Azt szinte senki sem kérdőjelezi meg, hogy léteznek-e egyáltalán az e szavakkal leírt jelenségek. De mielőtt a (cseppet sem) unalmas nyelvtani magyarázatokba bonyolódnánk, nézzük meg, hogy általában mit is értünk a faj fogalma alatt.
A Magyar értelmező kéziszótár legáltalánosabb meghatározása szerint (ez a szótár szerint a faj szó negyedik jelentése) a faj „legfőbb vonásaikban megegyező dolgoknak, jelenségeknek elkülönülő csoportja, osztálya”.
A faj fogalmáról először a biológiai rendszertan jut eszünkbe, ahol az élőlények azon egyedeit tekintik egy fajba tartozónak, amelyek közös eredetűek, meghatározott elterjedési területük van, és fejlődésük azonos szakaszában nagy vonalakban megegyeznek. A leírás alapján nem sorolnánk bizonyosan egy fajba a bernáthegyit és a tacskót, hiszen nagy vonalakban sem egyeznek meg, viszont a németjuhászt és a farkast könnyedén egy fajba tartozónak tekinthetnénk, mivel jobban hasonlítanak egymásra, mint a németjuhász a már említett tacskóra. Ugyanakkor tapasztalatból és biológiai tanulmányainkból tudjuk, hogy a tacskó, a németjuhász és a bernáthegyi fajtársak, lévén kutyák, a farkas azonban, bár rokonuk, de mégiscsak más faj.
Szándékosan kihagytam eddig egy fontos(nak látszó) elemet a meghatározásból: „egymással szaporodva termékeny utódokat hozhatnak létre (Természettudományi kislexikon)”. Akkor – legalább is biológiai szempontból − meg van oldva a kérdés. Nos, nem egészen. Ugyanis a kutya és a farkas képes együtt termékeny utódokat létrehozni, tehát a biológia meghatározása szerint egy fajba tartoznak. Igen ám, de mind kinézetben, mind viselkedésben nagyon eltér egymástól a két állat, tehát mégsem egy faj… De… Szóval még a biológia fajfogalma sem teljesen tiszta (lásd még a ló, a szamár és az öszvér, valamint a házi- és a vadmacska esetét), hogy lehetne az a többi tudomány származtatott fajfogalma?
És akkor még egy adalék. A biológiánál is régebben létezik a faj fogalma a logika tudományában. A logikában a fajfogalom valamely nemfogalommal párba állítva nyer értelmet. A fölérendelt fogalmat szokás nemfogalomnak, az alárendelt fogalmat fajfogalomnak nevezni. A két fogalom tehát viszonylagos. Ha a bútor a nem, akkor az alátartozó fajok az asztal, a szék, a szekrény és a többi. Viszont például az asztal is lehet nemfogalom, amelynek fajai az étkezőasztal, az íróasztal, a dohányzóasztal stb.
A logikai nem- és fajfogalmon alapszik a szemantikában a jelentésmező elmélete is, amely szerint a szavak a nekik mellérendelt fogalmakkal (kohiponimákkal) együtt fölérendelt fogalmak (hiperonima) alá sorolódnak, amelyek további alárendelt fogalmakra bomolhatnak.
A klasszikus példa szerint a labda szó hiperonimája a játékszer, kohiponimái a baba, a kisautó, az építőkocka stb., hiponimái pedig a focilabda, kosárlabda, teniszlabda s a többi.
A jelentéstan bevonásával visszakanyarodtunk a nyelvtanhoz. Ideje feltenni újra a kérdést: léteznek-e szófajok?
Visszatérve az értelmező szótár meghatározásához, azt mondhatnánk, a szófajok olyan szavak csoportjai, amelyek legfőbb vonásaikban megegyeznek. Itt ismét egy filozófiai problémába ütközünk: mi tekinthető legfőbb vonásnak? Az ember egyik legfőbb vonása (vagy nem, hiszen még nem definiáltuk a legfőbb vonást), hogy csoportokba, kategóriákba sorolja a környezetében lévő dolgokat, jelenségeket. Az emberi nyelvek is ezt teszik, azzal, hogy nevet adnak valamilyen entitásnak, máris kategóriákba sorolják őket. A korábban említett jelentésmezők létrehozása szintén kategorizálás, a jelenségeket az egyik oldalról egyre általánosabb (asztal < bútor), a másik oldalról egyre speciálisabb (asztal > íróasztal) kategóriákkal írjuk le.
A tudományok ugyanezt teszik, amikor vizsgálati tárgyukat képező jelenségeket fajokba, alfajokba stb. rendszerezik. A nyelvi jellegű kategorizálásra s az azzal kapcsolatos vitákra nézzünk még egy természettudományos, de nem biológiai példát! A nem nagyon fiatalok még úgy tanulták az iskolában, hogy a Naprendszerben kilenc bolygó kering a Nap körül: a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó. A Nemzetközi Csillagászati Unió azonban 2006-ban „lefokozta” a Plútót, tk. új kategóriát hozott létre a számára. Ezek szerint a Plútó (és még jó néhány más objektum) nem bolygó (angolul planet), hanem törpebolygó (dwarf planet) ezentúl. Abban megegyezhetünk, hogy maga az égitest semmiben sem változott (legfeljebb a róla való tudásunk bővült), csak a kategorizálása lett más. A csillagászok egy nyelvi aktust hajtottak végre. Az már csak egy külön pikantériája az ügynek, hogy egy ilyen szakmai nevezéktani kérdés a szélesebb közvélemény számára is annyira érdekessé vált akkoriban, hogy még tüntetést is tartottak a Plútó „érdekében”.
Természetesen a nyelvészet is kategorizál, illetve rendszertant alkot akkor, amikor a szavakat különböző csoportokba, szófajokba sorolja.
A kognitív (kognitív: az elme megismerő funkciójával kapcsolatos) nyelvészet többféle elméletet alkotott arra nézve, hogy miként zajlik a nyelvi kategorizáció. A klasszikus modell a szükséges és elégséges tulajdonságok (≈ legfőbb vonások?) számbavételére épül, amely szerint a kategóriákat az tartja egyben, hogy tagjaiknak vannak megegyező tulajdonságaik.
A másik fontos modell a prototípuselmélet, e szerint a kategóriák tagjait a családi hasonlóság köti össze. Itt is vannak közös tulajdonságok, de nem szükséges olyan tulajdonságot találni, amelyik minden egyes tagban közös. A kategóriáknak így lehetnek tipikus és kevésbé tipikus képviselőik. Például a gyümölcs kategóriának (a mérsékelt égövi Európában) prototipikus képviselője az alma, periférikus tagja a paradicsom. Témánk szempontjából különösen érdekes, hogy a vizsgálatot a nyelvtani kategóriákra is kiterjesztették, s azt találták, hogy ezek is nagyobb valószínűséggel szerveződnek prototípusok köré, minthogy szükséges és elégséges tulajdonságokkal leírhatók lennének. Egy magyar anyanyelvű ember számára például a fut prototipikusabb ige, mint a nincs. Ezt az is alátámasztja, hogy nyelvtant tanuló gyerekek (és sokszor egyetemisták) számára is az utóbbi szófaji azonosítása szokott nehézséget okozni.
A harmadik jelentős elmélet a példaalapú modell, amely abban különbözik a prototípuselmélettől, hogy szerinte nem elvont prototípusok, hanem egészen konkrét példák emlékképeire alapozva soroljuk kategóriákba az újonnan megismert entitásokat.
Miért is vetődött fel a kérdés, hogy léteznek-e a szófajok? Pontosan azért, mert nehéz olyan szükséges és elégséges tulajdonságokat találni, amelyek kétséget kizáróan leírnak egy-egy szófajt, és amelyek megakadályozzák, hogy nem az adott kategóriába tartozó szót is (tévesen) az adott szófajúként azonosítsunk.
Magyarul szinte lehetetlen olyan definíciót alkotni, amely alapján megtalálhatjuk az összes igét (főnevet, névutót stb.), de egyetlen nem igét sem. Nemrég elhunyt nyelvészünk, Kálmán László foglalkozott a szófajok automatikus felfedezésének lehetőségével, sőt inkább lehetetlenségével, vagy legalább is gyakorlati sikertelenségével. Ő idézi azt a valószínűleg Nádasdy Ádámtól származó bon mot-t, hogy arra a definícióra, mely szerint az ige cselekvést, történést, létezést jelentő szó, rögtön lehet három ellenpéldát mondani, ezek a cselekvés, a történés és a létezés szavak, lévén ezek főnevek.
Kálmán László (és mások) vizsgálatai megmutatták, hogy olyan, a tudományoktól elvárt egzakt meghatározást vagy felfedezési algoritmust alkotni, amellyel teljes bizonyossággal leírhatók és megtalálhatók lennének az egyes szófajok (és csak ők), szinte lehetetlen. Ugyanakkor azt beszélőként is érezzük (idegen nyelvet tanulóként pedig talán tudjuk), hogy a szavaink nem egyformák és bizonyos szempontból csoportokat alkotnak. Az általános nyelvészet megállapítása szerint minden nyelv megkülönbözteti a dolgokra vonatkozó szavakat (~ főnevek) és a cselekvésekre vonatkozókat (~ igék), valamint minden nyelvben vannak indulatszavak.
A természettudományos példákból láthattuk, hogy a tudományoktól általában elvárt egzaktságot még a „keményebbnek” tartott tudományok sem tudják maradéktalanul teljesíteni. Ha közelebbről megnézzük az olyan a szilárdnak és elhatároltnak tűnő kategóriákat, mint az állatfajok vagy az égitestek típusai, azt látjuk, hogy ezeknek a kategóriáknak a határai is elmosódottak, s találunk átmeneti tulajdonságú egyedeket a kategóriák között (és akkor az elemi részecskék világába még el sem kirándultunk).
A világ jelenségei tehát olyan sokfélék és változatosak, és olyan szoros kapcsolatban állnak egymással, hogy lehetetlen éles határú kategóriákba sorolni őket. Hogyan várható el akkor az ezeket a jelenségeket reprezentáló szavakról, hogy tiszta kategóriákat alkossanak?
A válasz tehát a címben feltett kérdésre, hogy igen, léteznek szófajok, csak az egyes kategóriák között nincsenek áthatolhatatlan falak. A szófajok sokkal inkább olyan halmazokként képzelhetők el, amelyeknek vannak metszeteik, és a határaik sem túl élesek.
Hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyek a családi hasonlóságot hordozzák, s a fentebb leírtak ellenére hogyan lehet (majdnem biztosan) felismerni az egyes szavak szófaját, arról a következő írásban lesz szó.
Irodalom
Adamikné Jászó Anna: Klasszikus magyar retorika. Argumentáció és stílus. Holnap Kiadó, Budapest, 2013.
Johansson, Sverker: A nyelv eredetéről. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021.
Kálmán László: Ha nem szófajok, akkor micsodák? Qbit 2018.05.06. https://qubit.hu/2018/05/06/ha-nem-szofajok-akkor-micsodak
Kövecses Zoltán – Benczes Réka: Kognitív nyelvészet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010.
Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.
Természettudományi kislexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.
Illusztráció: Shutterstock
