Mondhatjuk-e azt, hogy egy magyar anyanyelvű, de nem anyaországi író másképp éli meg azt, amikor magyar nyelvű szövegeit idegen nyelvre fordítják le?
Élményt jelent, de ezt nem nevezném sajátos kisebbségi élménynek. Az első regényemet, az Egy makró emlékiratait 1968-ban Aleksandar Tišma, az akkori szerb irodalom immár klasszikus regényírója fordította le szerb nyelvre, és a legrangosabb szerb napilapban remek recenzióval bocsátotta útnak, amelyben nem a kisebbségi identitásomat hangsúlyozta. Nagyon fontos regénynek nevezte. Vagy ötven évvel később a Die Zeit kritikusa az új évezredben pedig továbbra is időszerű regényként méltatta. Legtöbben Jugoszláviában – újabban Szerbiában – élő magyar írónak neveznek. Akik tovább boncolgatják ezt a kérdéskört, azok okvetlenül hozzáteszik, hogy a többnemzetiségű Vajdaságban élő magyar író vagyok, akinek világában fontos szerepet játszik a kisebbségi létforma. Nem írok azonban egy zárt kisebbségi világról. A Neoplanta című regényem főhőse például a horvátországi szerb fiákeros, aki az első világháborúban a Monarchia katonája volt, akit a szerbiai frontra küldtek, ahonnan átszökött a szerb hadsereghez és felszabadítóként lovagolt be Újvidékre. A halálos ágyán úgy vélte, hogy a betegséget az szabadította rá, hogy elárulta a szülőföldjét. Mellesleg szlovák nőt vett feleségül, aki hol azt állította magáról, hogy szlovák, hol pedig azt, hogy magyar. Fia már Horthy hadseregében harcolt az orosz fronton, de hazatérve a partizánok arra kényszerítik, hogy bizonyítson: végezze ki a magyar és a német barátját, akikkel együtt harcolt az oroszok ellen és a lövészárokban együtt álmodoztak arról, hogy egyszer hazatérnek. Tehát a magyarok elleni retorzió nem politikai kérdésként, hanem emberi sorsdrámaként jelenik meg. Akad szerb irodalmi lexikon, mely katolikus hátterű vajdasági magyar írónak nevez, akinek a művei beépültek a szerb irodalmi köztudatba is.
Hogyan látja a német irodalmi és kulturális közegben a saját művei helyét? A vajdasági magyar írói tapasztalat mennyire érthető és releváns egy szélesebb európai közönség számára?
Szerénytelenség lenne meghatározni a helyemet a német irodalomban, ilyesmire még álmomban sem gondoltam. Hogy mennyire érthető a világom? Nyilván ez ország- és kultúrafüggő. A német és az osztrák irodalmi élet eléggé nyitott a közép-európai világok iránt, de ezt már nem merném állítani az angolra vagy a svédre például.
A kisebbségi identitás az életben lehet titokzatos előny, de gyakran lehet fájdalmas hátrány is.Az irodalmi életben hátrányt jelent, mert szükségszerűen a nemzetállami intézményrendszer szélére kerül, a médiumok se nagyon tartják számon, nincs nagy szerepe a különböző érdekvédő csoportok és lobbik játékában, ám a műalkotás szintjén előnyt is jelenthet, ha élni mer vele.
Világa egy dimenzióval gazdagabb, mint a homogén nemzetállam keretei között alkotó íróé. Gilles Deleuze és Félix Guattari, a két kiváló francia filozófus a Kafka című monográfiájában állapította meg, hogy az anyanyelvének nomádjaként alkotó kisebbségi író „nagy és forradalmi”. Nagy kár, hogy e jelenség kutatására az egyébként kiváló magyar irodalomtudósok nem vállalkoztak. Saját nyelvben idegenként létezni – 21. századi emberi sorsok értelmezésében gazdag és korszerű tapasztalatot jelent. Hiszem, hogy a kisebbségi irodalmi „kozmosz” a mai európai szellemi légkörben igenis releváns, csak nem merjük tudomásul venni, hogy ez az életérzés mennyire jelen van a német, a francia vagy az amerikai irodalomban is. Én éppen ezekkel a művekkel érzek sok rokonságot. A magyarországi irodalom azonban még nem érkezett el ide, egyelőre nem is érkezhet, hiszen homogén nemzetállamról van szó.
A március végi Lipcsei Könyvvásáron ezúttal a Temetetlen múltunk, németül Unsere unbegrabene Vergangenheit című könyvét mutatják be. Tapasztalt-e különbséget abban, hogy milyen narratívák mentén olvassák a különböző nyelvterületeken a műveit?
Természetesen a narratívák különböznek, akárcsak az értelmezési mezők. Pár évvel ezelőtt Újvidéken egy tanácskozáson jelentős horvát, szerb, boszniai és magyarországi nemzetközi elismerésben részesült írók, ismert kritikusok taglalták a munkásságomat. Kár, hogy ez a könyv csak szerbül jelent meg, magyarul nem, mert levonható belőle néhány tanulság és segít a „kisebbségi irodalmak” újszerű értelmezésben. Másként értelmeztek Szerbiában, megint másként Horvátországban, és megint másként Magyarországon. A horvátok, a boszniaiak és a szerbek jugoszláv perspektívából inkább a közép-európai világot érzékelték, mint a specifikus magyar motívumokat. A magyar kritikusok viszont inkább a bensőséges magyar perspektívából írnak rólam. Tehát nyilvánvaló, hogy a nemzeti hagyományok, a nemzeti kultúrák és irodalmak meghatározzák a befogadást és a minősítést. Egyikben sem látok semmi kivetnivalót, hiszen ezek fontosak és a jövőben bonyolultabbak lesznek. A nemzeti kultúrák kontextusa rendkívül fontos, egy kiváló regényről sem tudok, amely ne viselné magán erőteljesen a nemzeti jegyeket, hitelesíti a nemzeti értékeket, ám más nemzeti kontextusban kiderül, hogy az általános emberi perspektíváját tárja fel. Ugyanez vonatkozik a kisebbségi irodalomra is. Képes-e a kisebbségi sorsokban feltárni az általános emberit, vagy pedig panaszirodalomként megelégszik a kisebbségi kuckóval? Persze ez a történet nem mindig igazságos. A nagy nemzetek önzők, a kicsinyek sértődékenyek.
Az elmúlt évtizedekben több műve is az identitás és a kisebbségi lét kérdéseit boncolgatja. Hogyan változott a kisebbségi lét tapasztalata az utóbbi húsz-harminc évben? Miként látja ennek az irodalmi lenyomatát?
Nem újabb keletű törekvésekről van szó. Sokan nem vették észre, hogy az 1968-ban megjelent Egy makró emlékiratai című regényem egy magyar fiú és egy szerb lány lehetetlen szerelméről is szól. Az Áttüntetések (1983) című regényben pedig fontos szerepet játszik a nemzeti hovatartozás. A ’68-as nemzedék néz szembe a múlttal.
Ahol pedig megjelenik a történelem, ott a nemzeti érzés és tudat megkerülhetetlen.
Tehát nem új motívumról van szó. Újabb regényeimben az emberi sorsok történelmi távlatokban tárulnak fel, ezért hangsúlyosabban merül fel a nemzeti és a kisebbségi identitás összetett mivolta, drámája és traumája. Ez a világ bonyolultabb, ellentmondásosabb, mint a pusztán nemzeti keretekben születő világok. A kisebbségi ember vállára több súly nehezedik és komplexebb viszonyok uralják az életét. A kihívás eléggé provokatív és könnyen a hagyományos „kisebbségi panaszirodalom” felé terel. A Temetetlen múltunkban idéztem Musilt, aki az egyik esszéjében azt állította, hogy könnyű annak, aki csak nemzetben gondolkodik, de annak is könnyű, aki kizárólag az egyetemes emberire szegezi a tekintetét. Ebből azt a következtetést vonnám le, hogy nehéz annak, aki a kettő mágneses terében él. A kisebbségi embernek ezt nagy fájdalommal tudomásul kell venni. Neki nincs széles útja, csak kanyargós ösvénye. Mindeközben a mai digitális korszakban éppen ez a bonyolult és törékeny kisebbségi identitás tele van konformista önfeladást ígérő csapdahelyzettel. Immár nem a durva kényszer vagy az erőszak játssza a főszerepet. Vigasztalásul azt mondanám, hogy a többségi identitás is erősen töredezik. Ezen csak az segíthet, ha az új helyzetben új válaszokat keresünk. A nemzeti identitásnak is alkalmazkodni kell a korhoz, ezen belül főleg a kisebbségi identitásnak.
A Temetetlen múltunk című könyvével „egy vidéki, kisebbségi, plebejusi világba vezet, ahol a családtörténet inkább a temetetlen, vagyis elsikkasztott, elrabolt múltról szól, és amelyben minden egyes nemzedék története megszakad. A szereplők valójában a történelem migránsai.” Milyen visszajelzésekre számít: hogyan fogadják majd a német olvasók a regényt?
Meggyőződésem, hogy a németek és az osztrákok kellő nyitottsággal érzékelik ezt, mert ők aztán átvergődték a temetetlen múlt drámáját. Újabban pedig újra átélhetik a temetetlen múlt visszajelzéseit. Főleg Közép-Európában érzékelhető ez az eszmeáramlat, a nyugati világban mindeközben pezsgőznek a nyitott sírhely körül. Mi a temetetlen múlt rabságában vagyunk, ők pedig azzal áltatják magukat, hogy megszabadultak a történelemtől. Ezzel kapcsolatban nem az a gondom, hogy a mi régiónkban sok a történelem, hanem az, hogy a múltakat nem tudtuk méltósággal és tisztelettel eltemetni. Egy nemzedéknek sem sikerült elvégezni a maga elé kitűzött célokat, történetünkben sok a radikális törés, a fájdalom, legyen szó a nemzet vagy a családok történetekről. Semmi sem zárult le, mert az új történetek a régi romokra épülnek. Vagy csak azokkal építkeznek, ami még rosszabb. Ezekre a romrétegekre épül az önéletrajzi regényem, a Temetetlen múltunk. De a családtörténetként jelzett Balkáni szépség is ezekkel a gondokkal vívódik.
Több műve is megjelent már németül, és ahogyan ön is említette korábban, a német nyelvterület különösen nyitott a kelet-közép-európai irodalom iránt. A német olvasók hogyan értelmezik a vajdasági magyar kisebbségi tapasztalatot?
Hét könyvem jelent meg németül, közülük kettőt második kiadásban zsebkönyvként is kiadtak. Ez azt jelenti, hogy az olvasók között is némi visszhangra találtak. Persze nem várok csodát, a kilencvenes évekhez viszonyítva csökkent az érdeklődés a közép-európai irodalom és általában a kultúra iránt.
A fogyasztói társadalmakban erősödik a kultúraellenes közszellem, a szabadpiac eluralta az irodalmat.
Shakespeare manapság megfelelő marketing és nagy kiadóház nélkül legfeljebb érdekes jelenség lenne, de csak szűk körben. De vessünk magunkra egy pillantást! Minél kisebb egy közösség, annál kevésbé hisz a saját maga által teremtett értékekben. A nemzeti kisebbségre ez különösen érvényes. A politikában állítólag magasra emeljük a lécet, a saját értékeink megbecsülésében pedig alacsonyra tesszük. Vagy már nincs is léc. Sajnos a kisebbségbe, de attól tartok, a kisebb nemzetekbe is beköltözött valamiféle politikailag harcias kishitűség.
A fordítás mindig egyfajta újraértelmezés is. Mennyire adják vissza a német fordítások a szövegei eredeti nyelvi és kulturális rétegzettségét?
Erről nem merek nyilatkozni, mert a német nyelvérzékem felmondja a szolgálatot. Viszont néhány, a németet anyanyelvi szinten beszélő bécsi barátom szerint a fordítások kiválóak. A szerb és a horvát nyelvre lefordított regényeimről, esszéimről szólva már belekotyoghatok. Xénia Detoni és Vickó Árpád nemcsak fordították a műveimet, hanem mélységében ismerték, és nagyon hálás vagyok nekik az önfeláldozó munkájukért. Nagyon örülök, hogy mindketten Balassi-díjasok.
A Lipcsei Könyvvásár az egyik legfontosabb fórum az irodalmi párbeszéd számára. Ön szerint mennyire van valódi tér adva az ilyen eseményeken a kelet-közép-európai szerzőknek? Vagy inkább csak egy „fesztiváldíszlet” a nyugati könyvpiac számára?
Nem titok, hogy a nemzetközi könyvvásárokon a nagy nemzeti irodalmak dominálnak. De az is igaz, hogy az angol, a német, a francia írók nem nekik köszönhetik a hírnevüket. Komoly marketingcégek, tőkeerős kiadóházak és a nagy nemzetállamok kultuszminisztériumai és alapítványai állnak mögöttük. A vásárok látványos nemzetközi kulturális karnevált képviselnek, minden fesztiváldíszletté válik, ahol a kis nemzetek írói és kiadóházai esetleg új, laza kapcsolatokra tesznek szert. A nagy nemzetek íróinak erre nincs is szükségük, elvégzik helyettük a kiadók és a menedzserek. Másról van szó. Ha egy kis nemzet lemond a könyvvásáron való részvételről, akkor ezzel azt üzeni, hogy nem becsüli önmagát sem. Akkor pedig miért várja, hogy a nagyok becsüljék? Ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Néha elegendő bekiabálni csak azt, hogy vagyunk. Úgy, mint a svájciak.
