A komatáltól a playlistig: hogyan hagy nyomot a barátság?

Ahogyan kinyitom a szememet reggel, mit látok? Egy üveget, amelybe a gyerekeim gyűjtötték össze a velem kapcsolatos legfontosabb gondolataikat. Egy unikális kerámiabrosst, amelyet egy barátom a féltve őrzött gyűjteményéből ajándékozott nekem. Egy saját kezűleg készített füzetet, amelybe egy másik barátom közös történetünk harminc évének legfontosabb eseményeit gyűjtötte össze, minden szentimentalizmustól és nosztalgiától mentesen.

Ha nem akarok személyiségfejlődésünk állomásaira gondolni, inkább megigazítom a párnámat, ami mögött az elnyűtt ruhákból horgolt faliszőnyeg már a baráti kötelékünk erejére irányítja a figyelmemet. És azonnal biztos vagyok benne, hogy egy egyetemi barátnőmnél a lehető legjobb helyen van az a közös napló, amelybe az 1990-es években a közös titkainkat gyűjtöttük. Ha előretekintek, egy másik barátnőmmel tett közös utazásunk emlékét felidéző képeslap, barátok által írt könyvek teszik biztonságossá a szobámat, nem beszélve azokról a reggeli kávézáshoz használt csészékről, amelyeket szintén tőlük kaptam.

Miután így körbenézek, akkor eszmélek csak rá, hogy míg a házunk közös tereiben, ahol családi emlékek, bútorok, képek teszik kézzelfoghatóvá a generációkon átívelő összetartozást, a legprivátabb teremben, a hálóhelyem körül – a mellettem alvó férjemen túl – inkább a barátaim őrzik álmomat, időt és földrajzi távolságot nem ismerve. Talán ezzel a küldetéssel keres a barátság olyan formákat, amelyekben megmaradhat: egy tárgyat, egy felületet, egy nyomot. Hiszen mindig akad egy pillanat, amikor a barátság hirtelen láthatóvá válik. Nem feltétlenül valami nagy jelenetben, inkább apróságokban a mindennapokban: egy emlékkönyv rajzos bejegyzéseiben és ákombákom betűkkel írt kis versikéiben, egy közös kendőben, egy megsárgult fénykép hátoldalán, egy egyforma bögrében, amelyről első pillantásra senki nem tudja, miért fontos.

És mégis: újra meg újra megpróbáljuk megfogni, tárgyakhoz illeszteni ezt a fajta kapcsolódást. Mintha nem egymásnak bizonyítanánk, hanem az időnek, hogy ami most magától értetődő, egyszer majd nem lesz az.

A tárgyak társadalmi élete

A tárgyak ezért válnak a barátság sűrű anyagává. Arjun Appadurai amerikai antropológus szerint a dolgoknak társadalmi életük van: nem önmagukban érdekesek, hanem azokban a viszonyokban, amelyek körülveszik őket. Igor Kopytoff pedig a tárgyak életrajzára hívja fel a figyelmet: ugyanaz a dolog lehet áru, ajándék, relikvia, majd múzeumi dokumentum attól függően, milyen helyzetbe kerül. Egy kendő a boltban árucikk, két egyetemista lány között az összetartozás jele, évtizedek múltán személyes emlék, a múzeumban pedig már egy korszak társadalmi és érzelmi gyakorlatának dokumentuma.

Komatál és ajándékcsere: a barátság rítusa

Ha visszanézünk, a barátság „tárgyiasítása” egyáltalán nem modern rögeszme. A magyar néprajzi hagyományban erre az egyik legszebb példa a komatálküldés, más néven komálás vagy mátkálás. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint ez elsősorban egynemű fiatalok barátságkötésének megpecsételése volt ajándékcserével; fehérvasárnapon, húsvét táján vagy pünkösdkor kalácsot, hímes tojást, süteményt, gyümölcsöt, esetleg italt küldtek a kiválasztottnak.

Marcel Mauss francia szociológus ajándékelmélete óta viszont belénk fészkelte magát a gondolat, hogy az ajándék mindig viszonyt teremt, viszonzást hív elő, kötelez. A komatál ebből a szempontból nemcsak kedvesség, hanem szerződés is. Aki elfogadja, belép valamibe, amit ketten már nem egyszerűen éreznek, hanem vállalnak.

Testhez kötődő relikviák a 19. században

A 19. század érzelmi kultúrájában különösen fontosak voltak azok a tárgyak, amelyek közvetlenül a testhez kapcsolódtak. A hajtincs, a viselt szalag vagy kesztyű nem pusztán ajándék volt, hanem a személy fizikai jelenlétének emléke. A romantika korában Európa-szerte elterjedt gyakorlat volt, hogy barátok, családtagok, szerelmesek hajtincset őriztek egymástól. A hajból ékszereket, medálokat vagy könyvjelzőket készítettek, és relikviaként hordták magukkal.

A haj különleges anyagnak számított: a test része, ugyanakkor tartós, mintha a személy egy darabja maradt volna a tárgyban. A viselt textilek hasonló szerepet tölthettek be. Egy zsebkendő vagy szalag értékét nem az anyaga adta, hanem az, hogy érintette a testet. A barátság ilyen tárgyai mintha a jelenlét emlékét hordták volna tovább.

Gyűrűk és karkötők: a barátság hordható jelei

A barátság tárgyi megjelenítésének másik régi formája az ékszer. A barokk időszakában Európában olyan feliratos gyűrűk és apró ékszerek terjedtek el, amelyeket nem csak szerelmesek adtak egymásnak. Az úgynevezett posy ringek belső oldalába rövid mottókat véstek – például „My friend till death” (Barátom mindhalálig) –, és ajándékként adták őket barátok vagy családtagok.

A 17–18. századból számos ilyen darabot őriznek európai múzeumok: a londoni Victoria and Albert Museum gyűjteményében több arany posy ring található, amelyek belső felirata rövid verssorokban vagy mottókban beszél a hűségről és az emlékezésről. Az ilyen gyűrűk gyakran egészen személyes mondatokat hordoznak: jókívánságokat, fogadalmakat vagy a kapcsolat tartósságát hangsúlyozó formulákat. A tárgy értéke nem az anyagban, hanem a viselés állandóságában rejlett: a gyűrű a mindennapokban emlékeztette viselőjét a másikra.

A kora újkor másik különleges ékszere az úgynevezett gimmel ring volt: egy több részből álló, egymásba illeszkedő gyűrű, amelyet szét lehetett választani. A darabokat a barátok vagy családtagok külön viselték, majd egy ünnepi alkalomkor – találkozáskor, eljegyzéskor vagy esküvőn – ismét összeillesztették. A gimmel ring így nemcsak a kapcsolat emléke volt, hanem szó szerint annak szerkezeti képe: különálló részekből összeálló egység.

Bár ezek a formák ma sem tűntek el: az online áruházakban és kézművesműhelyekben barátság- és ikergyűrűk legkülönbözőbb formái közül választhatunk. A 20. század végén a barátság hordható jelei azonban egy új, egyszerű és olcsón elkészíthető elemmel gazdagodtak a barátságkarkötők kultúrájában. A színes fonalakból csomózott karkötők – sokak gyerekkorának nyári tábori emlékei – csak részben épülnek arra a logikára, mint a míves ékszerek. A karkötőt gyakran a barát készíti el, és a másik addig hordja, amíg el nem foszlik. Az érték itt nem a tárgy tartósságában rejlik, hanem a ráfordított időben és figyelemben: a kézzel készített tárgy a barátság egyik legegyszerűbb, mégis legbeszédesebb relikviája.

Irodalom: amikor a barátság tárgyak köré szerveződik

Ha a barátság tárgyai között körülnézünk, feltűnik, hogy a viselt relikviák – gyűrűk, karkötők, kendők – mellett az irodalom is hasonló módon teszi láthatóvá a kapcsolatokat. A történetekben a barátság ritkán marad puszta érzelem: többnyire tárgyakhoz, helyekhez vagy jelképekhez kötődik. Mintha az irodalmi szövegek is ugyanazt a tapasztalatot követnék, mint a mindennapi élet: a kapcsolatnak formára, felületre van szüksége, hogy elmondhatóvá váljon.

Jókai Mór műveiben a barátság gyakran közösen megélt helyekhez vagy relikviákhoz kötődik: levelekhez, emléktárgyakhoz, közösen birtokolt tárgyakhoz, amelyek a kapcsolat tanúiként jelennek meg a történetben. Ezek a tárgyak a regények világában ugyanazt a szerepet töltik be, mint a valóságban a barátsággyűrű vagy a kendő: emlékeztetnek arra, hogy a kapcsolat túlmutat a pillanatnyi jelenléten.

Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényében a grund és a vörös-zöld zászló sem egyszerű díszlet. A grund a közösség tere, a zászló pedig a fiúbarátság jelképe. Az utóbbi a történet visszatérő eleme: a tárgy itt a közösség becsületét és összetartozását testesíti meg. A barátság ebben a világban térhez és tárgyhoz kötött: a közös hely és a közös jelkép teszi láthatóvá a kapcsolatot.

Szabó Magda Abigél című regénye egészen másképp működik. Ott egy tárgy – pontosabban egy szobor – válik a bizalom és a titkos segítség közvetítőjévé, egyfajta baráttá. A diákok az Abigél-szoborhoz fordulnak, ha bajban vannak, és a történet során a szobor köré szerveződik az egymás iránti szolidaritás és a rejtett összetartozás. A tárgy itt nem jelvény vagy zászló, hanem közvetítő: egy láthatatlan közösség látható pontja.

Az íróbarátságok emlékei a valóságban is gyakran tárgyakban maradnak fenn, bőségesen gazdagítva a különböző múzeumok relikviagyűjteményeit. József Attila a Nincsen apám, se anyám egyik példányát Juhász Gyulának ajánlotta 1929-ben, a dedikációban pedig ezt írta: „igaz barátsággal, tiszta szeretettel köszönöm Néked e könyvvel, hogy vagyok”. A makói József Attila Múzeumban őrzött könyv így nemcsak irodalmi mű, hanem barátságrelikvia is lett.

Hasonlóan beszédes Petőfi Sándor és Arany János barátságának tárgyi öröksége. A két költő levelezése a magyar irodalom egyik legismertebb dokumentuma, és ezek a levelek ma már nemcsak szövegek, hanem tárgyak is: kézírás, papír, megszólítások őrzik egy kivételes kapcsolat nyomát. Az irodalom alkotói tehát ugyanazt a tapasztalatot fogalmazzák meg, mint a barátság ékszerei vagy relikviái: a kapcsolat láthatatlan, de újra és újra tárgyakat, fizikai formákat keres magának. Olyan pontokat a világban, ahol kézzelfoghatóvá válik, ezáltal jobban megmaradhat. Hiszen mire ne vágynánk jobban, mint örök barátságra!

Címlapfotó: Fortepan / Nagy Emese