Lidérces, messze fény – Miroslav Mandić: Sanremo

Mentálgihiénés folyóirat főszerkesztője hív, hogy készítsek szakértői interjút az idősgondozásról; a munkacíme olyasmi, hogy hol marad hely a sok szakmaiság közepette az embernek. Érdekes az időzítés, mert engem mostanában éppen ez érdekel a leginkább, és ijedten figyelem, hogyan válik a demencia – és úgy általában minden, ami az időskorral kapcsolatos – roppant tudományos, gerontológiai mezbe rejtve észrevétlenül bélyeggé. A demencia kutatására milliárdokat költenek világszerte, de engem ez aggodalommal tölt el, mert úgy érzem, lopakodva szűkíti az érintettek mozgásterét, míg végül már majd semmi sem mentheti meg őket attól, hogy valamelyik e kórismére szakosodott otthon lakói legyenek, akármit is szólnak hozzá.

Nem szólhatnak, mert már nem lesz szavuk a maguk ügyében.

És ezt tudományos kutatócsoportok alaposan megtámogatják kísérleti eredményeikkel, arra hangolva a közvéleményt, hogy egyenesen vétek a demens hozzátartozót otthon, a családja körében tartani. Az teszi vele a legjobbat, aki ápolási intézményben helyezi el. Mindenki számára ez lesz a legüdvösebb.

Bizonyára így van, de sanda gyanúm szerint az sem mellékes szempont, hogy az erre alapított intézményeket meg kell tölteni. Engedtessék meg, hogy én ezt félelmetes perspektívának tartsam, és valamiféle új, alattomos kísérletnek arra, hogy a családok belső ügyeibe intézményesen beavatkozzanak, hogy már jó előre megmondják nekik, mit helyes erről a kérdésről a maga idején gondolni.

Tudom, tudom, óriási teher lehet egy család számára a demens szülő vagy nagyszülő, én ennek ellenére félelmetesnek tartom, ha kiszakítják őket a megszokott környezetükből, a szeretteik köréből, és fizetett idősgondozók felügyelete alatt kell élniük. Városi legenda, hogy egy ilyen intézménybe tévedésből került úrnak hónapokba telt, mire „tisztázta magát”, és sikerült kiszabadulnia, az otthonába visszatérnie. Mert a vele foglalkozók nem őt, hanem a papírokat nézték, nem neki, hanem az őt oda beutaló orvosok téves szakvéleményének hittek. Neki mint állítólagos demensnek már nem volt joga szót emelni a saját életére, jóllétére vonatkozóan.

Van aztán egy lidérces élményem is egy ilyen intézményről, amelybe szociális munkásként idősotthoni ügyfelemet kísértem át, mivel az állapotát valahol annyira súlyosnak ítélték, hogy ezt a visszaút nélküli megoldást tartották számára a legmegfelelőbbnek. Rossz volt belelátni a szuperkorszerű speciális otthon működési mechanizmusába, amely laktanyához hasonlóan ellentmondást nem tűrő szabályokat alkalmazva töri be az érkezőt. Azzal indul a dolog, hogy minden holmiját elveszik és fertőtleníteni küldik, őt pedig meztelenre vetkőztetik, fürdeni viszik, aztán az otthon egyenpizsamájába bújtatják. A szobák: kórtermek, a berendezésnek kórházi jellege van, és az általunk kísért úrnak a délelőtti időpont ellenére már pizsamában is kellett maradnia, noha korábban minden reggel nappali ruhába öltözött, és estig azt is viselte.

Magát a mindennapi életét, rutinjait, komfortérzetét vették el tőle egy pillanat alatt.

Rettenetes emlékezetembe idézni azt a negédes, erőltetett hangvételt is, amely az intézmény munkatársainak megszólalásait jellemezte. Nagyjából lesajnálást és a tökéletes beszámíthatatlanság feltételezését tükrözte, ahogyan a beköltözőhöz beszéltek, fájdalmasan nem velük egyenrangú emberként, hanem valamiféle különleges kezelésmódban részesítendő munkadarabként szólították meg.

És akkor a legszörnyűbbről még nem beszéltem. Nagy büszkeséggel kivittek a parkjukba, hogy megmutassák, mennyire biztonságos:

a sétautak úgy kanyarognak, hogy a lakók soha sehova ne érkezhessenek meg, hanem mindig visszatérjenek ugyanoda: körbe-körbe-körbejárjanak.

Bármennyit mennek, mintha el sem indultak volna, a magas és sűrű drótkerítés pedig garantálja, hogy ki sohase juthassanak, meg ne szökhessenek. Nemrég arról is hallottam – szintén a legnagyobb dicséretként hangoztatta valaki –, hogy egy ilyen otthon mindenáron buszozni – busszal hazajutni! – akaró lakója számára a kertben megállóbódét állítottak fel, sőt még menetrendtáblát is elhelyeztek mellette, hogy az utazni készülő kedvére tanulmányozhassa, majd ettől megnyugodva beüljön a bódéba, és várja, várja, várja a buszát ítéletnapig. Én viszont nyugtalan lettem ettől: a kiúttalanságtól és a feneketlen árvaságtól, amelyre a demenseket ítéli – az állapotuk? A korszellem? A szakmai protokoll?

A telefonbeszélgetés után két órával már Miroslav Mandić 2020-as filmjén, a Sanremón ülök a Szlovén Filmnapokon. Az imént leírtnál sokkal humánusabb otthonban játszódik, ahol mindenkinek saját apartmanja és tiszteletben tartott magánélete van. Főhőse olyan úr, aki mindig menne, újra meg újra szökni próbál, és ez időről időre sikerül is neki. Haza akar jutni, hogy Rexy kutyáját megetethesse, és a feleségével lehessen, de valójában a múlt, ahova visszatérne: Rexy már évtizedekkel korábban elpusztult, a feleségét pedig három éve vesztette el.

Lakik az intézményben egy hölgy, akivel ismerkedni kezd, és egyre több időt töltenek együtt. Mintha a végzet, elemi erők löknék őket egymás felé, mintha az összetartozásukról nem is ők döntenének, hanem valami kívülük, felettük vagy a lényük legmélyén. Mi pedig töprengve és reménykedve figyeljük ezt a barátkozást, mert érezzük, hogy itt most valami lényegiről, az ember örök sorsáról van szó.

Hiszen azt a kérdést kellene megválaszolni, hogy ki van ott belül, és az a valaki mit él meg.

Hogyan alakít egy kapcsolatot, ha az emlékezőképesség megszűnt, és így mindennap újrakezdődik az ismerkedés. Tudjuk, hogy valakinek lennie kell odabent, és az is biztos – így kellene lennie –, hogy nem szabad tőle megvonnunk a boldogságkeresés jogát. Nem tekinthetjük a demenst végleg elromlott gépnek, valami már nem emberinek, „kifutott szériának”.

Végső soron minden ember titok, csak a demenciában szenvedők titka látványosabb. Mi, racionálisan kalkuláló lények azonban azon vagyunk, hogy ezt a titkot „kezeljük”, szimplifikáljuk, biológiai kérdéssé degradáljuk, és minden bonyodalmat kiküszöböljünk, amely következhetne belőle. Noha mindenki beláthatja, hogy ha ezt a szemléletet az emberi élet egészére kiterjesztenénk, az abszurd és embertelen következményekhez vezetne. Hiszen ilyen alapon a zárkózottak, a „túl interaktívak”, a maguk álomvilágába menekülők, a mindig új terveket szövők, a kevéssé reális elképzeléseikhez makacsul ragaszkodók, a kedvtelésüknek szenvedélyesen hódolók, a túl sokat dolgozók, a tisztaságmániások, az emlékeikbe merülők és minden egyéb csoport számára is alapíthatnánk otthonokat, ahol a legszigorúbb tudományos protokollokat követve ápolnánk és korlátoznánk őket. De milyen célból is? És milyen jogon? Hogy olyanok legyenek, mint mindenki más?

A vetítés után a rendező elmondta: az érdekelte, hogy mi marad, amikor az emlékezet már nem működik, ezért állandó jelenben él az ember. És arra jött rá, hogy noha ez természetesen korlátozott állapot, meglátható az előnye is, hiszen akinek csak az itt és most adatik meg, az sokkal intenzívebben, tisztábban, teljes szívvel lehet benne jelen. A Sanremo arra mutat rá, hogy az érzelmeink, a kapcsolódási és a szeretetvágyunk révén mindig önazonosak maradunk, és képesek leszünk egymás számára otthont jelenteni, elfogadást kínálni.

Mennyire emberi, ha valaki évekkel korábban elhunyt felesége után vágyakozik, és „nem emlékszik rá”, hogy már meghalt! És azon miért csodálkozunk, ha vissza akar térni a régi házába, ahol boldog volt, és ahol a lelkének egy része mindörökre ott maradt? Lehet, hogy valójában nem mi, hanem a demensek a normálisak. Akik számára továbbra is jelen vannak az eltávozott szeretteik, mert egészen a részükké, a legbensőbb bensőjükké váltak. Mi csak szívtelenebbek vagyunk. És erősebbek.