Lifka és Bosnyák, a mozi bácskai pionírjai – A vajdasági magyar mozgókép napján

Október 13-a a vajdasági magyar mozgókép napja, mivel Lifka Sándor 1911-ben ezen a napon nyitotta meg első önálló moziját Szabadkán.

Szeretek moziban ülni. Imádom a mozik illatát, a pillanatot, amikor minden sötét lesz, majd a vásznon pár másodperc múlva megjelenik a kép. Ez a sötétben való pár másodperces várakozás moziban és színházban egyaránt lezárja a hétköznapit, és megnyitja a varázslatot. Gyerekkorom moziélményei kitörölhetetlenek. Emlékszem a kis Kozara mozira Óbecsén, ahol télen vaskályhával fűtöttek, s erősen él bennem annak az alkalomnak a képe is, amikor először ültem óriás vászon előtt Budapesten. Október 13. a vajdasági magyar mozgókép napja, mivel Lifka Sándor 1911-ben ezen a napon nyitotta meg első önálló moziját Szabadkán.

A mozi megjelenése
Bácskában két vajdasági magyar filmesnek köszönhető. Lifka Sándor és Bosnyák
Ernő a mozi két közép-európai úttörője voltak. Mozielőadásokat szerveztek,
létrehozták az első filmszínházakat, filmhíradókat készítettek, és a filmek
forgalmazása terén is fontos szerepet játszottak. Kik voltak ők, és hogyan
lettek a mozi szerelmesei?

Lifka Sándor

Édesapja, Károly vándormúzeumot működtetett. A téli hónapokat a csehországi Žatec falucskában töltötte a család, az év többi részében utaztak a múzeummal. Lifka Sándor az egyik ilyen úton, Brassóban, 1880. május 20-án született. A középiskolát Bécsben végezte, elektrotechnikát tanult. Már ekkor érdekelte a laterna magica. Nagybátyjától kapott egyet, és elkezdett vele kísérletezni. Szeretett volna olyan képsort életre hívni, amellyel több mozgást lehet bemutatni. Körülbelül ugyanebben az időszakban a francia Lumière testvéreknek ez sikerült is. Lifka lelkesedését azonban ez nem törte le: ő is elragadtatással hallgatta az előadásukat Bécsben.

Pénzt kért a családjától, és Párizsba utazott, hogy beletanuljon a filmezésbe. Egy Pathé filmfelvevő kamerával tért haza, kikérte az örökségét, majd testvérével, Karllal Triesztbe, a Monarchia legnagyobb kikötőjébe költöztek, hogy ott alapítsanak mozit, hisz a városban sok utas, tengerész megfordul. Minden szakkönyvet felvásároltak, amiből építkezésről, berendezésről, gőzgépekről (ez kell az áramfejlesztéshez), villamos vezetékekről, lámpákról, moziberendezésről volt szó, s összeállították nyolc vagonból álló „mutatványos” szerelvényüket. A kikötőben felállított mozisátorban megindultak a vetítések. Sokáig azonban nem maradtak Triesztben, mert kevés volt a vetíteni való, amelyet Franciaországból és Németországból szereztek be. Útra keltek, és közben Sándor forgatott is, felvételeit pedig, amelyek többnyire kezdetleges filmhíradócskák, bemutatták az érdeklődőknek.

Sok
helyen megfordulnak: Fiuméban, Csáktornyán, Ljubljanában, Bjelovarban, Eszéken,
Vukovárban, Belgrádban, Zimonyban, Újvidéken, Szabadkán, Nagykikindán,
Splitben, Pancsován, Nagybecskereken és Versecen moziztak.

1904-ben szétváltak az útjaik. Az első sátorral Karl járta a Monarchia osztrák tartományait, a másikkal Sándor a magyar területeket.

Karl hamarabb beleunt a sok vándorlásba, ezért Linzben és Salzburgban állandó mozit létesített. Sándor két évvel később kilencszáz férőhelyes sátrat épített magának, amelynek mindenhol csodájára jártak. Aranyozott, faragott, olajfestmények által díszített volt a kapuja, és hátracsapható bársonyszékekből lehetett a filmeket nézni, a friss levegőt pedig villamos légkeverők szolgáltatták. Micsoda luxus! 1906–1907-ben Budapesten, Pécsett, Kaposváron, Egerben és Orosházán egyaránt megfordult a mozisátorral.

Amikor Szabadkán a Bácskai Hírlaphoz elment hirdetést feladni, megismerte Beck Erzsébetet, egy gazdag földbirtokos lányát (a későbbi feleségét), aki az ő kedvéért otthagyta a lapot, és átvette a Lifka-mozi gazdasági vezetését. Ennek volt köszönhető, hogy Sándor végül a kassai és szegedi állandó filmszínház mellett Szabadkán is állandó mozit nyitott, a Hungária kávéházat alakítva át erre a célra. Ezt 1911. október 13-án nyitották meg. Pekár Gyula író Pénz őfelsége című darabját adták elő, amelyet 160 színes vetített képpel és mozgófényképpel aláfestve maga az író olvasott fel.

A mozi személyzete szerette Lifkát. Türelmes volt, halk szavú, soha senkivel nem veszett össze, és jól is fizette a beosztottjait. Mindig elegánsan öltözve járt-kelt, de akkor sem jött zavarba, ha egy gépet kellett megjavítania. Legtöbbször ő maga kezelte a vetítőgépet. A némafilmvetítéseket a városi szimfonikus zenekar kísérte, s néha felcsendültek Sándor saját, zongorára és hegedűre írt szerzeményei is.

Marketingesként sem volt utolsó: vasárnap az első vetítést közvetlenül a nagymise utánra időzítette, így onnan sokan a moziba mentek, hogy ebéd előtt megnézzenek egy filmet.

A mozit 1914-ig Sándor, a felesége, Beck Erzsébet és édesanyja, Ernestina vezették nagy egyetértésben. Akkor azonban kitört a háború. Lifka bevonult, s mivel már ismerték a nevét, hadi filmhíradósnak osztották be a Filmkriegspresséhez. 1919-ben szerelt le. Felesége és édesanyja továbbra is a mozit üzemeltették, ő pedig villamossági üzletet nyitott, és megalakította az Orient DD nevű filmforgalmazó vállalatot. A cseh eredetű, osztrák származású, erdélyi születésű Lifka a második világháború után vette fel a jugoszláv állampolgárságot. Utolsó éveiben Bácsszőlősön élt, szőlőt termesztett, és saját pénzéből felszerelte a falu első moziját. 1952. november 12-én halt meg. Síremlékén A kinematográfia Közép-Európai megismertetője felirat áll.

Filmjeiből
sajnos nagyon kevés maradt fenn, mivel az 1932-es tűzvédelmi törvény szerint
megfelelően felépített bunkerekben kellett őket tartani. Lifkának nem volt
bunkerje, ezért az akkori BATA cégvezetőjét kérte meg, hogy a felépítéséig
tárolják a filmjeit. A cégvezető azonban becsapta, és a filmjeiből
ragasztóanyagot készítettek. Ilyen szürreális módon ment tönkre a mesterien
felvett anyagok legnagyobb része, amelyek ma művelődéstörténeti jelentőségűek
lennének.

Bosnyák Ernő

Bosnyák Ernő 1876. január 2-án született Zomborban. Eredetileg nyomdász és lapkiadó volt, a családi házat nyomdászsegéd korában, elég fiatalon hagyta el. Mesterlevelét 1892-ben kapta meg, s ahogyan azt akkor a legtöbb fiatal csinálta, nekivágott a nagyvilágnak. Tanulni és dolgozni szeretett volna. 14 évet töltött külföldön, ebből a legtöbbet Párizsban, ahonnan 1906-ban tért vissza Zomborba. Nem üres kézzel érkezett: batyujából egy Léon Gaumont filmvetítő került elő, és egy csomó nyomdatechnikai újítással is felfegyverkezett.

1907-ben Bácskai Mozi címmel ő adta ki az első magyar nyelvű mozis újságot, ami sajnos csak pár számot ért meg. Később a Sport és Mozi című lap fűződött a nevéhez, amely szerb és magyar nyelven jelent meg, és minden cikkét ő írta-fordította.

Már 1906-tól hetente tartott vetítéseket a vásártéren, majd a színházteremben, míg végül 1908-ban felépítette az Aréna filmszínházat, s ezzel az övé lett az első állandóan működő mozi Bácskában. A vetített filmek nagy többsége ekkor még híradójellegű volt. Felvette a kapcsolatot a Kristansen nevű forgalmazóval, amely segített neki beszerezni néhány Max Linder-filmet. Ezek, mint mondta, „hallatlanul lelkesítették a közönséget”. A mozi szép lassan jövedelmezni kezdett, így ő elkezdhette megvalósítani rég dédelgetett álmát: hogy filmet készítsen. Új felvevőgépet vásárolt, mivel közben a technika nagy fejlődésnek indult, s elkezdte forgatni az első játékfilmjét. A városban azonban sokaknak nem tetszett a népszerűsége, mások mellett a város is megpróbálta ellehetetleníteni. De őt ez cseppet sem zavarta.

Első, Terpsichore
birodalmában című játékfilmjét a zombori városháza parkjában vette fel. A
szereplők helybéli leánykák voltak. Tüzet is gyújtott, hisz füst kellett a
filmhez, s fecskendővel varázsolt záporesőt a parkba.

1912-ben megörökítette
II. Rákóczi Ferenc emlékművének leleplezését. Ez a forgatás filmtörténeti
pillanat volt, mivel Bosnyák kerekeken guruló kameraállványt készített hozzá,
hogy vízszintesen és függőlegesen is mozgathassa a kamerát, így megtörtént az
első svenkelés. Erre azonban akkor senki nem figyelt fel, ezért a filmtörténet
D. W. Griffith Türelmetlenség című filmjéhez köti a technika első
alkalmazását.

Bosnyák legnagyobb álma az volt, hogy Zombor városából Duna-menti Hollywoodot csináljon.

Ezt egy filmezés alkalmával elő is adta a város elöljáróinak. Filmgyárat akart építeni, és telekre lett volna hozzá szüksége. Kérelmét azonban elutasították, ezért Újvidékre ment kopogtatni, ahol pozitív választ kapott. S mint egy igazi filmben, Zombor polgármestere ezt hallva mégis úgy döntött: megadja neki a támogatást és a telket.

1923-ban megalapította a Boer Filmvállalatot, melyhez számos hazai és külföldi mecénást szerzett. Németországból, Ausztriából is támogatták, sőt a francia Pathé is érdeklődött a tervei iránt. Elkészítette a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban forgatott első játékfilmet, a Hazudj a kedvemértet. Munkatársai azonban ellopták tőle, ezért akkor végül nem mutatták be. Kutatók szerint viszont később, Bécsben igen. Ezután belekezdett az Apatin környékén játszódó, A faun című filmjének forgatásába, melyben a női főszerepet a felesége, Irina alakította.

Szülővárosában továbbra is gáncsolták, megmosolyogták, kinevettték. Bele is bukott a filmkészítésbe: az 1930-as évek végén felhagyott a mozizással és a filmkészítéssel. Nyomdászatból élt, pecsétkészítő műhelyt nyitott, amelyet nem sokkal később államosítottak.

A provincializmus, a városa polgáraiból áradó közöny és irigység nem hatott rá túl jól.

Így nyilatkozott erről: „A zomboriak – ez közismert dolog – mérhetetlenül élvezik a múltat. Egyeseknek a múlt a jelenük, és mindig minden jobb, ami hajdanán volt. Betegesen a hajdani elmúlt idők felé fordulnak, és nem szívelik, ha valaki megzavarja életvitelüket. Egyszóval ahhoz, hogy Zomborban vagy bárhol is élhess, előbb meg kell halnod.”

Élete vége felé annyira tönkrement, hogy a filmjeit kénytelen volt a helyi drogériáknak és női fodrászoknak eladni, hogy körömlakkot készítsenek belőle. Ezért nagyrészt sajnos megsemmisültek. A Belgrádi Filmarchívum kicsivel a halála előtt életműdíjjal jutalmazta. 1963. augusztus 9-én halt meg.