Illusztris kapcsolati háló vagy skalpvadászat?
„Hol jártam pedig ezen könyvecskéből ki tanulhatod könnyen és kik mitsoda indulattal viseltettenek légyen hozzám…” – jellemzően ezzel a Melanchtontól kölcsönzött 16. századi ajánlással kezdődnek azok az emlékkönyvek, amelyeket a peregrinus diákok hazahoztak a külföldi tanulmányútjaikról.
„Az album amicorum a régi századokban a protestáns értelmiség legjobbjainak, az akadémitáknak volt elválaszthatatlan útitársa. Az album vagy philotheca – német nyelvterületen Stammbuch – nem más, mint beíratlan könyvecske, amelyet az utazó már elindulása előtt megvásárol vagy elkészíttet a könyvkötőnél, hogy útja során mindazok bejegyzését összegyűjtse, válogatva avagy válogatatlanul, akiket méltónak talál rá. A műfaj – alig megfogható előzmények után – szinte a reformáció megjelenésével együtt születik. Kezdetben talán igazolásul szolgáltak a bejegyzések: Luther aláírása egy-egy Bibliában, imakönyvben hitelt érdemlően bizonyította, hogy a könyv tulajdonosa a lutheránus orthodoxia elkötelezettje” – olvashatjuk Földesi Ferenc Album amicorum – Európai barátságok emlékei című írásában.
A 16–18. században a nyugat-európai és itáliai egyetemeken tanult a magyar értelmiség jelentős része. A középkorban Párizs, Bologna és Padova vonzotta a legtöbb hallgatót, a reformáció elterjedésével azonban a protestánsok főként németalföldi és angliai egyetemekre jártak, míg a katolikusok Nagyszombatban, Bécsben, Grazban, Rómában tanultak.
Földesi Ferenc, az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár kézirattárának vezetője ismerteti, hogy a 17. században a késmárki iskolarektor, David Frölich Utazók könyvtára címen többkötetes munkában foglalta össze a peregrinusoknak az utazás elméleti és gyakorlati tudnivalóit, és ebben az albumok használatára is kitért:
„Hogy pedig a főemberek ismeretségét és barátságát könnyebben megszerezze [az utazó], nekik album amicorumát nyújtsa, mert ha abban azok kézjegye, címere vagy képmása benne lesz, ez neki tisztes bizonyságul fog szolgálni arra, hogy ezekkel a férfiakkal barátilag társalkodott, és hogy az illető helyeken egy ideig személyesen élt. Ne éljen vissza az albummal, vagyis ne méltasson rá minden alantas személyt, mesterembert, ivócimborát, bolondot, bohócot, nehogy ez a könyvecske koldulólevéllé váljék, mint ezt kóbor diákok gyakran megteszik, és ezokból emlékkönyvüket meggyalázzák, ami olykor egyébként kiváló elméket is megakadályoz abban, hogy kiváló férfiakhoz bejussanak. Szemérmetlen képekkel, éretlen mondókákkal ne piszkítsa be. Idejekorán figyelmeztesse a bejegyzőket, hogy ne tiszteletlenkedjenek, mert ezzel lejáratják őt a komoly férfiak előtt, és aki az ilyen könnyelműségnek örvendezik, saját szellemét alacsonyítja le.”
Az albumok a hazatérés után a tékák polcaira kerültek, és az emlékidézés mellett arra is szolgáltak, hogy tulajdonosuk igazolja, milyen tekintélyes emberekkel állt kapcsolatban. A kutató felhívja a figyelmet arra, hogy ezeket a kapcsolatokat nagyon kritikusan kell szemlélni. Mint rámutat, a bejegyzés harmadik eleme, az ajánlás árulkodó tud lenni, ugyanis vannak minden személyességet nélkülöző típusajánlások, amelyekből arra lehet következtetni, hogy a bejegyző professzorok, lelkészek sokszor még a diák nevét sem ismerik, nemhogy kapcsolatban állnának vele. Ennek a tipikus formulái: possessori huius albi (az album tulajdonosának), philothecario (albumozónak). Ha ezek gyakoriak, gyanítható, hogy egy Stammbuchreiter, azaz skalpvadász albumát lapozzuk éppen.
Szerinte igazi értékkel azok az ajánlások bírnak, amelyek információikkal, személyes hangnemükkel arról tanúskodnak, hogy a professzor és hallgatója valóban közeli kapcsolatban álltak, ugyanis az ilyen bejegyzések mentén elindulhat egy mai kutató is, hogy fölfejtse azokat a szálakat, amelyek az újkori teológiai, filozófiai eszmék, természettudományos eredmények megszületésétől magyarországi megjelenésükhöz vezetnek.
