A Louvre Abu-Dzabi az Egyesült Arab Emírségek és Franciaország között 2007 márciusában aláírt megállapodásnak köszönhetően jött létre. Franciaország legnagyobb külföldi projektje, amely 2047-ig használhatja a Louvre nevet. Az épület a maga 24 ezer négyzetméterével és nyolcezer méternyi galériájával az Arab-félsziget legnagyobb művészeti múzeuma. A világ minden tájáról bemutat műalkotásokat, híd a különböző kultúrák között.
Az épület
Jean Nouvel Pritzker-díjas építész olyan épületet álmodott meg, amely egyszerre hidal át kultúrák közötti szakadékokat, és eleveníti fel az orientalista építészet hagyományait: a tradicionális arab szúk (piaci bazár) által inspirált tereket hosszú passzázsok és árnyékos területek dominálják. Amikor az intézmény 55 épületének felfedezésére indulunk – amelyből 23-ban láthatók műalkotások –, mintha arab medinában barangolnánk. A zárt tereket a régió alacsony belmagasságú otthonai inspirálták.
A beton, a víz és a visszaverődő fény finom játéka szintén a régió gazdag építészeti hagyományaiból merít. Szimbolikusan értelmezve ez az a hely, ahol az arab égbolt, a Saadiyat-sziget homokja és a Perzsa-öböl vize találkozik egymással. A vízzel körülölelt épület a szárazföld és a tenger kapcsolatára utal.
A kiállítóterek között megpihenésre és kontemplálásra alkalmas üres terek vannak, ahol már a bejárás során emészthetjük a látottakat. Az épület nyitott, a kiállításokat nagy ablakos átjárók kötik össze, amelyekről kitekinthetünk a városra – a szabadba kilépve, a kupola alatt pedig minden irányban nyitott terület vár.
Az épület legkarakteresebb eleme a fény-árnyék játékokat teremtő lebegő kupola, amelynek szerkezetét a pálmafák törzsének struktúrái ihlették. A szerkezet látszólagos könnyedsége ellenére körülbelül 7500 tonnát nyom, ami a párizsi Eiffel-torony súlyának felel meg. A 7850 csillagból álló, összetett geometrikus szerkezet ugyanazt a struktúrát ismétli különböző méretekben és nyolc rétegben. A termekbe ennek köszönhetően sávokban szűrődik be a fény, és mindig változik, ahogy a nap halad az égbolton. Ez a szerkezet úgy szűri meg a fényt, mint a sűrűn egymás mellett növő, összekapaszkodó pálmafák levelei.
A kiállítások
A Louvre Abu-Dzabi arra összpontosít, ami közös bennünk, ami összeköt bennünket: az emberi kreativitásnak az egyes kultúrákon, civilizációkon, idősíkokon és helyszíneken túlmutató történeteit mondja el. Olyan műalkotásokat és kincseket látunk, amelyek az emberiség történelmének egészére fókuszálnak: ókori régészeti leleteket, díszítőművészeti munkákat, neoklasszicista szobrokat, modern mesterek festményeit és kortárs installációkat egyaránt. A távoli kultúrák összefűződnek egymással, a látogató pedig a bolyongás során felismeri, hogy mennyi közös van a különbözőnek hitt világokban. A kijelzőkön látható műtárgyakat a történetmesélés igényével mutatják be, és nem egymástól függetlenül. A terek tágasak, a rendezés szellős, mert nem az a cél, hogy minél több alkotást láthassunk, hanem hogy kapcsolódni tudjunk hozzájuk.
A 23 galériában mintegy hatszáz tárgyat állítottak ki, amelyek fele a francia múzeumból, két tucat egy közel-keleti gyűjteményből érkezett, és körülbelül 230 a Louvre Abu-Dzabi kollekciójából származik. A rendezés kronologikus: olyan idővonalat járhatunk be, amely az emberi elme innovativitását bizonyítja. A koncepció dekolonialista, a vitrinekben gyakran a tematikus rendezés érvényesül – így kerülhet egymás mellé a Hóruszt szoptató Ízisz istennő bronzszobra és a francia Szűz a Gyermekkel elefántcsont plasztika, valamint egy 19. századi, fából faragott anya és gyermek kompozíció Kongóból, máshol pedig három arany temetkezési maszk Kínából, Peruból és Szíriából.
Ez az elrendezés történetileg ugyan pontatlan és leegyszerűsítő is lehet, ám a legjobb módja egy ilyen széles spektrumú, folyamatosan gyarapodó gyűjtemény bemutatásának. Így lehet igazán jól megvilágítani a kultúrák közötti kapcsolatokat, amelyek felfedezése során a látogató ráébred, hogy minden kultúra egyformán értékes és releváns. Izgalmas, hogy azok a művek, amelyek a nyugati néző számára azonnal felismerhetők és „klasszikusnak” minősülnek, ebben a multikulturalista környezetben szürreálisan egzotikusnak tűnnek. Leonardo da Vinci La Belle Ferronnière című festménye és Jacques-Louis David lovas képe az Alpokon átkelő Bonaparte Napóleonról például ilyenek itt.
A kronológia az első falvaktól a 21. század globális állapotáig halad, a falfeliratok a vallásra, a kereskedelemre és a politikára vonatkozóan is értelmezik a világ tempójának változását és megosztottságát. A nagy idővonalat olykor kisebb kabinetek törik meg, és a belsőépítészeti megoldások egy-egy sajátos világ hangulatát idézik meg az iszlám otthontól az art deco szalonig.
Az egyetlen furcsaság az, hogy bár a teljes installáció a világ kultúrtörténetének illusztrált krónikája, egyetlen ponton sem tér ki kritikus kérdésekre. Sem a kolonializmusnak a művészetre gyakorolt hatásáról, sem a rabszolgatartásról, sem az ideológiai elnyomásról, a politikai és vallási konfliktusokról nem esik szó. Az Art of War című részben például csak annyit érzékelünk, hogy milyen jól öltözködtek a harcosok és a katonák, noha a hatalomról és az agresszióról is lenne mit mondani.
