Madarak szállnak szárnyak nélkül

Tavaly volt hetvenéves a Csiky Gergely Állami Magyar Színház, amely annak idején a román intézmény magyar tagozataként kezdte, 1957-re azonban önállóvá vált, és nemcsak a román, hanem a német színház és az opera társbérlője is lett. Mivel Temesvár a hármas, magyar–román–jugoszláv (ma szerb) határ közelében, Szeged, Békéscsaba, Újvidék vonzáskörzetében volt, a régió kulturális hatásai, szellemisége kezdettől fogva meghatározónak számítottak a színház számára.

A Balkán mint vonatkoztatási pont ma is fontosabb itt, mint Nyugat-Európa, legtöbbet a volt jugoszláv államokba járnak vendégszerepelni, mondja Balázs Attila igazgató. Magyarok ma jóval kevesebben élnek a városban, mint annak idején, közönsége megtartásáért mindennap küzdenie kell az intézménynek – az igazgató mégsem fél attól, hogy egyszer elfogynak majd a nézők, mert a színházat szemtől szemben élménye, eseményjellege és megismételhetetlensége pótolhatatlan kulturális jelenséggé teszi. Román és német közönségük is van, minden előadásukat románul és angolul is feliratozzák, szinkrontolmácsolják.

Temesvárt erős kulturális piac jellemzi, a német és a magyar társulat tartja-inspirálja egymást, és mindketten benne vannak a román kulturális körforgásban. Az elmúlt évek nagy projektje volt a társulat Párhuzamos város című, a nézőket megsétáltató előadása három részének – Józsefváros, Gyárváros, Erzsébetváros – bemutatása rendhagyó helyszíneken, például még a Bega folyón, vaporettón is, négy nyelven (magyarul, románul, németül és angolul) szinkrontolmácsolva. A nemzetközi környezet, a sokféle kulturális hatás olyan adottságok Temesváron, amelyek előnyeit igyekeznek minél jobban kihasználni, a hátrányait pedig kompenzálni. Ez a város magas fordulatszámon él, a ritmusát fel kell venni. Itt nemcsak hétvégén történnek fontos események, fesztiválok idején pedig minden nap vasárnapnak számít.

*

A színházról, Temesvárról, az itteni és a romániai magyar színészéletről általában először a társulat négy, már sok éve itt játszó színészével: Borbély B. Emíliával, Kiss Attilával, Magyari Etelkával és Molnos András Csabával ülök le beszélgetni. Színészi és Temesvárra vezető útjukra egyaránt kíváncsi vagyok. Arra, hogy mit szeretnek a színházukban, és hogy mit ad nekik ez a város.

Etelkát nagyon itt tartja maga Temesvár: a színessége, a többnyelvűsége, és az is, hogy annyira jó a csapat – szerinte az övék az egyik legjobb magyar társulat Romániában. Csaba korábban semmit sem tudott a városról, de az, amikor 2000 táján a havas Marosvásárhelyről ide már gyönyörű tavaszba érkezett, szerelem volt első látásra. Rengeteg nyílt tekintetű ember, gyönyörű terek és parkok: lelkesítő első benyomásait soha nem fogja elfelejteni. Az itteni színjátszást frissnek érezte, a társulatot pedig fiatalnak és lendületesnek, kísérletezőnek, minden újra nyitottnak.

Csabához hasonlóan Etelka is, Emília is fontosnak tartja, hogy a temesvári színház már régóta nemcsak a színház épületében játszik, hanem más játszóhelyekre és szabad terekre is kiviszi az előadásait, továbbá hogy nem ragaszkodik mereven a konvenciókhoz. Emília számára a társulat, a kollégák a legfőbb itt tartó tényező, és ő is szóba hozza a temesvári színészek nyitottságát az újra, a komfortzónájukon kívülre. Csaba szerint Temesváron annyiféle hatás, kihívás éri a színészt, hogy már nem is igazán tudja, mi a komfortzónája. Őt például egy mozgásszínházi produkcióban való részvétele során érte meglepetés: az, hogy noha távol áll az alkatától, nem érezte benne rosszul magát. Otthonosságérzésének egyik forrása a város és az itteni színészélet sokszínűségének egymást erősítő hatása. A színes paletta: a sokféle alkotóval, például rendezőkkel való találkozás.

Temesvárra helybe jön a kínálat, ezért sosem érzi úgy a színész, hogy újat keresni el kellene innen mennie. Attilára 2003 esős őszén Csabához hasonlóan azonnal, már az állomásról leszálltában nagy hatással volt Temesvár: valami a levegőjében, ami azonnal elvarázsolta. Ő leginkább a multikulturalitáshoz és a soknyelvűséghez, ennek evidenciájához köti ezt a meghatározó élményt. Ahhoz, hogy a magyar, a német, a román és a szerb szó itt a mindennapok realitása, természetes. Valóban, teszi hozzá Csaba, becenevén Macsi: itt senki sem csodálkozik rá, ha magyarul beszélsz. Emília számára, amikor először járt Temesváron, teljesen olyan élmény volt, mintha külföldön lenne. Az atmoszférája, rezgése alapján ma is pozitív energiájú városként éli meg. Igen, itt mindig feltöltődik az ember az utcákat járva, annyira élénk, jó hangulatú a közeg, teszi hozzá Csaba.

Emília, aki Békéscsabán végzett, és sokat köszönhet az ottani színitanulmányainak, azt emeli ki, hogy amikor először látta az itteni színészeket énekelni-táncolni, egészen önfeledtnek tűntek számára. Olyan örömszínészeknek, akik nem érzik terhesnek, küzdelmesnek egy produkció tető alá hozását. Aztán amikor ő is a társulat tagja lett, rájött, hogy ez azért van, mert ők az amúgy kemény munka közben is nagyon jól tudják magukat érezni együtt. A színház világa nagyon más, mint amilyennek nézőként sokszor képzeli az ember, teszi hozzá Csaba. Számára ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor elsőévesként megnézett valahol egy előadást, és csodálatosnak látta a színpadról valósággal leragyogó színésznőt – aztán néhány nappal később az őszi, esős utcán észrevett egy nénit két nagy szatyorral a kezében szomorúan caplatni, és megdöbbenve jött rá, hogy a díva és a megfáradt asszony ugyanaz a személy.

Ami a színpadon történik, sokszor egész más, mint a civil mindennapokban. Attilának erről eszébe jut, hogy nemrég, amikor a gyerekért ment az iskolába, a kapus néni így fogadta: „Voltunk tegnap a színházban, és nem tudtunk olyan jól tapsolni, mint amennyire jól önök játszottak!” De sajnos különböző cimboráitól, sporttársaitól olyan reakciókat is kap – igaz, csak a harmadik sör után –, hogy a sok művészkedés után vagy mellett jó lenne végre valami „normális” darabot, például operettet is látni a színházban. Ha csak nekik kellene játszaniuk, már nem lenne temesvári színész, mondja. Igen, az idősebbek gyakran kérik az operetteket, vígjátékokat, népszínműveket, de sok olyan nézőjük is van már, akiket képesek voltak korszerűbb színházi látásmódra nevelni. És azért könnyed, zenés darabokat, musicaleket is játszanak, mondja Emília.

Attila szerint a színház legfontosabb szereplője a néző, és ő mindenkinek szívesen meghallgatja a véleményét, aki megnézi az előadásaikat. Azt viszont nem szereti, ha valaki látatlanban, a színházukat úgy általában posztmodernnek, érthetetlennek, művészkedőnek bélyegezve mond véleményt. Etelka kiemeli Temesvárnak azt a specialitását, hogy itt a magyar színház román nézői különösen is lelkesek, nagy-nagy szeretettel beszélnek a társulatról, és értékelik a repertoár stílusbeli színességét. A magyar közösség kicsi, sok a személyes kapcsolat, és a hétköznapokban jól érezhető a helyiek szeretete, megbecsülése. De a kritikájukat sem hallgatják el soha. A temesvári nézőktől ki kell érdemelni a tapsot. Hálás és lelkes a helyi közönség, de jónak is kell lennünk, hogy nagy tapssal jutalmazzák az előadásokat, hangsúlyozza Csaba.

Az Arisztophanész vígjátéka alapján készült Madarak című előadás és a rendezőjével, Kokan Mladenovićcsal való munka is szóba kerül. Mladenović négy darabot rendezett náluk eddig, és jó kapcsolata alakult ki a társulattal; lelkesítette őket az a pezsgés, amelyet a szerb vidékről magával hozott. Csapatban gondolkodik, és ügyel arra, hogy minden színésznek jusson egy-egy olyan „alakításfalatka”, amelyet ha jól csinál, alig látszik, de ha elrontaná, nagyon látszana, fogalmaz Etelka.

*

Vajda Borókához és Czüvek Lorándhoz annak alapján jutok el, hogy Emília, Etelka, András és Attila búcsúzóban még lelkemre kötötték: olyanokat is keressek meg a társulatból, akik csak néhány éve vannak a színháznál, és nem réges-régen, mint ők. Boróka és Loránd a negyedik évadukat töltik a színháznál, és úgy érzik, sokat fejlődtek itt. Jó emlékeket őriznek már a kezdetekről is, amikor hatodmagukkal a társulathoz csatlakoztak, és a befogadás számos gesztusát tapasztalták meg. Szükségük is volt rájuk.

Loránd például kezdetben nemegyszer úgy érezte, semmit sem tud, még az alapok sincsenek nála rendben. Diákszínjátszóként, majd egyetemistaként sok mindent másképpen lát, könnyebbnek gondol az ember, helyesel Boróka, ezért megijedhet, amikor hirtelen kész színészként kellene viselkednie. Neki például a Madarak első énekpróbáján elcsuklott a hangja, amit nagyon szégyellt – de öten-hatan is segítettek, amitől azonnal felszabadulttá vált, mert megérezte, mindenki mennyire a javát akarja. Három év tapasztalataival a háta mögött pedig már úgy látja: egy jó társulatban mindenki egyenlő, és mindenkinek egyforma súllyal esnek latba a gondolatai, ötletei.

A közös munka, egymás ihletése óriási jelentőségű, ezt a Madarak próbái különösen is igazolták, erősíti meg Loránd, aztán arról kezd beszélni, hogy az itteni fociélet hogyan kapcsolta be a színház és a város vérkeringésébe. Négy focicsapat tagja, így jó pár nézőjét mint csapattársat vagy ellenfelet is ismeri, és sokszor kap olyan beszólásokat, hogy „művész úr, ne rúgjon erősen”, vagy hogy „kérlek, a színészkedést tartogasd az előadásokra”. Borókának kevesebb ilyen ismeretsége van, és ő alapvetően tranzitvárosnak látja Temesvárt, amelynek a közönsége is „tranzitközönség”.

Amikor pedig arról kérdezem őket, mitől függ, hogy ők is „tranzitszínészei” lesznek-e a színháznak, vagy megragadnak itt, bizonytalanul válaszolnak. Loránd például hatvan-negyven arányban inkább a maradás mellett szavaz, és főleg azt nevezi problémának, hogy kevesen vannak az ő korosztályukhoz tartozó, velük egyívású színészek a társulatban, Boróka pedig arról beszél, hiányzik neki a nagyobb magyar közösség városbeli jelenléte. Az udvarhelyi közönség energiája, színészei iránti odaadása például legendás, és a marosvásárhelyi is viszi és meglúdbőrözteti a színészt, míg itt a közönség fele román, és a feliratozás miatt néha túl hamar nevet.

A Madarak című előadás előtt valóban felajánlják a fülhallgatót, és a magyar–román fele-fele arány is stimmel. Amikor a színészek tömege – mint ekkor már tudom, a teljes társulat – birtokba veszi a színpadot, majd amikor föl-le másznak, aztán odalent vonalba rendeződnek, énekelnek és táncolnak, kirobbanó játékkedvüket, összhangjukat és virtuozitásukat látva egyszer csak kezdem úgy érezni, mintha már nem is egyes embereket látnék, hanem egyetlen hatalmas élőlényt, amelynek minden egyes tagja érzékeli az összes többit: mindent egymásra vonatkozóan és egymásért tesznek, mert egyenként nincsenek érdekeik, és nem is lenne értelme magánakcióknak.

Azt hiszem, amit a színészek a beszélgetések során elmondtak, ennek az elementáris tapasztalatnak a közvetítési kísérlete volt. És ha ez számomra ennyire erős élmény, az övék belülről még intenzívebb lehet – mert annak mély és megcáfolhatatlan tapasztalatát kínálja, hogy emberek csak közösségek tagjaiként lehetünk igazán. Annak a varázsát, hogy ha mindenki megpróbál a legjobb lenni, mindent beleadni, akkor egyszer csak észreveszik majd, hogy röptetik egymást. Hogy noha egyenként egyikük sem tudna a földtől elemelkedni, a közös repülésnél mi sem egyszerűbb.

Fotó: Beliczay László / Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár