Attól, hogy ki lett mondva: vége, még egyáltalán nincs vége. Sőt talán éppen akkor kezdődik igazán, hiszen újra és újra végig kell zongorázni a korábbi eseményeket. Értelmezni kell őket. Ezerszer át kell eresztenünk őket a magunk szűrőjén, míg sikerül eljutni arra a pontra, hogy már félre tudjuk tenni, és nem gondolunk rájuk többet. 

Ez a legfontosabb állítása Lydia Davis A történet vége című regényének, amelynek elbeszélője harmincas éveiben járó egyetemi tanárnő, aki egy 12 évvel fiatalabb férfival való kapcsolatáról ír. És megpróbálja lezárni.

A regény a történet végével, a szakítással kezdődik, mert csak erről a pontról visszatekintve érthető meg a kapcsolat. „Egyszerűbb lett volna az elején kezdeni, de az eleje nem jelentett túl sokat anélkül, ami utána jön, és ami utána jön, nem jelentett sokat a vége nélkül.” A szerelmi kapcsolat a visszaemlékezés során válik újra plasztikussá, jobban láthatóvá. Ám az is világos, hogy a jelenből visszatekintve a múltbeli események átértelmeződnek, változnak, formálódnak. Az emlékezés jellegéből fakadóan a múlt sem lezárt, hanem olyasmi, ami újra és újra beszűrődik a jelenbe, és ezáltal módosítja is.

A regény hű képet fest az emlékezés természetéről, mivel az elbeszélő nem lineárisan, hanem asszociatív módon idézi fel az eseményeket.

Mi több: az emlékező beismeri, hogy a különböző történések időpontjai, sorrendje, a helyszínek, a pontos párbeszédek már összemosódnak számára. Minél távolibb egy esemény, annál bizonytalanabbá válik, és csak a hozzá kapcsolódó érzések, impressziók maradnak meg. 

Fotó forrása: Shutterstock

Annak nyomán, hogy a nő felidézi a kapcsolat egyes pillanatait, megérezzük, hogy a férfi jelenléte mindig is esetleges, bizonytalan volt az életében. A történésekből, amiket elmesél, az derül ki, hogy a viszonyuk nem volt túl komoly. A korkülönbség vagy a nő távolságtartása, eltérő élethelyzetük miatt a kapcsolatuk nem vált igazán bensőségessé. A szakítást követően azonban minden más fénytörésbe kerül. Úgy érezzük, hogy a nőben ekkortól jelennek meg azok mély érzelmek, amelyeket a kapcsolat ideje alatt elfojtott.

Így válik a teljesen hétköznapi viszony utólag nagy szerelemmé. Az emlékezés hatására kiszíneződnek és feldagadnak a korábbi események.

A szakítást követően hömpölygő dagály önti el az elbeszélő lelkét. Egyre megszállottabban kezdi el követni a férfi nyomát, és állandóan abban reménykedik, hogy „véletlenül” összefutnak, újra egymásra találnak. Úgy tűnik, mintha fikciót kreálna, amely csak távolról közelíti meg azt, amit valóságnak gondolunk.

Lydia Davis prózája nagyon visszafogott, ám az ábrázolt női érzelmek és mániák tekintetében túláradó. A főhős önpusztító módon sodródik bele kínos és reménytelen helyzetekbe, miközben a szakítás jól ismert fázisain végighaladva folyamatosan emészti, mardossa magát. Mindaddig, amíg képessé válik lezárni a már jóval korábban megszakadt kapcsolatot.

A regény erejét azonban nemcsak az adja, hogy bemutatja az emlékezet működését és a női lélek bonyolultságát, hanem az is, hogy az elbeszélő metajellegű önreflexivitással minduntalan kiszól a szövegből.

Kitér a megírás szükségszerűségére, a mű struktúrájának felépülésére, és a megfelelő kezdésről és befejezésről monologizál. Arról, hogy mikor milyen bőven érdemes megírni egy bizonyos eseményt, vagy hogy mikor mennyit kell húzni a szövegből annak érdekében, hogy külső szem számára is érdekes maradjon. És hogy egyáltalán hogyan lehet szöveggé formálni és ezzel együtt az örökkévalóság számára rögzíteni az egyébként fokozatosan elhalványuló emlékeket. Valamint hogy a személyes élményanyag hogyan válhat érdemessé arra, hogy regény szülessen belőle.

Egy-egy emléket olykor több nézőpontból is ábrázol az író. A hősnő pedig bevallja: egyáltalán nem biztos, hogy amit leír vagy gondol, azt egy adott helyzetre vonatkoztatva korábban is úgy gondolta vagy érezte.

A történet vége a Man Booker-díjas Lydia Davis első és ez idáig egyetlen regénye, amit a fülszöveg szerelmi történetként határoz meg. Ám valójában szó sincs benne szerelemről, csak a hiányáról. A visszafogott szöveg teli van küzdelemmel. Az elbeszélő egyszerre birkózik az érzéseivel, és próbálja a szeretett férfi fokozatosan elhalványuló képét egy kis ideig még a felszínen tartani. Végül azonban a valóságból fikció lesz. És tulajdonképpen ez a történet vége.

#olvasósarok