Lúzer blues - ÖTCENTES DALOK

Alina Skrzeszewska a nagy amerikai álom fordított képét mutatja fel. Olyan emberek sorsába enged bepillantani, akik a társadalom legalján élnek, olcsó hotelszobában, vagy a járdán, sátorban, kartondobozon. Csakhogy a rendezőnő nem a hajléktalanok szociális problémáját dolgozza fel, hanem ennél sokkal mélyebb, emberibb, őszintébb tartalmakat: a tudatosan kívül maradók, a nem beilleszkedők, a bármilyen rendszernek nemet mondók csodálatosan gazdag világát. Olyanokét, akik tizenévesen szakítanak drogos szüleikkel, vagy akik a bandatagként leélt hatvan év után művésznek mondják magukat, megfestik, megrajzolják mindazt, amit az erőszak és a túlélés határán egyensúlyozó életükben tapasztaltak.

Skrzeszewska másfél évig élt közöttük, míg a filmet forgatta. Ennek köszönhető, hogy alanyai maguktól tárulkoznak fel, a kamera előtt sodorják a kokainos cigarettát, elmesélik, hogy a délutáni portási fizetést lányok futtatásával egészítik ki. A liftesfiú a feltétel nélküli szeretetről beszél, a híd alatt élő ?Lady Cuba? a népes családjáról, Hollywoodban élő lányairól, a folyóparton sátorozó életművész a hobók leveséről, a sokszorosan börtönviselt golfbajnok a Mexikótól várt szabadságról. Egy fehér férfi elmeséli, hogy gyermekként egy fekete család szedte össze az utcán, ők nevelték föl a saját gyerekeikkel együtt. Egy kórházi takarító a város alatti pincerendszerben profi hangstúdiót épített ki magának, mert a zene a mindene. Egy elhízott fekete lány úgy perdül táncra az éjjeli utcasarkon, mintha színpadon volna. Minden elhangzott mondat mély elkötelezettségből fakad, egy szerethető, szabad, kényszerek nélküli életbe vetett hitből. Szó sincs kirekesztésről, margóra állított fél-életekről.

Nyitott, toleráns, befogadó gesztusokkal illusztrálják a mindennapjaikat olyan emberek, akiket még soha senki nem kérdezett önmagukról. A film háttérbe vonuló eszköztára teljes szabadságot hagy nekik; a ritkán hallható kérdések nem egy másik világból érkeznek, hanem a szociológiából ismert narratív interjú szabályai szerint csak abból indulnak ki, amit a megkérdezett maga elmondott. Nincs külső szempont, nincs klasszikus filmes kameramozgás, még a hanghatásokat is a belvárosi utca zajaiból, az éjjeli utcasarki ribilliókból, a bárhol bármikor felhangzó énekfoszlányokból, a missziók felvonulásának zenevilágából keverték ki. Egy szállodaablakból leszünk tanúi egy kétdolláros fölötti perpatvarnak, aminek a végén elhangzik a kulcsmondat: aki az életet nem szereti, az nem kell senkinek.

Megdöbbentő a szabadság teljessége, ami a film szereplőinek minden mozdulatát meghatározza. Ők nem áldozatok, nem a társadalom kitaszítottjai, hanem egy döntés eredményeképpen a saját életüket vállaló, méltóságuk teljében élő emberek. A zenéjükkel, táncaikkal, életmódjukkal, a munka iránti vegyes érzelmeikkel együtt. Ők azok, akik nem hagyják, hogy a jóléti társadalom elnyomó szisztémája kiölje belőlük a tartást. Az ő világukban értelmét veszti a vagyon, a birtoklás, de cserébe teljes emberek lehetnek. Skrzeszewska filmje attól zseniális, hogy képes volt elkerülni a témával együtt járó romantikus attitűdöt és őszinte hangon, különleges intimitással tolmácsolja ezt a nagyon fontos üzenetet.