Lovas Ilona művészete tulajdonképpen istenkeresés. A transzcendencia megtalálása a hétköznapokban, a tárgyakban, a minket körülvevő dolgokban. Az alkotás neki éppen ezért nem a tárgyak létrehozását célozta, hanem azt, hogy a művész megtalálja a saját helyét az univerzumban. Hogy megtalálja a helyét a világban, így lelve meg a békét és a harmóniát.
A Műcsarnok Stációk című kiállítása arra vállalkozik, hogy retrospektív jelleggel a közönség elé tárja azokat a műcsoportokat és installációkat, amelyek Lovas művészetét fémjelezték a hetvenes évektől kezdve egészen haláláig. Elég kár, hogy a rendezés a puszta bemutatásra korlátozódik, csak mintegy felvonultatja az alkotó emblematikus műveit, sorozatait, így az életmű mélységei nem igazán válnak láthatóvá.
Mert egyébként e műveknek olyan erős aurájuk van, hogy ha jól vannak bemutatva, akkor a látogatónak szinte kihullik a lába alól a talaj a megrendültségtől.
Itt most sajnos ez nem történik meg, méltatlanul steril a kiállítás ezekhez az alkotásokhoz képest.
Pedig valóban egybegyűjtve szerepelnek itt Lovas azon munkái, amelyekben a legteljesebben meg tudta fogalmazni gondolatait és művészeti törekvéseit. A tárlaton szerepel például a Könyörülj rajtam, a művész első videóinstallációja. A mű tulajdonképpen vezeklés, Isten elé járulás. Az első világháborúban elhunyt kalapkészítő nagyapa lelki üdvéért való könyörgés. A videóban az alkotó a nagyszülőtől származó kalapblokkokat térden állva tolja maga előtt, majd azok végül vízre bocsájtatnak. A művész örökölt traumái okozta lelki terheit szimbolizáló blokkok lebegő tárgyakká válnak a vízen, ahogy az alkotó is felszabadul a múlt súlya alól.
De itt látható a Stáció címet viselő 1984-es munkájának két táblája is. Ez az első olyan műve, amellyel kitágította textilművészetének határait. A hét darab, kézzel merített papírból készült tábla némelyikére magvakból, drótokból keresztmotívumokat formált, másokon alig olvasható bibliai idézetek szövegek szerepeltek. A hetedik tábla vízszintesen feküdt a földön, felületéből fű sarjadt. E komplex installációból most mindössze két tábla látható, így az ember és természet komplex viszonyrendszerét lírai módon megfogalmazó allegória most csupán idézetként jelenik meg.
Lovas ezután, a kilencvenes évek elején rátalált a marhabélre, amely aztán művészetének fontos elemévé vált.
A megtisztított, megszárított anyag a belső frusztrációk, a lélek harcainak lenyomata. Ahogyan használta, kiterítette, megformázta, tulajdonképpen láthatóvá tette a lelki folyamatokat, a belsőben zajló harcokat. A bél utal a halott anyagból történő átlényegülésre: a testben zajló élet és halál örök körforgására is. A pergamenszerű, az egykori erezetet őrző anyagot olykor táblaképekre applikálva használta. A legmesszebre Lélekmagok installációjával ment, amelyben a belet orsókra tekerte. Lovas mesélte, hogy már maga az alkotási folyamat is terapikus volt, hiszen ezekre az orsókra úgy tekert fel száz méter belet, mintha egy babát pólyált volna be. Az orsók úgy hatnak, mintha magukba zárnák a sosem múló, élő lelket.
Lovas munkáinak azonban nemcsak a marhabél fontos szereplője, hanem az ostya is. Ez már önmagában igen beszédes szimbólum, a transzcendenciát azonnal beemeli a néző asszociációs mezőjébe. A Műcsarnokban a padlóra vetítve látható az Offertórium videómunka is, amelyben a három méter átmérőjű körbe föntről ostyák hullnak. A művész egy intejúban elmondta: az ostyák Krisztus testének, a szeretetnek a jelképeként adnak reményt. A videómunka körül látható sérült talplenyomatok a keresztrefeszítésre utalnak, miközben az egyén szenvedéseit, harcait is leképezik.
A lábnyomnak, a talpnak fontos szerepe van az Anima nostra kétcsatornás videómunkában is.
Ebben az alkotó éles köveken mezítláb lépked a Velem melletti egykori kelta település területén. Ebben a műben is a vezeklés motívuma erősödik fel. A munkával Lovas Ilona két, tragikusan korán elhunyt régész barátjának állított emléket. Ahogy a Ludwig Múzeum honlapján olvasható: „A fáradhatatlanul gyalogló meztelen, sebes lábak, a földi szenvedéssel vezeklő zarándok kitartása torokszorító érzést kelt a nézőben, és arra ösztökéli, hogy a saját múltjával is szembenézzen.”
A kiállításon talán a legintenzívebb hatást a Stációk 37. mű váltja ki. Lovas Ilona a felülről megvilágított, egymásra rakott üveglapokra hosszában felvágott, tűkkel és biztosítótűkkel összevarrt, kimosott, pergamenszerűen kiszárított, memento moriként értelmezhető, „átlényegített” beleket feszített fel. Az anyag a halott test, a temetés szimbólumaként is értelmezhető.
Lovas Ilona Stációk kiállítása a Műcsarnokban 2023. február 19-ig látogatható.
