Ebben a múzeumban úgy lépkedünk az univerzumok között, mint egy sci-fi főhőse
Negyedik évadához érkezett a Light Art Museum: legújabb kiállítása, a More Than Human a transzhumanizmus gondolatköréből kiindulva az antropocén szemlélet meghaladását tűzi ki célul. Az itt látható munkák olyan új, alternatív világképet vázolnak fel, amelyben az ember, a gép és az élőlények sokkal demokratikusabb, kölcsönös együttműködésre épülő rendszerben létezhetnek egymás mellett.
Mindig különleges élmény belépni ebbe a térbe, ahol a sötétség és a hangok hatására azonnal sajátos tér- és időtapasztalat keríti hatalmába a látogatót. Külön öröm, hogy a kiállítás ezúttal is globálisan elismert alkotók kvalitásos munkáit mutatja be, így a Light Art Museum továbbra is megőrzi erős, nemzetközi színvonalát. Az idei tárlaton kevésbé hangsúlyosan szerepelnek a fényművészet történeti gyökerei – hiányoznak például a Moholy-Nagy-féle korai kísérletekre utaló elemek –, cserébe azonban jóval több olyan mű látható, amely a jövőbe tekint: alternatívákat kínál a túlélésre és az emberi létezés meghaladásának lehetőségeit kutatja.
Ebben a kiállításban azt szeretem leginkább, hogy folyamatosan változtatja a ritmust, ezáltal az én befogadói pozícióm is dinamikus, folyamatosan változó: egyes munkák csendes, kontemplatív jelenlétet kívánnak, míg mások sűrű villódzása, vibrálása és effektrendszere szinte felpörget, annyira intenzíven hat az érzékelésemre, hogy képtelen vagyok kívül maradni e művek hatókörén.
És bár alapvetően a tárlat nem nyit történeti távlatokat, egyik kulcsműve Otto Piene A nap szétterjedése című ikonikus, az 1960-as évek végén készült vetítése, amely a művész reményteljes válasza volt a hidegháborús korszak nukleáris félelmeire. A kézzel festett diaképekből és hangból álló, tizennyolc perces immerzív vetítés egyfajta „fénymozi”, amely a pusztulás és a szépség, az erőszak és a béke ellentétét igyekszik feloldani. Az eredeti analóg technika digitális rekonstrukciója ma is képes átadni azt az optimista, békére törekvő víziót, amely Piene művészetének központi gondolata volt.
Nagy kedvenceim Mat Collishaw Tensor Mag és a fuse* kollektíva Mimikri című művei, amelyek vizuálisan és tematikailag is párbeszédben állnak egymással: mindkettő az emberi beavatkozás, a mesterséges intelligencia és a természet viszonyát vizsgálja, lenyűgözően részletgazdag, szinte organikus digitális világokat hozva létre. A Tensor Mag egy disztópikus, víz alatti ökoszisztémába vezet, ahol az emberi tevékenység – a szennyezés, a hulladék, a mesterséges genetikai beavatkozások – új, mutáns létformákat hív életre. A Mimikri ezzel párhuzamosan az evolúciót és a mesterséges intelligencia által vezérelt fajképződést vizsgálja. A két mű olyan ökológiai jövőképet vetít elénk, amelyben a természet és a technológia már nem külön rendszerek, hanem egymásba fonódó, folyamatosan átalakuló intelligenciák. A fény- és hangalapú installációk egyszerre gyönyörűek és nyugtalanítók: esztétikai élményt nyújtanak, de emlékeztetnek is arra, hogy az ember által létrehozott új életformák a túlélés és a pusztulás határán egyensúlyoznak.
Vannak a kiállításon statikusabb művek is, köztük Üveges Mónika, Laure Vigna, Rhoda Ting & Mikkel Bojesen, valamint Martin Walde alkotásai, amelyek a természet, a test és a technológia határainak átrendeződését vizsgálják, mégis nyugalmat, lassúságot és fizikalitást képviselnek a kiállítás dinamikusabb installációi között. Közülük különösen Üveges Mónika szobrai hatnak kiemelkedően érzékenyen: organikus és mesterséges elemeket ötvözve az emberi test és a technológia közötti átmenetet ragadják meg. Hártyaszerű, áttetsző felületeik egyszerre idézik az anatómia törékenységét és a jövőbeli kiborgok formavilágát. Üveges művészete arról szól, hogyan képes az emberi létezés újraértelmezni önmagát egy olyan korban, amelyben a biológiai és a szintetikus anyagok már szétválaszthatatlanul összefonódtak.
A Nonotak csoport Daydream V.6 és a Media.Tribe kollektíva MIMIC.2 műve a vizuális és auditív érzékelés szándékos összezavarásával hoz létre egyfajta lebegő, időn kívüli tapasztalatot, amelyben a látogató elveszíti a tájékozódás biztonságát, hogy újra felfedezhesse a fény és a hang alapvető, tiszta erejét. Guillaume Marmin Vonaltájak, valamint Jonny Niesche és Mark Pritchard Hang & Látvány című közös installációi ezzel szemben a ritmus, a rezgés és a szín materialitásán keresztül teremtenek testközeli esztétikai élményt: a hang hullámhosszai és a fény pulzálása mintha közvetlenül a bőrön keresztül hatna. E művek nem pusztán látványt kínálnak, hanem a látás élményét is átalakítják: a tér mozgó, lüktető szerkezetté válik, amelyben a néző elveszíti a valóság és az illúzió közti határ érzetét.
Yasuhiro Chida A pillanat tere (Space of Moment) az egész kiállítás egyik legpoétikusabb, leglíraibb darabja. Nem pusztán látványról van szó, hanem a fény, a víz és az idő szinte meditatív összjátékáról, amely a percepció legmélyebb rétegeit érinti. Chida vízzel, fénnyel és stroboszkopikus impulzusokkal dolgozik, hogy olyan helyzetet teremtsen, amelyben az idő szinte megállni látszik, és a néző a pillanat sűrűségét tapasztalja meg. A szemlélő egyszerre érzékeli a változást és a megdermedést. Chida munkája azért is különleges, mert technikailag precíz és tudományos alapokra épülve is mélyen spirituális hatású. Az idő, a fény és a tér ilyen finom egyensúlyban kezelése emlékeztet arra, hogy a percepció nem pusztán biológiai folyamat, hanem filozófiai kérdés is.
A kiállításon látható művek ezt a gondolatot húzzák alá, összefonva a technológia, a természet és a tudat szöveteit, és új érzékelési horizontokat nyitva.
Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu
