Lux Antal festőművész a Mecseki Láthatatlanok szabadságáról mesél

Sváb gyökerekkel kapaszkodott meg az életben születésekor, Soroksáron. Mi az első emléke a szabadságvágyról?

A második világháború idején nyolcéves voltam, ott éltem át a lövöldözést és a bombázást Soroksáron, a Juta-domb mellett. Már akkor elkezdődött bennem a tiltakozás, hogy nem kell háború, nem akarok vérontást és harcokat látni, végül mégis ez lett belőle… A háború után, az 50-es években nem volt jó svábnak lenni Soroksáron. Folyton azt hallottuk, hogy le a svábokkal, ki a svábokkal – kibírhatatlan volt. Mérges voltam a világra, mert bárhová mentem, csak ütöttek, vágtak érte, ezért elhatároztam, hogy megvédem magam, és elkezdtem bokszolni, hogy visszaüthessek. Megtanultam rendesen bokszolni, és attól kezdve, amikor a svábokat szidták vagy engem bántottak, visszaütöttem. A szüleim nagyon szigorúak voltak, nem akarták, hogy ezt a sportot űzzem, de nem tudták megtiltani; tizennégy éves koromban szó szerint felvettem a kesztyűt a bántalmazások ellen.

Nehéz elképzelni, hogy egy képzőművésznek készülő fiatalember bokszkesztyűt ragad, hogy kiálljon magáért. Hogyan kell elképzelni ezt a kettősséget, a szépművészet iránti érzékenységet és a durva utcaharcot egyetlen lélek alkotóelemeként?

Valóban kétféle világban éltem: az egyikben ököllel tudtam kivívni a szabadságot, a másikban ecsetvonásokkal. Az I. István Közgazdasági Gimnáziumban tanultam, mellette pedig a Képzőművészeti Szabadiskolába jártam, ahol Ilosvai Varga István volt a mesterem, és ahol az igazi szabadságot megtapasztalhattam, hiszen azt festhettem, amit csak akartam, akárcsak később, a Tokaji Művésztelepen. De a „civil” életben nem voltak ilyen felhőtlenek a hétköznapok, ezért ha bántottak, visszaütöttem. Egy alkalommal – 17 éves lehettem akkor – ismét el akartunk menni a törzshelyünkre táncolni, de nem engedtek be: ott állt az ajtóban egy legény, és azt mondta, ez a hely már az övék, menjünk onnan, majd lelökött a lépcsőn. Mire én fölálltam, és visszaütöttem. Kiderült, hogy kommunista párttitkár volt.

Ekkor kezdődtek az összetűzések a korabeli politikával?

Valójában korábban, amikor apámat elhurcolták a Donyec-medencébe, munkaszolgálatra. Az utcáról vitték el úgy, hogy se katona nem volt, se fasiszta, semmilyen olyan „vétke” nem volt, ami az 50-es években bűnnek számított a hatalom szemében. Egyszerűen összeszedték a férfiakat az utcáról, és elvitték őket Ukrajnába, szénbányába. Apámra rászakadt a bánya, és 48 órát kellett várnia, amíg kimentették. Négy év után engedték haza betegen – 42 éves korában bele is halt az ott szerzett szívnagyobbodásba. Nagyon megviselt, egyre dühösebb voltam a világra – minden bántás ellen tiltakoztam és védekeztem. Miután megütöttem a párttitkárt, behívtak katonának, ugyanis ő azt állította, hogy azt mondtam neki: „Rohadt kommunisták, nemsokára lógni fogtok!” – holott nem mondtam ilyent, de akár mondhattam is volna. Két év börtönbüntetést kaptam, három év felfüggesztéssel. Fél év elteltével viszont behívtak munkaszolgálatosnak, mert nem voltam megbízható. Ezerméteres mélységben dolgoztunk egy szénbányában Pécs mellett, napi tíz órát. Alig kaptunk levegőt. Itt ért bennünket az ’56-os forradalom kitörésének híre.

Hogy történt pontosan? Mit tudhattak a munkaszolgálatosok a frissen kitört forradalomról?

Éjszakások voltunk, hat órakor jöttünk fel a bányából, és a váltás őrjöngve üvöltötte, hogy Pesten kitört a forradalom. Mindannyian politikai okok miatt voltunk munkaszolgálaton, és csak azt láttam, hogy mindenki eltorzult arccal őrjöng, örül a forradalom hírének, letéptük az egyenruhánkról a vörös csillagot, és elhajítottuk. Erre megállt egy teherautó, tele géppisztolyos ÁVO-sokkal, azok leugráltak, és azt kiáltották, hogy aki letépte a vörös csillagot, lépjen előre: mindannyian ezt tettük. Legnagyobb meglepetésünkre visszaugráltak a teherautóra és elhajtottak. Elindultunk gyalog a pécsi kaszárnyába – harmincan voltunk, egy szakasznyi ember –, és ott kiadták nekünk a fegyvereket, hogy tisztítsuk meg a zsírtól. Abban tárolták őket, hogy ne rozsdásodjanak. A megtisztított fegyverekkel vártuk, hogy mi fog történni, amikor az ezredesünk odajött hozzánk, és megkérdezte: ki akarja megvédeni a kaszárnyát, mert jönnek az oroszok. November negyedike volt. Elsőként jelentkeztem, el is kezdtük ásni a futóárkot, de az ezredes eltűnt, és a szakaszvezető felmérte, hogy ha ott maradunk, egy lövéssel végeznek velünk az oroszok, ezért jobb, ha felmegyünk a Mecsekbe.

Innen kezdődik a Mecseki Láthatatlanok története, a maroknyi ellenállóé, akik tizennégy napon át védték állásaikat a hegyekben, elképzelhetetlen körülmények között. Hogyan tudtak kimenekülni az oroszok szorításában a kaszárnyából?

A kaszárnya bejáratát már elfoglalták, ezért hátul, a kerítésen át mentünk fel a Tettyére, egy régi római kőbánya területére. A kőbánya fölött helyezkedtünk el, vártuk, hogy mi lesz. Engem őrségbe állítottak, majd odajött hozzám egy fiatal srác, hogy menjek le vele egy közeli házba, mert ott egy ÁVO-s bújt el, kapjuk el. Géppisztoly volt nálam, lementünk, de se a felszólításra, se a lövésekre nem volt mozgás; nem volt már ott senki, és visszatértünk a bányához. Egyszer csak borzalmas zörejjel megérkezett egy tank, kiszállt belőle egy magas rangú tiszt, körülnézett, a mi szakaszvezetőnk tűzparancsot adott, és lőttünk, de sikerült visszavonulniuk. Ez mind az első nap történt.

Kik voltak odafönt, a Mecsekben?

Mi, katonák, munkaszolgálatosok egyszakasznyian voltunk, harmincan, a többiek civilek.

Film is készült a Mecseki Láthatatlanokról, Cs. Nagy Sándor rendezésében: Láthatatlanok a címe. A filmben harmadmagával szerepel, mindhármuk közös, mégis külön élménye a mecseki ellenállás időszaka. Mi volt a közös élményük?

Nem egy helyen voltunk, nem ismertük egymást, de egyikünk sem emlékszik például arra, hogy ettünk vagy ittunk volna ez alatt a tizennégy nap alatt. Nem kaptunk senkitől enni- és innivalót. A bajtársaim azt mondják – de én nem emlékszem –, hogy esett az eső, és a keréknyomból ittuk a vizet. Később esett a hó, akkor könnyebb volt vízhez jutni, de nem emlékszem, hogy valódi vizet szereztünk volna.

Hogyan működött a szervezettség a gerillatáborban?

Sehogy, semmi nem működött igazán. Fönt a hegyen állt egy szakszervezeti üdülő, ott volt a hadiszállásunk, onnan irányítottak minket a különböző állásokra, és oda mentünk vissza aludni, amikor már nagyon fáradtak voltunk. Mindenki kapott egy szobát, és befeküdtünk a tiszta ágyba, ott aludtunk egy-két órát. Egyszer csak riadót kiáltottak, kirohantunk, és egy repülőgép keringett fölöttünk, mi pedig azt hittük, végre megjöttek az amerikaiak, és segítenek, ezért örvendtünk, integettünk neki, de kiderült: orosz felderítő volt.

Honnan érkezett az utánpótlás, a muníció?

Az őrmesterünk a tizedessel hozta a muníciót a kaszárnyából, de egyszer csak elmaradt az utánpótlás, és a rádióból tudtuk meg, hogy az őrmestert és a tizedest elkapták. Az őrmestert azonnal tarkón lőtték, a tizedest pedig kényszerítették, hogy mondja be a rádióba, hogy adjuk föl magunkat és jöjjünk le a Mecsekből. Természetesen nem reagáltunk erre. Ez a tizenkettedik nap környékén történt, akkor már kevesen voltunk fent, nagyjából hatvan-hetvenen, kétszakasznyi katona – a civilek hamar eltűntek, hazamentek. Tanácstalanok voltunk, nem tudtuk, mit csináljunk, majd a főhadiszálláson azt a parancsot kaptuk, hogy menjünk a Mecsek-kapuhoz, ott várjuk az orosz tankokat. Jöttek is: három tank és rohamkocsi tele oroszokkal. Az első lövésnél a rohamkocsi hátrálni kezdett, majd a három tank közül egyet megsértettünk, egyet pedig kilőttünk Molotov-koktéllal. Nem bíztunk a gránátokban, mert nem mindig robbantak fel. A tankból kiszállt egy tiszt, próbálta oltani a lángokat, de kapott egy sortüzet. Nyolcan voltunk akkor a Mecsek-kapunál. A lelőtt tisztről kiderült, hogy magas rangú városparancsnok volt.

A városban élők tudták, mi zajlik a Mecsekben?

Nagyon kevesen tudták. Amikor a filmesek felkutatták a szemtanúkat, keveset találtak, aki emlékezett volna ránk. Volt egy néni, aki tizenkét éves volt akkor, és emlékezett a tankokra, meg egy másik pécsi ember, aki tudta, hogy voltak szabadságharcosok a Mecsekben, de nem sokan hallottak rólunk.

Amikor kiderült, hogy lehetetlen tovább harcolni, hogyan szervezték meg a menekülést?

A maradék civilek korábban előrementek Vágottpusztára, ott volt a főhadiszállásuk. Egy második világháborúból visszajött ezredes vezényelte őket, és felmentette az esküjük alól. Mi, négyen katonák a Duna mentén indultunk haza, gondoltuk, hogy otthon meglátjuk, hogyan lesz tovább. Négy napig tartott az út hazafelé. Amikor Kalocsára értünk, nagy ricsajra lettünk figyelmesek, és közelebb merészkedtünk: kiderült, hogy a női börtönből jöttek a hangok, apácák voltak bezárva. Bementünk, fogadtak bennünket, ott ettünk először rendes ételt két hét után. Soroksárra hazaérve anyám azzal fogadott, hogy már kerestek engem a „kiegészítő parancsnokságtól”, de tudtuk, hogy ez az ÁVO-t jelenti. Összepakoltunk némi élelmet, és elindultunk Győr felé. Találkoztunk egy csoport emberrel, akik azt mondták, Hegyeshalom le van zárva, arra ne menjünk, ezért a Hanság felé kanyarodtunk. Éjszaka vágtunk keresztül a Hanságon, már hallucináltunk a fáradtságtól – elkaptak az oroszok. Elhurcoltak egy patak mellé, ott voltam egész éjjel. Másnap jött egy teherautó kiskatonákkal, akik védték azt a határszakaszt, és felugrottam hozzájuk, elvittek egy darabon, de a határon már egyedül kellett átmennem.

Hogyan sikerült átérni a határon?

Nem volt egyszerű. Amikor azt hittem, már Ausztriában vagyok, mert német szót hallottam, kiderült, hogy csak egy csoport menekülttel találkoztam, akik szintén nem tudtak átmenni, mert fölrobbantották a hidat a Hanság-csatornánál. Anyák és gyermekek is voltak. Az egyik legény kitalálta, hogy van itt elég nád, csináljunk tutajt, és azzal keljünk át a vízen. El is készítettük a tutajt, és rendre mindenkit átvittünk. A végén már annyira átázott a nád, hogy mi hason fekve, csuromvizesen eveztünk a túlpartra. Mire átértünk és felmentünk a töltésre, a többiek már elmentek, de hirtelen fegyverropogás süvített el a fülem mellett: lőttek ránk. Lerohantunk a töltésről, és száz méterre ott volt a határ. Nem lehet elmesélni azt az örömet, amit akkor éreztem, mikor átértem – nem kaptam levegőt a boldogságtól. Vártak bennünket az osztrák határőrök és az újságírók, csokoládét osztogattak, amit már régóta nem ettünk. Tudtam, hogy most egy új élet kezdődik, és lehetőleg mindent, ami történet, gyorsan el kellene felejteni. Elvittek egy kis faluba, ott kaptunk szállást, és végre lecserélhettem a gimnasztyorkát, amit munkaszolgálatosként viseltem.

Ausztria után Németországba került. Hogyan kezdődött az új élet az idegen országban?

Rokonaim éltek ott, ezért kértem magam oda. Lehetett választani, hogy az osztrák hatóságok hová küldenek tovább menekültként. Választhattam volna Párizst is vagy Új-Zélandot, de a gyökereim Németországból erednek, kíváncsi voltam erre a kultúrára. Württembergben, Stuttgartban jól éreztem magam, ott más a nép, sok a sváb. Itt, Berlinben hidegebbek, elutasítóbbak. Stuttgartban végeztem a főiskolát, majd Berlinbe jöttem, itt volt az első kiállításom, és el is adtam minden képet.

Berlin akkor az európai képzőművészet egyik fellegvára volt. Izgalmas, kísérletező korszakban került be az itteni művészeti vérkeringésbe: az izmusoktól a videóművészetig és a különböző technikák egymásra vetítéséig sok mindent kipróbált. Nem lehet címkézni a művészetét. Elkülönülnek releváns korszakok ebben a nagyon gazdag életműben?

A lényeg talán az, hogy az igazi szabadságot a művészetben találtam meg. Mindennel kísérleteztem, amivel csak lehetett: állandóan kerestem az újdonságokat. Akvarellel és olajjal kezdtem, az izmusokat is kipróbáltam, de továbbléptem, mert az új dolgok érdekeltek. Egy időben akvatintarajzokat készítettem, rézkarcokat, fotóra, filmre festettem, majd videózással és számítógépes grafikával is foglalkoztam. Emlékszem, ’59-ben, rögtön a főiskola megkezdése után kimentem Párizsba egy mappával, és a Szajna-parton az egész mappányi grafikát eladtam. Akkor azt hittem, ilyen lesz az egész élet, de nyilván a művészet a hullámzásról is szól.

Mi foglalkoztatta leginkább az első németországi időszakban?

Főként a táj érdekelt, mert Tokajban gyönyörű dolgokat festhettem, de itt nem voltak színek, csak szürkeség és sötétség. Arra is rá kellett jönnöm, hogy a tájfestészet hazugság, hiszen a táj háromdimenziós, ha pedig lefestem, kétdimenzióssá válik. Szobrot talán lehet készíteni róla, és képet is, ami háromdimenziós hatású, de az már nem tájkép, hanem absztrakt. Megismerkedtem az expresszionizmussal, és elkezdtem absztrakt dolgokat csinálni, olyan darabokat, amelyek bár elvontak, én mégis meglátom bennük a természetet.

Mikor tért haza először Magyarországra?

1967-ben, amikor amnesztiát kaptam. Erős honvágyam volt, és szerettem volna már hamarabb, ’65-ben hazajönni, de a bécsi nagykövetségen figyelmeztettek, hogy ha átlépem a határt, azonnal börtönbe zárnak, hiszen a távollétemben 15 év börtönbüntetésre ítéltek. Amikor először átléptem a magyar határt, olyan érzés fogott el, mint mikor az osztrákon átértem, menekültként: nem kaptam levegőt. Mert a honvágy rosszabb minden betegségnél. Itthon végre ismét be lehetett kapcsolódni a művészeti életbe, művésztelepekre jártunk, művész barátainkkal egymástól tanultunk. Zsuzsával, a felségemmel is a Makói Művésztelepen ismerkedtem meg.

Élete és művészete egyik központi témája a szabadság. Ennyi megélt történelmi esemény és egy hatalmas, világszerte elismert életmű tapasztalatával mi a szabadság esszenciája önnek?

A forradalomban megharcolt szabadságon túl a művészetben az jelenti számomra a teljes szabadságot, amit érzek és ahogyan dolgozom: reggel fölkelek, és szabadon alkothatok. Szabadság az is, hogy korlátok nélkül utazhatok, és hogy megveszik a képeimet. Az egész életem tanulsága, hogy minden áldozatot érdemes meghozni a szabadságért.

A beszélgetés teljes változata a Magyar Kultúra magazin szabadság témájú lapszámában jelent meg (2023/2).