És ez a kötet a fájdalom hangján szól
Vannak irodalmi művek, amelyek azzal hatnak, amit ki mernek mondani; a bátorság az irodalomban is nagy erény, különösen, ha nem öncélúan írja magát, hanem irodalmi teljesítményben ölt formát. Lévai Alíz Mária Mint teknős a páncélt című újonnan megjelent kötete nemcsak témaválasztásában bátor, hanem költői eszközeiben is letisztult, tudatos és érett megszólalású versvilágot épít.
Mindennek a kötetben egzisztenciális tétje is van; a tét pedig a saját létezés, sőt a megszületés jogának kérdése. Jól sejtjük, ilyen mélyre ásni csak akkor lehet, ha a versek beszélője hajlandó mindent kockára tenni – önképét, irodalmi hagyományhoz való viszonyát, sőt az olvasó kényelmét is, vállalva a konfrontációt a kimondhatatlannal.
És ez a kötet nemcsak beszél a fájdalomról, hanem a fájdalom hangján szól, belső tere az időben lakozás, a múlt, amely emlékként folyamatosan jelen van, betör a hétköznapokba, nem hagy nyugodni. Az első sorban gyermeki nézőpontból induló emlékezést nehezíti, hogy a beszélő gyermekként is felnőttsúlyokat cipel, mert túl korán kellett naggyá válnia. Nem véletlen, hogy a versek legfontosabb témakörei a ki vagyok én, lehetek-e más, mint aminek neveltek, honnan ered a szorongásom, a szétcsúszott nyelvem, a szégyenem kérdések köré épülnek: „ki az a magam, és hol találom meg?” – teszi fel a kérdést; az önazonosság és a társadalmi elvárások feszültsége ebben a kettősségben kulminál. A kérdezések fő tanulsága nekünk, olvasóknak is időtálló üzenet: „minden nyomot hagy”, miként a versek képei is olyanok, mint a testre égett sebhelyek. „Papírvékony az arcom, üszkös sebek fedik” – ez a fájdalmas metafora nemcsak a testi sérülésekre, hanem az identitás csorbulására egyaránt vonatkozik.
Fontos látni, a Mint teknős a páncélt kötet megszólalásmódja nemcsak azért bátor, mert tabukat dönt – hanem mert tabukon keresztül keres választ: a kimondás tehát nem leleplezés, hanem létforma, amely a fájdalmat nem rejti el, inkább irodalommá alakítja: „cementjárdán kiszáradt madár vagyok / hamuval teli száj”.
Ugyanakkor a gyermek- és felnőttélet váltakozik, a ciklusok mintha párhuzamos évgyűrűket rajzolnának – húszéves lázadás és negyvenes kiábrándultság ugyanannak az életfának a részei, az idő nem lineárisan, hanem rétegződve van jelen. Az egyes versciklusok bibliai áthallásai ugyanakkor (például „Ahol búza van, kenyér legyek”) teológiai víziót is képviselnek. Minden vers úgy indul, mintha önvallomás lenne – és végül több is lesz annál: tapasztalat, amely az olvasóban rezonál.
A címadó vers Dante jól ismert helyzetképét idézi: az életút felezőpontján járunk, ám itt a pokol nem metafora – családtörténeti valóság, a túlélés és az önmegőrzés lehetőségi feltételének kutatása egyfajta traumatérképpé válik. A verssorok közötti kapcsolódást a fő tematikák biztosítják, így az abortuszra való utalás, a gyermekbántalmazás képei, azaz az otthonban, a családi térben jelenik meg a démonikus: Hiába kiáltanék utánad, / Számba dermednek a mondatok. Ez a kötet az elfojtás, a félelem belső krónikája, az utolsó versekben már a szerep is kérdésessé válik: mindenható lettem / szerep csak. A versekben tehát inkább azon van a hangsúly, ami nincs.
A kötet gerincét az anyához fűződő kapcsolat adja, de nem nosztalgikus vagy idealizált módon: az anya hiányzik, szenved, elérhetetlen, olykor elutasító. Ez a viszony így nemcsak érzelmi alapú, egyszersmind szerkezeti-ontológiai kérdés is: lehet-e otthon, ha az anya nem otthonos? Az állandóan kudarcba fulladt hazatérési kísérleteknek ez a záloga, miközben a versek ezt az irodalmi toposzt is más megközelítésbe helyezik. A hazatérés vágya sosem idilli: nomádként menekülnél haza – a „haza” olyan emlékkép, amely traumáival formálja az ént még a megszólalás pillanatában is. Ezt a furcsa dilemmát tematizálja a Testbarlang című vers: a test mint első otthonunk biztonságos és idegen, akár a nyelv, amelybe beleszületünk, de nem mindig a miénk. A versek beszélője amikor felidézi az elhallgattatás képeit, nem fél ezektől, nem menti fel a szülőt, nem simítja el a gyermekkort – hanem szembenéz vele és hordozza, mint teknős a páncélt. Ezért nevezhetjük a fájdalom írásának a kötetet. A végeredmény pedig: újraírt mitológiák, az önismeret és a feldolgozás folyamatának irodalmi mintázata egy olyan nyelv révén, amely elsősorban elfojtott kommunikáció: évek óta elharapod a nyelved.
A kötet egésze jellegzetesen pszichoanalitikus szemléletű. A trauma, a kimondhatatlan köré szerveződik minden. Mintha a lírai én terápiás üléssorozatot írna végig – csak épp verssorokban, képekben, metaforákban. A széttört tükördarabok, a hajnal és az éjszaka váltakozása, a cipőbe szorult kavics, amellyel így is haladni kell valamiképp előre, a grafitceruza, amelynek kitörnek a hegyei, mikor a gyermek varázsolni akar – talán ezek a kötet legszebb és legfájóbb metaforái, mert a nyelv is ilyen törékeny, mégis egyetlen eszközünk arra, hogy megpróbáljunk rendet tenni a káoszban.
A „mint” és a „mintha” szavak ismétlődése pedig azt mutatja: ez a világ sosem egész, inkább mindig köztes, szimuláció; a múlt fragmentált, a jelen pedig ebből építkezik.
Lévai Alíz Mária kötete új témát választ és váratlan nézőpontból közelít, olvasásakor nem számíthatunk klisékre. Őszinteséggel rajzolja meg az anya és gyermek közötti kapcsolat lírai térképét – a kezdet megrázó képeitől egészen a veszteség súlyáig. A versekben megidézett belső világ kegyetlenül valóságos, de miért ne lehetne egy ösvény sötét, kérdezi a lírai én. Ez a kötet szembenézésre ösztönöz, kimondásra, és talán arra is, hogy nem érdemes új fényt gyújtani a múlt felidézésekor.
Lévai Alíz Mária: Mint teknős a páncélt (KMTG, 2024)
Fotók: Karsa Patrik / Kultúra.hu
