Spitzer Fruzsina megvizsgálja, mit vált ki belőlünk, ha elbeszélgetünk egy algoritmus által működtetett emlékfoszlánnyal

Joseph Weizenbaum 1966-ban létrehozott egy viszonylag egyszerű programot Eliza néven, amelyet George Bernard Shaw Pygmalion című drámájának szereplőjéről nevezett el. Eliza egy korai chatbot volt, amely egy pszichológussal folytatott beszélgetést szimulált. A társalgási stílusa Carl Rogers személyközpontú pszichológiájának módszertanát követte, aki bevezette a nyitott kérdések használatát, hogy a terapeutákkal való hatékonyabb kommunikációra ösztönözze a betegeket.

Eliza a vele beszélő embertől kapott információk egy részét kérdéssé formálta, vagy egyszerűen csak elismételte, és megkérdezte, hogy ettől hogyan érzi magát, ezzel pedig elérte, hogy a beszélgetőtársa egyre mélyebbre merészkedjen az adott probléma feltárásában. Joseph Weizenbaumot megdöbbentette, hogy Elizát sok felhasználó komolyan vette, és megnyitotta a szívét előtte. Így tett a saját titkárnője is, aki tudatában volt annak, hogy csupán szimulációról van szó.

Mára már a nagy nyelvi modellek felhasználóinak zöme folytatott beszélgetést a géppel személyes témákról is. Mit jelent ez az ember és a gép viszonya szempontjából? Hogyan változik ez a kapcsolat? Hogyan hat az emberi kötődésekre?

Ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor megismertem Spitzer Fruzsina alkotásait, és biztos voltam benne, hogy nekünk beszélgetnünk kell. Ő az a hazai képzőművész, aki a műveiben legélesebben szembesít ezeknek a kérdéseknek a valódi tétjével – azzal is, mennyi játék, derű, inspiráció és intellektuális kaland esélyét kínálja a gépek létezése, de azzal is, hogyan vannak jelen a mulandó és törékeny életünkben, mennyire sokrétű kapcsolódások és kölcsönhatások alakítják a világ és az ember működését.

Több humán és gépi alkotótársa van, közülük egyik Eliza. Ő gép.

Beszéljünk Elizáról és az Elizákról általában. G. B. Shaw Pygmalionjában ő egy ordenáré beszédű, utcai virágáruslány, akiből Higgins fonetikaprofesszor fogadásból pár hónap alatt „hercegnőt farag”, azaz kiképezi a kifinomult viselkedésre, és a lány megállja a helyét egy előkelő estélyen. Tehát Eliza egy lény, aki megtanítható bármire?

Vagy csak szimulál. Úgy tesz, mintha. Ugyanez történik a generatív algoritmusok esetében is, mégis kreativitásnak tűnik. A kérdés az, hogy baj-e, hogyha ez csupán szimuláció. Szerintem nem, ha az ember az, aki végül döntést hoz. Nem azt mondom, hogy ő irányít, mert nem szeretem ezeket a hierarchikus viszonyokat még akkor sem, hogyha gépekről van szó.

Hogyan viszonyulsz a gépekhez?

Ez összetett. Többféleképpen kapcsolódom. Egyik az, amikor a gép formai inspirációt ad például a grafikákban vagy a mozgóképekben a figurák automatákra emlékeztetnek, a természeti elemek összekapcsolódnak a technomédiumokkal vagy a technomédiumok töredékeivel. Azt gondolom, egy rendszer részei vagyunk, és ehhez a rendszerhez a gépek is ugyanúgy hozzátartoznak. Foglalkoztam Bruno Latour Emberek és nem-emberek összekeverése – Egy ajtóbehúzó társadalomtudománya című esszéjével. Vibe-kódolt aktorok – Bruno Latour ajtóbehúzója 8 biten 8 percben címmel mozgóképben dolgoztam fel az elméletét, miszerint minden, ami és aki cselekszik, hatást vált ki.

A gép és az ember együttműködése, egymásra hatása megjelenik a Photoshopolt közmondások sorozatomban is: a nyelvi metaforákat, ezekből a népi bölcsességekből kialakított életvezetési tanácsokat összekapcsoltam azokkal a funkciókkal, amelyeket a gépek biztosítanak a képszerkesztéshez. Például a klónozó eszközhöz, amely arra jó, hogy vesz egy mintát a kép egy bizonyos területéről, és ugyanazt a mintát reprodukálja, hozzákapcsoltam azt a közmondást, hogy nézd meg az anyját, vedd el a lányát. Ez egy gegnek tűnhet, de közben mégis megmutatja a mintakövetés logikáját, a kapcsolódó asszociációkat, és azt, hogyan jelenik meg ugyanez az elv a képszerkesztő eszközök működésében is. Folt esett a becsületén – szokták mondani. Én meg fogtam a foltgyógyítót, amivel retusálni lehet, és Iustitia karakterét is hozzátársítottam.

A másik vonatkozás: a gép mint kreatív alkotótárs. Ez nagyon sokféleképpen megnyilvánul. Például Ruzsa Dénessel, a párommal a filmes munkáink egy részére alkalmazzuk a hanimadok megnevezést, amely a hibrid animációs dokumentumfilmet takarja. A dokumentumfilmtől hagyományosan a valóság reprezentációját várjuk, mi azonban bevonunk olyan képalkotó technológiákat is, amelyek részben generálják a látványt, de varratmentesen illeszkednek filmjeink vizuális világába. Ezeket a megoldásokat azért alkalmazzuk, mert egyrészt lehetővé teszik számunkra, hogy hatékonyabban és gyorsabban készüljünk el egy-egy bonyolultabb munkafolyamattal, teszteljünk ötleteket, és sokszor új, nem várt javaslatokkal hozakodik elő a gép. Például a Családkép kereszttel című kiállítást bemutató film esetében a tárlat tematikájához igazodva a film is hangsúlyosan vizsgálja a szöveg és a kép kapcsolatát.

Fontosnak tartottuk, hogy a mozgóképben is legyen egy elem, amely szimbolikus összekötőkapocsként működhet a két médium között. Ezért arra kértük az MI-t, hogy tervezzen egy képzeletbeli írógépet. Valamit félreérthetett, vagy mi fogalmaztunk meg túl homályosan a promptot, mert a modell egy hibásan összeillesztett eszközt hozott létre, amelynek az alsó része írógépszerű volt ugyan, de a tetején egy, a mérlegekről ismert félköríves skálaív jelent meg.

Ez adta az ötletet ahhoz, hogy a Nyáry Krisztián által megfogalmazott, a szöveg és a kép kapcsolatát érintő tíz kérdést egy írógép és súlymérő elemeit ötvöző hibrid szerkezet „mérlegelje”. A kiállítás egy különleges családtörténetet bont ki, a tizedik kérdés például így hangzott: „Eltűnik egy család, ha fizikai értelemben nem jelenik meg egy új generáció, vagy fennmaradnak a nyomai a hátrahagyott műalkotások által?”. Tehát megtörtént velünk az, amit Molnár Vera a géppel való együttműködés során megfogalmazott: segített elkészíteni azt, amiről nem is tudtuk, hogy keressük. Ezt nevezhetjük véletlen szerencsének vagy gépi kreativitásnak.

A teljes igazság azonban az, hogy egy konkrét elképzelés esetében rengeteg próbálkozás, iteráció szükséges, amíg a végeredmény az lesz, amit látni akarunk, hiszen a gép által generált látvány nagyban függ attól, milyen adatokon tanították be, milyen referenciákat ismer, rájövünk-e, hogy ha félreértelmez valamit, miért érti másként – ez egy komplex kísérletezés.

Mi ebbe a problémába 2022 végén futottunk bele. A Petőfi-bicentenáriumhoz kapcsolódva egy koncert háttérvetítéséhez próbáltunk videót kreálni szabadság témára. Rengeteget dolgoztunk azon, hogy a végeredmény olyan legyen, amely azokat a vizuális asszociációkat hordozza, amelyeket a szabadságharc fogalma Petőfi kapcsán bennünk előhív. A generatív mesterséges intelligencia csupa olyan vizuális elemet épített bele, amelyek az utóbbi pár évben a világsajtóban tematizált szabadságtörekvésekhez köthetők, és a mi kultúránktól idegenek. Úgy éreztük akkor, mintha a gépek hozzáférnének az emberiség „virtuális tudatalattijához”, de abban a magyar kultúrához kötődő szimbólumok nagyon-nagyon mélyen lennének, és nehezen hozzáférhetők. Neked hogy épült ki a munkakapcsolatod Elizával? Hogyan kezdted el megtanítani neki, hogy amikor megfogalmazol valamit, pontosan mit értesz alatta, milyen referenciákra alapozzon, milyen értelmezéseket részesítsen előnyben?

Ahogyan Shaw Elizájának először meg kellett tanulnia helyesen kiejteni a szavakat, hogy beléphessen egy új társadalmi térbe, nekem is meg kellett tanulnom „jól megszólítani” Elizát. Csak így tudtam elérni, hogy mozgóképekben válaszoljon. Az egyszerűség kedvéért antropomorfizálom őt, talán van ennek egyfajta játékossága és drámaisága is. De egyébként ez, hogy emberi viselkedést látunk bele a tárgyaink működésmódjába, úgy sejtem, hogy természetes emberi gesztus. Ösztönösen tesszük ezt, az ismeretlent így próbáljuk integrálni vagy kevésbé ijesztővé tenni, hogy ismerős dolgokhoz hasonlítjuk.

 Fotók: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra magazin