Énekesi pozíciója előtt szövegíróként volt tagja a Speed zenekarnak.
Az, hogy bekerültem a Speedbe, a dolgok véletlen együttállásának volt köszönhető. Volt egy osztálytársam, aki elektromos dolgokkal foglalkozott, értett a csipekhez, a kütyükhöz, és hobbiból csinált erősítőket is. Akkoriban teljesen normális volt, hogy egy zenekar nem tudott magának erősítőket vásárolni, hanem „maszekban”, tákolt hangfalakon szólaltatta meg a dalokat. Külföldi szakrajzok alapján legyártott ládákba fabrikálták az akkor Magyarországon kapható hangszórókat, és különböző erősítőkkel hajtották meg őket. Ez volt a hangtechnika. Ez az osztálytársam elment a Speedhez technikusnak, és megkért, hogy írjak nekik szövegeket. Megírtam őket, majd amikor az akkori énekes távozott, én kerültem a helyére, hiszen mindet tudtam. Akkoriban ha írtam egy szöveget, meg is jegyeztem.
Az nem titok, hogy az ,,egyszerű” szövegírók nem kapják meg azt az elismerést, mint a színpadon tomboló zenekarok – noha a szövegírónak is fontos szerepe van a zenekar teljesítményében. Milyen érzés volt, amikor a szövegeit lentről, a közönségtől hallotta vissza?
Nem mondhatnám, hogy különösebben hatott rám. De az sokszor felötlött bennem, hogy én másképp énekelném őket. Szerintem ha valaki szöveget ír zenéhez, van elképzelése arról, hogy hová tenné a hangsúlyokat. Ha egy dalnak más a szövegírója és az énekese, akkor sok esetben rossz helyekre kerülnek a hangsúlyok. A magyar nyelvnek vannak erre vonatkozó szabályai, amelyekkel nem mindenki foglalkozik.
A színház világában önnek írnak szövegeket, amelyeket szerencsésebb esetben önre is szabnak.
Ott már van egy kész mű. Egyébként nemcsak a szöveg meghatározó, hanem az is, hogyan jeleníti meg az ember, mennyire tud azonosulni a karakterével, amely negatív karakter is lehet. Elég sokszor kapok negatív szerepeket. A zenés színházi darabokban hihetetlen jó dalok is előfordulnak, amelyek önállóan is megállják a helyüket. Ha koncerten énekelnék el őket, akkor is rendben lennének. Erre épül az Atilla Fiai Társulat: színházi dalokat adunk elő.
A Speed után, amely iskolai zenekar volt, a Pokolgéphez is csatlakozott mint énekes. Koncert után odament hozzájuk azzal, hogy a csapat tagja szeretne lenni?
Nem egyedül mentem oda hozzájuk, hanem a haverommal, Németh Lacival, és mindketten az énekeseik lettünk. Két teljesen különböző hangkarakter voltunk: neki füstös, mély tónusú, nagyon vastag hangja volt, nekem pedig hozzá képest kifejezetten vékony, „cinege”. Az 1982-es Ki mit tud? selejtezőjén még együtt énekeltünk, aztán fokozatosan „lefaragódott” a zenekar. Akkor még nem voltak igazán jól kiosztva a szerepek. Ösztönösen fejlődtünk, aminek az lett az eredménye, hogy a Ki mit tud?-ra csak öten maradtunk a nyolc-tíz fős társaságból. Billentyűssel, gitárossal, basszusgitárossal. Abszolút klasszikusnak nevezhető, ötfős hard rock zenekar voltunk, amely kacérkodott a heavy metallal.
A Pokolgépből a ’90-es évek elején lépett ki.
Az nem kilépés volt, hanem felbomlás. Ám akik nem szerették volna, hogy a zenekar így érjen véget, fél évvel később újra összeálltak, és új tagokat vettek be a csapatba, köztük Rudán Joe-t. De az megmásíthatatlan, hogy akkor óriási változás, karakterváltás történt, és már csak a zenekar neve maradt ugyanaz. Már az énekescsere is nagy váltás, de akkor sokkal többről volt szó: a tartalmi, ideológiai kérdések fontossági sorrendje megváltozott, a tartalomhoz képest a zene vált fontossá.
Ezután alapították meg Nagyfi Lászlóval az Omen zenekart. Annak a dallam- és szövegvilága miben különbözött a Pokolgépétől?
Mi már a Pokolgép felbomlása előtt is kerestük a saját utunkat. És miután megszűnt, egy baráti társasággal megalapítottuk az Oment.
Később pedig az ex-Edda-tagokkal a Hardot.
Már ’96-ban is kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy hardosabb dalokon dolgozzam. Én eleve azokon nevelkedtem, a heavy metal csak később jött az életembe. A Deep Purple- és a Rainbow-vonal volt számomra a meghatározó, a magyar palettán pedig a P. Mobil, a Piramis, a Korál, a Hobo Blues Band és a Beatrice. Ezek sokkal szelídebbek voltak, mint az általunk később képviselt heavy metal. 1996-ban megjelent a Kalapács című album, amelynek az egyik fő dalszerzője Mirkovics Gábor volt. A Hard ennek a folytatása lett. A Kalapácson jelent meg az Ott, a mindenen túl című dal, amely később hardosabb hangszereléssel a Hard első kislemezén is hallható volt.
A rockon belül több alműfajban is érvényesült a zenei pályafutása során. Melyik időszak segítette leginkább az önkifejezésben?
A sok közül nálam sosem volt egy fő, de azt talán mondhatjuk, hogy a mainstreamem mindig a heavy metal volt. Azon belül viszont mindig szívesen kacérkodtam más műfajokkal. Az első ilyen a hard volt. Később jöttek a folkos, akusztikus feldolgozású dalok, ez jellemezte a Kalapács és az Akusztika című albumokat. Végül, amikor bizonyos színházi szerepekből kiöregedtem, de a dalok nagyon hiányoztak, kitaláltam, hogy hozzunk létre olyan projektet, amelyben énekelhetem őket.
„Nem vagyok ártatlan, mert bizony sokszor átléptem az általam állított korlátokon is.” E nyilatkozata alapján mire kell gondolnunk?
Ha csak a hétköznapi életet nézzük, bárki életét, mindenki számára vannak maga által felállított korlátok. És mindenki maga érzi, hogy meddig lehet őket tologatni, meddig marad még tisztességes. Ösztönlényi valónkból fakadóan néha át is léphetjük őket. Én erre nem szeretnék feloldozást adni, magamnak sem. De az utólagos rossz érzésekből okulva az ember csiszolgatja a moralitását. Megtanulhatja az életét tisztességesebben élni, mint korábban.
„Mindig is egy laza, nem átgondolt felelősségérzet volt bennem. Már gyermekként is szerettem volna jobbá tenni a világot, de nem voltam eléggé példamutató, nem voltam rendkívüli.” Milyen élet számít az ön számára példaértékűnek, és mi volt az, ami megakadályozta, hogy az öné azzá váljon?
Az biztos, hogy a példaértékű embernek fejlődésre képesnek kell lennie. A korai éveimben hasonló életvitelt folytattam, mint mondjuk Jim Morrison; annyi különbséggel, hogy én túléltem. Ez nem számít példamutató életnek. És a magyar rockpaletta tele van ilyen arcokkal. Azt hiszem, ma már tudok jó példával is szolgálni. Én is mindig példák alapján tájékozódom; számomra is megvannak a minták, amik segítettek abban, hogy rájöjjek: nem kell feltétlenül elrontanom az életemet, és mások életét sem muszáj a létezésemmel szabotálnom.
Mindenkinek megvannak a maga harcai az életében, de az biztos, hogy akkor lehet őket a legjobban és a legkönnyebben átvészelni, és egyszer majd jó érzéssel lehunyni a szemünket, ha tudjuk, hogy útközben nemesültünk, bölcsebbé váltunk, és egy kicsit jobbá tettük a világot.
„A nem tetsző dolgok ellen mindenki lázad belülről, ezeket viszont ki kell mondani. Ha benned marad, az megbetegít.” De ha mindenki lázadozni kezdene a számára nem tetsző dolgok miatt, nagy eséllyel felfordulna a világ. Talán azért jött létre a rockzene, alakultak rockzenekarok, hogy kihangosíthassák a tömegek számára fontos gondolatokat.
Az emberek ezerféle módon lázadhatnak. Festészettel, színházzal, filmekkel is lehet. Az embernek a sajátja a lázadozás. Az más kérdés, és sokszor dühítő, hogy egyesek összekeverik az egészséges lázadást a „mindennek beszólunk, mert akkor talán jobban érezhetem magamat” típusú verzióval. Az nem lázadás, csak rosszul értelmezett öngyógyítás, mert aki mindenben hibát keres, az még betegebbé teszi magát.
A teljes interjú a Helyőrség oldalán olvasható. Fotók: Magyari Lukács
