Lázár Gergely: Ha egy párkapcsolat megreccsen, van egy késztetés, hogy megmentsék, de barátok még sosem jöttek terápiára

Madarat tolláról, embert barátjáról – tartja a mondás. A barátságoknak ilyen erős identitásformáló hatása van?

A barátaink gondolkodásmódja, értékítélete hatással lehet ránk, különösen abban az életszakaszban, amikor még formálódik az egyéniségünk. A legelső barátságainkat ugyanakkor többnyire nem tudatos értékválasztás alapján alakítjuk ki, hanem a helyzeti közelség kedvez annak, hogy kapcsolat szövődjön két ember között. Osztálytársak, sporttársak, szomszédok között ezért nagyobb eséllyel alakul ki barátság. Inkább a felnőttek barátságaira jellemző, hogy kategorikusabban viszonyulnak a másik döntéseihez, világnézetéhez, életmódjához. A barátság erős védőfaktor is, és vannak emberek, akiknél ez még hangsúlyosabb.

Ilyenkor egy barát elvesztése nemcsak egy kapcsolat megszűnése, hanem annak az élménye is, hogy mintha megkérdőjeleződne a korábbi időszak valósága. Ki marad, aki ismeri azt az énemet? Kivel tudom felidézni, honnan jövök? Hiszen a barátaink gyakran az életünk olyan fontos pontjain vannak jelen, amikor valami lényegi dolog történik velünk. Nemcsak együtt töltött időről van szó, hanem közös jelentésekről. Ők tudják, milyenek voltunk egy adott korszakban, mitől féltünk, mire vágytunk, mivé akartunk válni. Sokszor a barát az, aki tanúja a történetünknek.

Ennek ellenére mégis mintha természetes lenne, hogy egyszer csak elmúlnak a barátságok.

Valóban. Barátok még sosem jöttek hozzám „barátterápiára”. Ha egy párkapcsolat megreccsen, sokakban van egy belső késztetés, hogy megmentsék, átbeszéljék, keretet adjanak annak, ami történik. A barátságoknál ez jóval ritkább. Ha valami nem működik, többnyire hagyjuk kikopni a másikat az életünkből. Sokszor még azt a konfliktust sem vállaljuk fel, hogy ténylegesen lezárjuk, inkább csak abbamarad.

Gyerekként sokszor olyan okok miatt veszítjük el a barátainkat, amelyekre nincs ráhatásunk: például elköltözik a család és iskolát váltunk. Mire felnövünk, már egy csomó barátságunk megszűnik. Újra kell kezdenünk egy másik közösségben. Vagy megtapasztaljuk, hogy az iskoláséveink után azoknak az embereknek a többsége, akikkel az osztályteremben naponta találkoztunk, eltűnik az életünkből.

Felnőttkorunkra van egy ilyenfajta edzettség bennünk, természetesnek vehetjük, hogy vannak olyan kötődések, amelyek nem tartanak örökké. Megtanuljuk, hogy ez az élet része. Holott a barátság elvesztése is komoly veszteség lehet, és gyászfolyamatot indíthat el.

De mintha a barátság elvesztése sokszor „érvénytelenített gyász” lenne.

Vannak olyan veszteségek, amelyeket a társadalom kevésbé ismer el. Ha valaki például a szeretőjét vagy a meg nem született gyermekét gyászolja, sokan hajlamosak relativizálni a fájdalmát. Nem kap elég felhatalmazást a gyászra, mintha a világ nem ismerné el, hogy amit érez, az valóságos és súlyos. Hasonló történik a barátságokkal is. Pedig egy barát elvesztése is lehet mélyen megélt veszteség, csak ehhez nem társulnak bevett rítusok és társadalmi minták.

Miért nehéz felnőttként új barátságokat kialakítani?

Több oka is van. A gyerekek és felnőttek barátságai között fontos különbség, hogy az értékrend szempontjából gyerekfejjel még sokkal rugalmasabbak vagyunk, kevesebb az esélye annak, hogy nagy téttel bíró morális döntéshelyzetekbe kerüljünk, kiélezett elvi vitákat folytassunk, a felnőttek viszont sokkal érzékenyebben és kategorikusabban viszonyulnak a barátaik döntéseihez, akár arra is rámehetnek kapcsolatok, hogy ki melyik pártra szavaz. A másik ok, amiért a felnőttek nehezebben barátkoznak, az épp a korábbi csalódások tapasztalata. A felnőttek egy része valószínűleg már szembesült azzal, hogy hozzá közel állók visszaéltek a bizalmával, ezért távolságtartóbb.

Gyerekkorban naponta órákat töltünk másokkal egy légtérben, ugyanabban a közegben. Az iskola, az osztály, a közös szünetek, az ismétlődő találkozások mind annak kedveznek, hogy valaki lassan ismerősből a bizalmasunkká váljon. Az ismétlődés ugyanis kulcsfontosságú. Nemcsak közös élmények kellenek, hanem az is, hogy legyen tér újra és újra kapcsolódni és fokozatosan egyre többet megmutatni magunkból.

Felnőttként viszont a napjaink erősen strukturáltak. Munka, család, logisztika, kötelességek, időmenedzsment. Sokszor nincs természetes színtere annak, hogy csak úgy alakuljon valami. Gyakran az időbeosztásunk nem teszi lehetővé, hogy rendszeresen eljárjunk olyan közegbe, ahol barátokat szerezhetnénk vagy a meglévő kapcsolatainkat ápolnánk – külön szervezés, egyeztetés szükséges, hogy legyen lehetőségünk a barátainkkal találkozni.

Egy kutatás eredménye szerint a mély barátság kialakításához legalább 200 óra kell. Egy átlagos felnőtt mikor tud – esetleg a párkapcsolat, család, munka mellett – 200 órát szánni arra, hogy megismerjen valakit annyira, hogy a barátjának tekintse? Azonban az nem egyértelmű, hogy ez a 200 óra csak a személyes találkozásokra vonatkozik, vagy beleszámít az is, amikor gondolkodunk egymásról vagy üzeneteket küldünk. Az a mentális energia, amit ráfordítasz arra, hogy egy baráti kapcsolatot építs, talán nem csak időben mérhető.

Ha ilyen sok időt, energiát fektet az ember ebbe, hogy lehet, hogy többéves barátságok szakadnak meg egyik napról a másikra?

A barátságok normái és elvárásai gyakran implicit módon működnek, kevésbé explicitek, mint például a párkapcsolatokban. Ez igen sérülékennyé teszi őket. A barátságoknak sokszor nincs egyértelmű keretrendszerük arra vonatkozóan, hogy mit várhatunk el egymástól. Például tartozik-e magyarázattal a barátom, ha kilép a kapcsolatból? Kötelessége-e reagálni, tisztázni valamit? Elvárható-e, hogy elérhető legyen? Milyen segítségek és szívességek férnek bele a kapcsolatunkba, és milyen gyakorisággal? Sokszor megesik az is, hogy van számtalan együtt átélt élmény, de nincs közös nyelv, hogy érdemben beszélgetni tudjunk. Ezért történik meg olyan gyakran, hogy egy barátság nem lezárul, hanem egyszerűen kihűl. Nincs egy felmutatható végpont, nincs szakítás, csak ritkulnak a találkozások, és egyszer csak az egyik fél azt veszi észre, hogy a másik már nincs jelen az életében.

A magyarázat nélküli veszteség fájdalmas tapasztalat, ahogy az is, ha az egyik fél rázúdítja a sérelmeit a másikra, majd elérhetetlenné válik, és nem ad esélyt, hogy az reflektáljon rá és megbeszélhessék a történteket. A ghosting, „szellemmé válás” jelensége manapság gyakori a párkapcsolatok első szakaszában, amikor az egyik fél minden magyarázat nélkül elérhetetlenné válik. És ez olykor a barátságokban is megtörténik.

De az nem egyértelmű, hogy mit nevezünk egyáltalán elhanyagolásnak vagy eltűnésnek. Nem biztos, hogy ugyanazt gondoljuk a barátságról. Van, akinek három hét csend már bántó távolodás. Másnak teljesen természetes, hogy hónapokig nem beszélnek, aztán egyszer csak ír egy üzenetet: „Na, akkor megiszunk valamit?” És onnan folytatják, ahol abbahagyták.

Minden kapcsolatban fontos az elköteleződés, de a barátságoknál ez többnyire kimondatlan. Nincs lefektetve, hogy mit jelent nálunk a jelenlét, a megbízhatóság, a lojalitás. Pedig sok feszültség megelőzhető volna, ha ezekről tudnánk beszélni. Például arról, hogy ha bajban vagyok, szükségem van arra, hogy vedd fel a telefont. Hogy mindkettőnknek fontos-e, hogy legalább havonta egyszer beszéljünk. Vagy hogy bizonyos helyzetekben számíthatok-e rád.

A barátságok elején sok minden magától értetődőnek tűnik. A gesztusok, a figyelem, a közös ritmus. Amikor viszont valami megreccsen, sokan nem kezdenek ezzel semmit. Nem vállalnak konfliktust, nem teszik szavakká a hiányt vagy a sértettséget, inkább kihátrálnak a feszült helyzetből.

A munkahelyi közegben szövődő személyesebb kapcsolatok mikor számítanak barátságnak?

Ha a munkahelyváltás után is megmaradnak. Ez részben csak szarkazmus, mégis a felmondás jó próbája az ilyen kapcsolódásoknak. Persze azelőtt is lehetnek egyértelmű jelei, hiszen sokat számít, hogy a közös idő mennyire korlátozódik a munkára vagy vannak-e más témák kapcsán igazi mély beszélgetések a kollégák között. Valamilyen együttműködési potenciál minden munkahelyi közösséget jellemez, és természetes, hogy szívesebben dolgozik azzal az ember, aki amúgy is szimpatikus, akivel eredményesen tud együtt gondolkodni.

A szociálpszichológiai kutatásokból tudjuk, hogy a közös feladatok és az együttműködés erősíthetik a kapcsolódást. A támogató munkahelyi kapcsolatok a jóllét szempontjából is fontosak lehetnek, és bizonyos esetekben csökkenthetik a kiégés kockázatát. Amúgy a munkahelyi hangulat nagyon meghatározó abban, hogy a munkavállaló lojális marad-e az adott céghez, vagy sem – van, aki elmegy máshova akár kevesebb pénzért is dolgozni, mert annyira nem érzi jól magát a munkahelyi közegben, és van, aki elutasít egy karrierje szempontjából előnyösebb ajánlatot, mert ragaszkodik a közösséghez, amelyben dolgozik.

A barátságokban is kimutathatók azok a kötődési mintázatok, amelyek a családon vagy a párkapcsolaton belüli működésünkben is megnyilvánulnak?

Nagyon is. A parentifikáció tapasztalata például növelheti annak esélyét, hogy valaki a baráti kapcsolataiban is túlfelelős, gondoskodó szerepet vegyen fel: ő hallgat meg mindenkit, ő szervez, ő tartja össze a társaságot, miközben kevesebben kérdezik meg tőle, hogy ő hogy van. Ilyenkor érdemes megtanulni a határhúzást.

Egy kliensemmel épp egy ilyen működésmódot térképeztünk fel. Azt a feladatot kapta, hogy ossza három zónára az emberi kapcsolatait. A vörös zónába kerüljenek azok, amelyek rengeteg energiát vesznek el, kevés visszajelzést adnak, és minimális az esély a párbeszédre. A sárga zónába azok, amelyek nehezek, de alakíthatók. A zöld zónába pedig azok, amelyekben feltöltődik, felszabadult, önmaga lehet.

Ez azért hasznos, mert láthatóvá válik, mennyi kapcsolatot tartunk fenn megszokásból, bűntudatból vagy egy idealizált szerep miatt. Sok emberben él ugyanis az a hiedelem, hogy a jóbarát mindig ott van, mindig bírja, mindig ad, lehet rá számítani. Csakhogy ebből könnyen önfeláldozás lehet.

Azt látom, hogy aki kiegyenlítetlen barátságokba kerül, az nemcsak a baráti kapcsolataiban éli ezt át, hiszen ez egy kötődési modell, amely ugyanúgy megjelenik a párkapcsolatában, a szüleivel vagy a gyerekeivel való viszonyában is.

Időnként érdemes feltenni a kérdést: mitől kölcsönös az a kapcsolat, amelyben vagyok? Mit teszek bele, és mit kapok belőle? Lehetnek persze olyan helyzetek, amikor egy picit többet adunk a másiknak, és jobban mellette kell állnunk, de ha ez nemcsak egy átmeneti időszak, hanem egy mintázat a kapcsolat dinamikájában, akkor érdemes felismerni, és mérlegelni, mennyi energiánk jut erre, mielőtt nagyon kimerülünk.

Fotók: Éberling András / Magyar Kultúra magazin