Galyatető. Olyan sok kép jelent meg róla évtizedeken át, hogy az is ismerni véli, sőt a hangulatát is el tudja képzelni, aki sosem járt a Mátrában. Pedig ez a jellegzetes hangulat nem is olyan nagyon régi. A trianoni szerződést megelőzően a hegyekbe vágyók felvidéki és erdélyi üdülőhelyekre utaztak, az ország szerényebb magaslatai szinte ismeretlenek voltak, és látnivaló gyanánt errefelé jó, ha egy fából ácsolt kilátótornyot tudtak mutatni a helyiek.

Kilátás Galyatetőről a Mátralába és Mátraalmás felé. Fotó: Fortepan / Erky-Nagy Tibor (fent, balra) | Fotó: Fortepan (fent, jobbra) | Fotó: Fortepan / Schermann Ákos / Schermann Szilárd (lent)

Az első fecskék az egyletekbe tömörült hegymászók, természetjárók voltak, lelkes elszántságuk eredményeként épült menedékház kétteraszos étteremmel az 1920-as években Galyatetőn. Úttalan utakon, nem egyszer a hátukon hordták fel a munkások az anyagokat, de igazolták, hogy a Mátrában igenis lehet építeni. Megkezdődött a villák és síugrósáncok tervezése, és persze az útépítés.

Trianon után turisztikai fejlesztések indultak a Mátrában, mert közel volt a fővároshoz, és magas hegycsúcsain biztosítani lehetett a klimatikus (gyógy)üdülést. A képen a Magyar Hegymászók Egyesülete, az „Egyetemiek” galyatetői menedékháza 1932-ben. Fotó: Fortepan / Schermann Ákos
„A meglehetősen csinos kaparóház, ahol az út rendben tartásához szükséges lapátokat, homokot tartotta az útőr – a sózás akkoriban még nem volt divatban.” A Mátrai út a Tölgyes utca torkolata közelében. Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar

Mire az 1936-os költségvetésbe bekerült, hogy „az állami alkalmazottaknak magaslati helyen történő üdültetése céljából […] üdülőház létesítése határoztatott el és erre a célra megfelelő terület vásároltatott” Galyatetőn, az egri érsekség egykori telkén, addigra a híres mátrai szerpentin utak már újonnan hengerelve, elsőrendű állapotban várták a járműveket. A Kékes déli lejtőjén akkor már állt az üdülőtelep nevét adó, pagodát formázó Mátraház, és működtek a kékestetői és a mátraházai gyógyintézetek is.

A mátraházi Pagoda Hotel 1934-ben. Fotó: Fortepan / Gyöngyi
Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar

A galyai nagyszállót a nagyközönség is igénybe vehette, de az állami alkalmazottak 50 százalékos kedvezményt élveztek. Puskás Károly és Uray György tervezte, a kivitelezést Márovits Andor végezte 1937 és 1939 között. Valóságos kis város épült a hegytetőre, volt posta és orvosi labor, melegített vizű úszómedence és teniszpálya, síöltöző és röntgen szoba, bár és búboskemencés turistaétterem. 105 hideg-meleg vízzel ellátott szoba, de a szállóval kapcsolatban gyakran emlegetett luxus fogalmát árnyalja, hogy saját fürdőszoba csak 29-nek jutott, a többiben mosdófülkét találtak a lakók.

Fotó: Fortepan
„Télen mindig megbámultuk a hatalmas teraszokon, nyakig bebugyolálva pihenő üdülőket. Otthon kinek jutott volna eszébe ilyesmi.” Fotók: Fortepan / Korbuly (fentlent balralent jobbra)

A fő szempont az volt, hogy a vendégek jól érezzék magukat, sivár hotelszobák helyett meleg otthonba lépjenek. Tele újdonsággal: az előcsarnokban 5 méter átmérőjű napfényszínű neonkör ragyogott, a teraszon „gombavilágító” sor. A szobákban fejhallgatók, az étteremben és a társalgóban hangosbeszélő volt, „a kezelő vagy rádióműsort közvetíthet, vagy gramofonlemezt adhat, vagy bebeszélhet.” Hűtötték a padlást, mert az első télen az olvadó hóból 3 méteres jégcsapok képződtek.

A mészkő kandalló mellett egykor Basilides Barna táblafestményei, a Mátyás király vadászata és az Elejtett vadkan alatt társaloghattak a turisták. Fotó: Fortepan / Ormos Imre Alapítvány (fent balra) | Fotó: Fortepan / Vaskapu utca (fent jobbra) | Fotó: Fortepan / Sattler Katalin (lent)
Fotó: Fortepan / Ormos Imre Alapítvány

Amiről a fekete-fehér fotók nem beszélnek: a társalgó élénkzöld gumipadlójáról, a sötétbarna és a sárga fabútorok váltakozásáról, az élénk árnyalatú és a terrakotta huzatokról. Az uszodát világoskék mettlachival burkolták, az oszlopokat sötétkék Zsolnay-kerámiával. Kívül a szürke mátrai andezitből épült falfelületeken fehérre festették a kövek közötti hézagokat, és kobaltkékre mázolt korlátokkal igyekeztek oldani az egyhangúságot. Volt áramfejlesztő, víztározó, mosoda, tehenek és sertések, hatalmas tüzelőraktár és garázs – amiből az úrvezetők rossz időben fedett folyosón jutottak az épületbe.

Az 1939 nyarán tartott megnyitót úgy emlegette egy riporter, mint „a magyar Semering új üdülőházának ünnepségét”. Az előkelőségek gyűrűjében álló pénzügyminiszter, Reményi-Schneller Lajos mondatai egy későbbi megnyitó szavainak ismeretében lesznek majd igazán érdekesek: „A tisztviselőknek, akik a mai idők által megkövetelt hallatlanul nagy munkát végeznek, módot kell adni a megfelelő pihenésre, hogy aztán még fokozottabban dolgozhassanak a köz javára.” Még ugyanabban az évben templom is épült a közelben.

Részben a Mátraszentimrei Magyarok Nagyasszonya Templomban és a szállóban születhetett Kodály Zoltán Csendes miséje. Fotó: Fortepan / Divéky István

1943 júniusában fiatal úrileány keresett nyaraló társnőt Galyatetőre apróhirdetésben, ősszel a Film Színház Irodalom olvasói rovatában azt javasolták a galyai üdülésre induló J. P.-nének, hogy prémmel bélelt bundáját feltétlenül vigye magával, mert estefelé nagy hasznát fogja venni. Karácsonyra lőtér épült a sporttelepre, „elsősorban a vállalati leventék megfelelő foglalkoztatására”…

Fotó: Fortepan / Pesti Brúnó

1944 nyaráról a szélsőséges, németbarát Új Magyarság tudósít. „A háború nem sokban változtatott a szálló életén […] hihetetlen olcsóság uralkodik […] A pesti vendégnek csak le kell adnia a húsjegyét és kap érte megfelelő mennyiségű húsételt. […] Tej akad bőven, vaj is a reggelihez. […] Churchill, a házőrző kutya […] a legutóbbi szirénázáskor úgy megijedt, hogy árkon-bokron át menekült. […] mikor a körzet légterébe ellenséges repülők hatolnak, felüvölt a szálló előtti kézi hajtású sziréna, akkor a vendégeknek az alagsorba kell vonulniuk.”

Az épület komolyabban végül nem sérült meg, de kifosztották, betört ablakain át látni lehetett a méteres havat a folyosókon. A hivatalos magyarázat szerint a visszavonuló, vandál németek okozták a kárt, de a valóságban a környező falvakban még évtizedekkel később is zavarba jöttek a nagymamák, ha a kis unokájuk arról érdeklődött, honnan is származik a falusi enteriőrbe nemigen illő foteljük vagy a kecses sezlon.

Az Ikarus 55 rendkívül kényelmes volt, nagyon örültünk, ha azzal utazhattunk. A sofőrtől balra eső két első ülésért szabályos harc folyt.” Fotó: Fortepan / Nagy Gyula (fent balra) |Renault 215 D típusú autóbusz a pásztói vasútállomás előtt. Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar (fent jobbra) | Fotó: Fortepan / Nagy Gyula (lent)
„Mancus, a mátraszentimrei postás szamara. Mindenki ismerte őket, jellegzetes figurái voltak a falunak. A postás munkájuk mellett a Mancus mögé kötött kiskocsival a nyaralók poggyászát is segítették szállítani.” Fotó: Fortepan / Nagy Gyula

A ház 1948 januárjában nyílt újra – „eredeti formájában, de új célok érdekében”. Az ünnepségen Tildy Zoltán köztársasági elnök mellett ott állt Kéthly Anna, a nemzetgyűlés alelnöke, Dobi István, Dinnyés Lajos, Szakasits Árpád, Nyárádi Miklós. A kilenc évvel korábbi megnyitón elhangzottakat ismerjük, nézzük az 1948-as szóhasználatot: „A földi mennyország nyílik meg a dolgozók előtt Galyatetőn, ahová a szegényparasztok is eljuthatnak végre. […] a gyógyhelyeket ne a munkátlanok élvezzék többé, de csakis azok, akik termelő és alkotó munkától fáradtak el vagy ily munkához akarnak új erőt gyűjteni.”

Az 1950-es évek elején a pihenés a mintagazdákat, a Kossuth-díjasokat és az élmunkásokat illette meg, kábelgyáriak, tűzoltók, szövőnők és (főként műszaki) értelmiségiek sétáltak a parkban. Fotó: Fortepan / Pesti Brúnó

Palotai Boris tárcát írt 1950-ben a hangulatról, egy jól eltalált mondata szerint „helyes szénelosztásról, gépkihasználásról, gyorsvágásról, sokgépes rendszerről folyik itt a szó, ahol azelőtt tizennégy karátos briliánsokról, úri murikról, bérházjövedelemről, tőzsdeárfolyamról tárgyaltak.”

Fotó: Fortepan / Gádoros Lajos
Fotó: Fortepan / Nagy Gyula

Lukács Gabriella Mátraszentimrén született és nőtt fel, több képaláírást is neki köszönhetünk. „Időnként megfordultunk Galyatetőn, az 5 kilométeres távot gyalog, néha lovas kocsin, lovas szánon tettük meg, bár napi egy-két buszjárat is összekötötte a közigazgatásilag egynek számító két települést. Gyerekként, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján nem sok dolgom lehetett ott, amíg a szüleim elintéztek valamit, addig a nagyszálló postahivatalában nézelődtem, itt sokkal szebb képeslapokat árusítottak. A parkjában pedig állt egy hinta. Döbbenetes méretű építmény volt (gondolom, abból rakták össze, amit a háború után épp találtak) egyetlen üléssel. Illedelmesen meg kellett várnunk, amíg az üdülővendégek kihintázták magukat, mi, akik belógtunk a parkba, csak utánuk jöhettünk.”

„A nagyszálló parkjában a háború után felállított gigantikus hinta őrült magasra szállt, nem tűnt éppen veszélytelennek, de azért mindenki ki akarta próbálni.” Fotó: Fortepan / Nagy Gyula
Fotó: Fortepan / Nagy Gyula

A szálló előtti teret Kodály Zoltán sétánynak hívják. A zenetudós húsz éven át járt ide, két kedvenc szobája, a 107-es és a 108-as bármikor rendelkezésére állt. Ma kis emléksarok idézi azokat az időket, itt pedig Lukács Gabriella: „Nyaranta többet jártunk át Galyára, és Kodály mindig ott volt a parkban és az utcán, feleségével, a kerekes székes Emma asszonnyal sétáltak. Később, komoly gimnazistaként már leginkább a szálló fodrászatát szerettük látogatni, nem is igen volt máshol fodrász a környéken. Az uszoda bejárata épp a fodrászat mellett nyílt, nem egyszer azt mondtuk a portán, hogy fodrászhoz megyünk, de inkább úsztunk egyet. Úgy emlékszem, sosem volt tömeg a medencében, ha véletlenül néha többen voltak, akkor már kerülgetni kellett egymást a vízben. Egyszer, egy ilyen kerülgetős napon pár centire az orrunk előtt bukkant föl váratlanul egy fej, sikítoztunk is ijedtünkben. Kodály Zoltán volt, áll alatt megkötős úszósapkában, mint amilyen a pólósoknak van.”

Fotó: Fortepan / Album021
Fotó: Fortepan

Ott volt 1956 karácsonyán is, amikor „hosszú évek óta […] először fordult elő, hogy a szálló teljesen kiürült. […] Csupán Kodály Zoltán és felesége kereste fel a nagyszállót és ott töltötték az ünnepeket.” Üdülőket szállító autóbuszok csak ’57 januárjában tűntek fel ismét a szerpentinen, amikor – mint mondták – már nem kellett tartani a hegyekben bujkáló ellenforradalmároktól. A Népszava utolsó oldalas kis hírben írt az új rendről: itt „az elmúlt években csak a kiváló dolgozók és funkcionáriusok üdülhettek. Ez a kiváltság most megszűnt. A jövőben – ha ezt kérik – minden dolgozó beutalást kaphat a pompásan berendezett, kényelmes szállóba.” Hogy ez így is lett, azt csak remélni merjük… és szívesen látjuk olvasóink Galyatetőről őrzött felvételeit is.

A cikkhez felhasznált korabeli napilapok írásait az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével szemlézték. Írta: Lukács Zsolt, képszerkesztő: Virágvölgyi István. A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.

Nyitókép: Fortepan / Album 021

#heti fortepan