Éppen száz éve született. Picasso azt mondta róla, hogy a világ második legnagyobb rajzművésze volt, őutána. Itthon mégis nehezen vettek tudomást az 1947-es béketárgyalások után Párizsba, majd Argentínába, onnan New Yorkba emigrált Szalayról. Nyolcvanévesen mégis Miskolcon kötött ki, 400 munkáját magyar múzeumoknak ajándékozta, élt még néhány évet, de már tustoll nélkül, és távozott. Most szép lassan megint befogadja a magyar kultúra, ami ugyan késői tiszteletadás, de a szellemi adósságtörlesztés a centenárium kapcsán legalább nagyszabású. A Kogart után még tavasszal a Petőfi Irodalmi Múzeum, majd a Miskolci Galéria is jelentős bemutatót ad Szalay művészetéből és a magyar grafika vele együtt induló nagyjairól.
Az életmű lényege mégis a rajz. A vonal, aminek erejével, finom vezetésével, kihagyásaival és sűrűségével egy halálravált emberiség évszázadát rögzítette, félelem és kegyetlenség, bűn és büntetés históriáját. A tarnabodi istállókban felnövő kisfiú számára még a lovakban feszülő energia, a családi ház, a kemény munkához szokott falusiak földközeli élete szolgáltatott anyagot. De a Budapestre került fiatal művész már meglátta az emberi kapcsolatok mögött az archaikus képleteket, azt a mögöttest, ahogyan a bibliai témák sok ezer éve minden nemzedékben hasonló típusokban születnek újra. Rajzolni kezdte őket, időről időre visszatért az isteni üzenettel vergődő Jónás, a kiűzetett első emberpár, az egyetlen gyermekét feláldozni kész Izsák vagy az angyallal harcoló Jákob témájához. Egész életén végigvonulnak a történetek, újra és újra megfogalmazta őket: dolga volt még velük, egy kész művel nem szűnt meg a történethez fűződő mondanivalója.
Aztán hadirajzolóként a Don-kanyar, az állatnak is tűrhetetlen frontviszonyok, a hadifogság adott bőséges anyagot Szalaynak. Az emigráció után sem lettek oldottabbak a grafikái, jelezve, hogy a műveit létrehozó eszme stabil, ezt az egyet a világ minden tájára magával vitte. Párizsba, Argentínába, ahol az argentin rajzművészet legnagyobb mestereként tartják számon azóta is, majd az Egyesült Államokba - ahonnan most a művész lányának jóvoltából több mint 60, eddig itthon teljesen ismeretlen Szalay-mű került Magyarországra -, és végül ismét haza, Miskolcra, a kör bezárásaként. Élete is egyetlen vonalat írt le, amely visszatért a kezdethez. Akik ismerték, azt mondják, hogy mindkét kezével egyformán tudott rajzolni, vonalban élte meg minden benyomását.
A kiállítás kurátora, Sümegi György a Kogart saját anyagán túl több hazai gyűjteményből válogatott és a teljes anyagot fordított kronológiában, a legfelső emelettől lefelé haladva helyezte el. Bölcs megoldás, mert a nézőt a belépéskor rögtön a Genezis lenyűgöző lapjai fogadják. De az egyes periódusok, a korai évek rajzait és festményeit nem számítva, alig különböznek egymástól. Szalay szinte pályakezdésétől teljesen érett, komplex rajztechnikát használt, ennek elemeit erősítette vagy finomította élete egyes szakaszaiban: a vonal sűrítésével, a figurák szemének felnagyításával, az izmusok hatásának múlásával. És a bibliai, történelmi és allegorikus témák mellett aktualitások is megjelennek, mint a magyar 1956-ot kísérő sorozata, vagy az 1969-es Holdraszállás című rajz, melyen egy asztronauta és egy Csaba királyfi típusú lovas figura egyszerre száll a világűrben. Ha a Kogart bemutatója és a két további kiállítás eléri, hogy Szalayt újra felfedezze a magyar köztudat, az nyomot fog hagyni a kortárs képzőművészeten is.
