A mindenség őrjítő varázsát megidéző zenekar minden koncertjükön tart egy főpróbát a halálból és a feltámadásból is, és szinte hihetetlen, hogy még mindig léteznek. Különösen annak fényében, hogy az idén 74 (!) éves Grandpierre Attila több energiát éget el egyetlen koncerten, mint Mick Jagger egy világ körüli turnén. E sorok írója még 1986-ban, tehát közel negyven éve látta őket az Almássy Téri Szabadidő Központban, ahol olyan energiák szabadultak el, hogy egyszerre az összes emelet folyosóján verekedés volt, de a nyolcvanas években az ilyesmi egy punkkoncerten hozzátartozott a napi egészségügyi gyakorlathoz.
A VHK-koncerteken elszabadult energiát nem írhatjuk úgy le, mint azt az energiát, ami egy testnek mechanikai munka által átadódik egy newton erő ellenében egy méterrel történő elmozdulása által. Mert az egy méterrel történő elmozdulás a VHK esetében éppen keresztülszáguldást jelent a világegyetemen, és ez áll az új albumra is, amiben többek között az a jó, hogy benne vannak azok az esetlegességek, amitől nagyon is emberiek a műveletek, nincs például agyonpolírozva a keverés, az egésznek van egy afféle koncertszerű varázslata, miközben a szerencsés pillanatokban mégiscsak a világmindenséggel nézünk farkasszemet.
Talán a Fellázad a semmibe vett öröklét! a zenekar leglíraibb albuma, melyen ugyanúgy szóba kerül a gyerekkor színtiszta mágiája és önfeledtsége, ahogy a szerelem eksztatikussága vagy éppen egy ódon kastélyban való bolyongás. Sőt, az Apám emléke kimondottan személyes életanyagot dolgoz fel, Grandpierre Atilla édesapjához, Grandpierre K. Endréhez fűződő viszonyát helyezi egyetemes kontextusba, megmutatva a személyességnek és az univerzálisnak az egységét. Az albumot az a Barcsik Géza tervezte, aki a zenekar első, 1988-ban megjelent lemezének, A Halál móresre tanításának a tasakját is.
Mindkét album fókuszában egy-egy szem látható, a debütáló albumon egy hatalmas szemből vágtáznak ki az állatmaszkos lovasok, míg az új, sokkal cizelláltabb grafikán a csodaszarvas szarvai között látható a napra emlékeztető szemgolyó, és visszatérnek az első album coverén is látható bodobácsok is. A Sipirc! Tűzrőlpattant látomás dinamizmusa, energiája beidézi az első album két nagy slágerének, a Ki vele, az Istenért!-nek és a Tárulj világ!-nak az energiaáradásait. Az albumon egymást váltják a lézerágyúval az ősi barlangok falára írt, erőtől duzzadó versek (Friss, erős, vidám, vagy Sipirc! Tűzrőlpattant látomás) és a meditatív, sokszor meseszerű lírai látomások (Tündérek fordulója, Szél jár a réten, Adj hangot!, Titokzatos örvény).
Az album legmeglepőbb felvétele a görög népzenét idéző Görög – Járd el az élet igazát! című dal, amelyről akár a System Of A Down Mezmerize-korszakának világa is eszünkbe juthat, ugyanakkor a VHK-felvételek sokkal ihletettebbek, mint a nu-metál tesók kimódolt dalai. Ez a szám is az élet szeretetéről, a gyerekkor végtelennel kötött szövetségéről és a teremtés eksztázisáról szól. Az Élet kiáltványa visszautal a Pótolhatatlan halhatatlanság című Vágtázó Halottkémek-klasszikusra, ugyanarra a gitárrifre épül, de a 2025-ös továbbgondolt felvétel zabolátlanabb, vadabb és öntörvényűbb. Az album keretes szerkezetű, a második kompozíció, a Belső tűzzel az életedért! ugyanúgy az élet tüzében fogant, mint a Boldogságtűz című utolsó szerzemény. Már csak az a dolgunk, hogy magunkban is megtaláljuk ezt a bizonyos tüzet.
