Mikor kezdtél el énekelni?
Már kislányként a közös éneklésekben nevelődtem, így nem is tudnám meghatározni azt a pontot, amikor ez az egész önálló útra terelődött.
Miért döntöttél úgy, hogy jelentkezel a Fölszállott a pávára?
Nem mondanám, hogy konkrét szándékom volt. Igazából ódzkodtam mind a tévés megmérettetéstől, mind a műsor versenyjellegétől. Ezek a félelmeim aztán alaptalannak bizonyultak. A váci konzervatóriumban, ahol tanulok, a főtárgy tanárom, Pál Eszter javasolta, hogy jelentkezzek, mert úgy gondolta, ezáltal fejlődhetnék.
Nem volt lámpalázad az élő show-k alatt? Hogyan sikerült leküzdened?
Az igazán lényeges az volt, hogy a dalt és a dal jelentését átadhassam, leginkább erre koncentráltam. Ez, és a tény, hogy gyönyörű viseletekben állhattam a színpadon, nagyban hozzásegített ahhoz, hogy ne az izgalom határozza meg az előadásomat.
Mi volt a leghasznosabb tanács, amit a zsűritagoktól kaptál?
Azt hiszem, az, hogy mindig maradjon meg a kellő alázatom ahhoz, amit képviselek.
Mi történt a döntő után? Hogyan ünnepeltetek?
A döntő utáni ünneplés egy közös táncházzal ért véget, amin az összes döntőbe jutott versenyzőn túl a felkészítők és a zsűritagok is részt vettek. Jó volt látni, hogy ezeket az embereket tényleg az egymásért és egymásnak való zenélés és a közös tánc tartja össze, és ezt nem írhatja felül semmilyen győzelem vagy nyeremény.
Mik a terveid a jövőre nézve? Hogyan folytatod tovább?
Nincsenek még kiforrott terveim a jövőt illetően, de annyit tudok, hogy szeretném a legjobb tudásom szerint hitelesen és kellő alázattal közvetíteni a népdalokat.
