azokat az eseményeket, amik nyomot hagytak a két nő személyiségén, tehát az író és a rendező kitágítja az időt és a teret. A film ebből a szempontból többet engedhet meg magának, de a színház valóban másféle feszültséget tud teremteni.

Júliusban volt a szabadtéri bemutató. A próbaidőszakban számított az, hogy nyár van?

A nyári próba valóban külön műfaj, mert valahogy ehhez az évszakhoz zsigerileg nem a színházi próbát kapcsoljuk, úgyhogy fejben egy kicsit át kell az embernek állítania magát, hogy rendszert vigyen a munkába. Az már lényegében szinte mindegy, milyen típusú darabról van szó, mert a bemutatóig a dinamika pontosan ugyanolyan, mint máskor.

A Darázs története sokféle belső ajtót nyithat meg az nézőben, a kőszegi premier után pedig volt egy közönségtalálkozó. Milyen reakciókat váltott ki a történet?

Érződött, hogy megérintette a nézőket, elindított bennük valamit, és személyes élmények törtek fel. Volt, aki ezt megosztotta, ami egy fontos mozzanat, de nem feltétlenül tudja vagy akarja mindenki ezt nyilvánosan megfogalmazni, és az sem biztos, hogy a traumafeldolgozásra egy közönségtalálkozó a megfelelő alkalom. Ez az előadás beszélgetést kezdeményez. A fikció, azaz a Darázs című darab mentén biztonságosan, általánosságban is lehet gondolkodni az iskolai zaklatásról és annak akár évtizedekkel később is kézzelfogható következményeiről.

Azóta eltelt két hónap, először a váci Dunakanyar Színházban, október elsején pedig a margitszigeti Kristályban játsszátok az előadást. Mivel kell ilyenkor többet foglalkozni: a szöveggel vagy azzal, ami a színpadon fizikailag történik?

Talán inkább a szöveggel, mert abba kódolódnak a próbák során a mozdulatok, a gesztusok, a járások. Ha a szövegtudás stabil, a felújítópróbákon a többi dolog szinte magától megy.

A járást mondod, ebben az előadásban viszont egyetlen pillanatra sem mentek ki a színpadról. Ez a pihenésmentes, koncentrált jelenlét másféle rákészülést igényel?

Mindenképpen. Tisztában kell lenni egyrészt azzal, hogy végig a színpadon vagy, másrészt pedig azzal, hogy ketten vagytok. Elizával ez az első közös munkánk. Nagyon jó volt vele próbálni, és jó vele élesben is dolgozni. Egy ilyen duett nagyon nagy figyelmet kíván, és azt hinné az ember, ez csak akkor működik, ha van közös színpadi előélet. Úgy érzem, mi erre mi rácáfoltunk. Ez az előadás olyan, mint egy pingpongmeccs, folyamatosan oda-vissza megy a labda, nagyon résen kell lenni, nincs közben nyugalmi pozíció, lehetőség a megpihenésre. A napi kondíció, ami befolyásolja az aktuális előadást, persze nagy talány, de annak a titkára, hogy ez mitől függ, még nem jöttem rá.

Amikor a Dollár Papa Gyermekeivel dolgoztok vagy egy kőszínház hív benneteket, rajtatok múlik a választás. A Darázs viszont produceri felkérésre született, a darab is adott volt. Azt, hogy kifejezetten rád és Tamásra gondoltak, illetve készen kaptatok egy alapanyagot, inkább felelősségnek vagy szabadságnak élted meg?

Nagyon megbecsülöm azokat a helyzeteket, amikor valaki gondolkozik bennem, bennünk, és tesz azért, hogy ebből a gondolatból megszülessen egy előadás. Természetesen van emiatt egy erős felelősségérzet, de sokkal inkább a könnyebbséget, a szabadságot érzem.

Fotók: Gordon Eszter