Selymes, bársonyos hatású karkötők fából, tengeri hínárszerű brossok papírból – csupa megdöbbentő szépségű tárgy kerül ki Vági Flóra műhelyéből. A művész sokrétű nemzetközi tanulmányai során sajátította el azt a tudást, melyek alapján különös ékszereit készíti.
Ruhatervezéssel kezdtél foglalkozni, mielőtt az ékszerkészítés felé fordultál volna. Miért nem érezted magadénak ezt a szakmát?
Nagyon érdekes világnak tűnt az is, a textilek, mint alapanyagok, nagyon vonzóak. De a szabás-varrás résznél azt éreztem, hogy szűk keretek közé vagyok szorítva. Itt magára a kivitelezésre gondolok, mert nagyon precíznek kell lenni, hogy a ruha passzoljon egy test vonalára. Elsőként a szabásmintaórán rettentem el. Azt éreztem, nem biztos, hogy nekem ez menni fog. Egészen másképp kellett dolgozni ott az alapanyaggal, mint ahogy most a munkáimban. Az ékszerszakmán belül sem a klasszikus vonalat képviselem. Sokkal inkább szobrászi megközelítésből dolgozom, mind a technikát, mind a formákat tekintve.
Hogyan érezted meg, hogy az ékszerkészítés lesz a te utad?
Azokon az órákon, ahol kimondottan a rajzolást tanultuk, egy festőművész tanított – Szotyory László – aki akkor észrevette, hogy nagyon elveszek a részletekben. A rajzomon ott lebegett egy nagyon precízen kidolgozott kéz és egy fél arc, az alak többi része hiányzott. Ő hívta fel a figyelmemet Alfons Mucha cseh származású szecessziós képzőművészre, aki bár a rajzai révén lett híres, figyelemre méltó ötvös- és ezüstműves tárgyakat is alkotott. A tanárom úgy gondolta, hogy számomra az aprólékosság miatt az ékszerkészítés terepe lenne érdekes.
S mivel a ruhatervezésben nem találtam meg magam, elhatároztam, hogy kipróbálok egy ékszerkurzust. Végül iskolába iratkoztam be, és az alapoktól kezdtem. Ötvös szakképesítést a Práter utcában szereztem, onnan pedig kalandos úton, sok utazás után jutottam a kortárs ékszerhez, ahhoz, amit ma csinálok.
A kortárs ékszerek valóban olyanok, mintha kisplasztikák lennének, és említetted is, hogy téged a szobrász megközelítés jellemez. Ez mit jelent pontosan?
Ez egy hosszú folyamat eredménye. Először csak a klasszikus alapanyagoktól mozdultam el. Amikor Olaszországban tanultam, akkor kezdtem használni új anyagokat.
Nemcsak fémből készülhet ékszer, hanem szinte bármiből.
Ekkor derült ki számomra, milyen anyagok állnak hozzám közel, mivel dolgozom szívesen. Mindeközben formailag is történtek változások. A londoni tanulmányaim után alakult ki az az egyéni vonal, amit a magaménak tudtam. Fával dolgozom sokat, ami a szobrászat egyik legjellemzőbb anyaga. Egyfajta természetes evolúció volt, ahogy az ötvösségtől eljutottam azokhoz a darabokhoz, amelyeket most készítek.
Ahogy látom, a tárgyaid hordható darabok.
Igen, bár a hordhatóság érdekes kérdés. Folyamatos vitatéma az ékszerművészek, az ékszereket, viselők és gyűjtők között – külföldön is –, és nagyon eltérő hozzáállások léteznek. Van, aki az apró méretű ékszereket kedveli, nem hajlandó felvenni olyat, ami útban van, amikor felhúz egy pulóvert. Mást nem érdekel, hogyan tud benne mozogni, számára az a lényeg, hogy az ékszer az önkifejezés eszköze legyen, és valamit hozzáadjon a személyiségéhez.
Hordható tárgyakat készítek, de nem elsősorban mindennapi használatra. Nem könnyű bennük házimunkát végezni, bár nem lehetetlen.
De többségük leginkább alkalmi darab.
Az ékszereid hogyan adnak hozzá a viselőjük személyiségéhez?
A kiállításaimon módom volt beszélgetni olyanokkal, akik személyesen nem ismertek engem. Nagyon jó visszajelzés volt számomra, hogy a darabjaimba mindenki belelát valamit, és gyakran a vonzódás pontos miértjét kutatják magukban. Érdekes asszociációkat hallottam, és sok olyan gondolatot, ami bennem is megfogalmazódott munka közben. De akadtak olyan megfigyelések is, amelyek meglepetést okoztak. Olyan plusz tartalmakat hoztak be, amelyek bennem korábban nem merültek fel. A munkáim nem direkt üzenetet hordoznak, nem mindenki olvassa ki belőlük ugyanazt. Az ékszereim a szabad asszociációk terepei.
Mondanál erre egy példát?
Nem mindig egyértelmű az sem, hogy milyen anyagból készültek. Itt van például ez a karperec, ami egy nagyobb tárgy, intenzív jelenléte van. Ezt nem mindenki tudja vagy merné viselni... Ez a sorozat a felületek megmunkálásával való, folyamatos kísérlet.
Szeretek azzal játszani, hogy az alapanyagot álcázom.
Másnak tűnik itt a fa. Ez egy kemény anyag: bútorok és házak készülnek belőle. Robusztus, de úgy munkálom meg és színezem, hogy ránézésre lágynak, alakíthatónak tűnik. A leírásban is ezért szerepel a kék bársony kifejezés. Ránézésre nem egyértelmű tehát, hogy miből készült ez a karkötő. Akik látják, azok egyből kíváncsiak lesznek, megindul egy beszélgetés a tárgyról.
Miért szeretsz fával dolgozni?
A kapcsolódás ösztönös volt. Sok természetes és mesterséges anyagot kipróbáltam. Diákként jóval konceptuálisabb darabokat is csináltam. Akkor nem a megmunkálásról, hanem az ötletről szólt a tárgyak készítése. De ez egy idő után kevés volt. Kellett, hogy el tudjak merülni egy-egy darab készítése közben. Fontos számomra a meditáció: érzem, ahogy az anyag alakul, miközben dolgozom vele.
A fa az egyik korai alapanyagom volt. Vonzott az illata, a tapintása. Az, hogy végtelen lehetőségek voltak benne, nagyon magával ragadott. Fel lehet aprítani, újra össze lehet rakni. Lehet színezni is. Egyszerre tud kemény és lágy lenni. Filozófiai értelemben pedig olyan, élőlényekből származó anyaggal dolgozom, amelyek egyszerre léteznek a föld alatt és a föld felett.
Tükörképként élnek: a lombkorona a gyökér képében is megjelenik. Az ég felé törekednek, de közben megkapaszkodnak a földben.
És már jóval az ember előtt is léteztek. Izgalmas és magával ragadó, hogy ennyi információt tud hordozni egy anyag. Ez az érzés az évek során alakult ki bennem, ahogy folyamatosan dolgoztam a fával. De vannak papírból, egész pontosan régi könyvekből készült tárgyaim is.
Ezekről nehéz első pillantásra megmondani, hogy papírból vannak. Mintha tengeri hínárból készült brossok lennének.
Igen, itt is ugyanaz a koncepció – a jó értelemben vett megtévesztés – köszön vissza. Ez a tárgy is elbizonytalanítja az embereket, hogy miből és hogyan készült. Ezen felül még egy réteget tartalmaz: az ember által megírt és hozzáadott, de elrejtett történetet. A bross címe A boldogság kék madara.
Szeretem, hogy a tárgyaim körüljárhatóak, sok nézőpontból lehet őket értelmezni. Van egy pont, ahonnan nézve nekem tetszik az adott darab: hogy melyik oldala a teteje vagy az alja, és én hogyan hordanám. Ugyanakkor gyakran láttam, hogy teljesen másképp viselik, mint ahogyan én elképzeltem. Ez is mutatja, hogy mennyire mást tudnak belelátni az emberek egy-egy formába.
Ha megfordítom ezt a brosst, akkor neked talán más jut eszedbe róla. A létrehozáskor nincsen bennem irányított tudatosság, nincs pontosan lerajzolt tervezési folyamat. Emiatt rengeteg „selejt” lesz – amire a barátnőim mind azt mondják: megőrültem, hogy nem használom fel, ezeket, ők szívesen hordanák! Ez nagyon jól esik, de számomra az a forma valamilyen oknál fogva nem megfelelő. Az alkotás közben van egy pont, amikor abba kell hagyni – azt kell megtalálni.
El kell kapni a pillanatot, amikor az a bizonyos darab, amin dolgozom, a helyére kerül.
Nagyon szelektív vagyok, sokkal több ékszer készül, mint amit kiállítok. Sok doboz tele van be nem fejezett darabokkal. Van, amikor évekkel később kezembe kerül egy tárgy, és akkor meglepődve keresem, hogy annak idején miért nem tetszett. Az alkotási folyamat néha teljesen beszippantja az embert. Jó, ha később vet a tárgyra egy újabb pillantást. Az eltelt távolság – időben, térben – használ a folyamatnak. De előfordult már ennek az ellenkezője is: évekkel később ránéztem egy olyan tárgyra, amire korábban büszke voltam, és akkor már nem váltotta ki belőlem ugyanazt a lelkesedést.
Volt egy sorozatom – Things happen in garden –, amiben figuratívabb darabokat készítettem. Nem egyértelműen egy konkrét természeti forma, hanem egy általam kitalált, furcsa növényi világ jelenik meg benne. Ezek háromdimenziós ékszerek.
Vaskosabb fatömbökből vágtam le darabokat, azokból fűrészeltem ezeket a brossokat. Van egy pozitívjuk, egymásba illeszthetőek. A létrehozásuk meglepetés volt számomra. Nem szeretem, ha pontosan tudom a munka kezdetén, hogyan néz ki a befejezett ékszer. Kell ez az izgalom. Nemcsak a nézőt szeretem meglepni, hanem saját magamat is. Erre a munkára ez különösen jellemző volt. Mert ugyan élt bennem egy kép arról, milyen lesz, de nagyon jó érzés volt a fűrészelés után látni, hogy mi maradt a kezemben.
Főként nemzetközi terepen mozogsz, mekkora különbséget látsz a hazai és a külföldi kortárs ékszerek világa között?
Elsősorban a szemlélet más. Az egyik nagy különbség főleg az anyaghasználatban és a technikákban nyilvánul meg, másrészt általánosságban. Nálunk még mindig elég erős a fémek jelenléte. Külföldön ez kevésbé jellemző. Ha mégis fémet használnak, akkor formailag nem feltétlenül klasszikus a megjelenés.
Erre egy remek példa az egyik mesterem, akitől rengeteget tanultam, Manfred Bischoffnak hívták. Ő csak huszonkét karátos arannyal dolgozott, amelyet kompromisszum kötésnek élt meg, mert számára csak a színarany számított valódi aranynak. Itt ez a nagyon nem szokványos gyűrű, amely egy szamárra vagy lóra hasonlító fejet ábrázol, fején szélmalom lapátokkal, a címe Spanyol kiméra.
Rajzokat is készített a munkáihoz, amelyeknek gyakran filozofikus, vagy több nyelvből kitalált szójátékokból alkotott címeket adott. Hihetetlenül művelt volt, ám ezt a mély tudást mégis könnyeden tudta közvetíteni a tárgyain keresztül. Aki jártas az irodalomban és a filozófiában, az egészen mély tartalmakat tud kiolvasni a munkáiból, ám az átlagember számára épp oly szórakoztatóak ezek a mesébe illő aranyból alkotott karakterek. Az ő munkái remek példák arra, hogy hogyan lehet egy klasszikus ötvös alapanyagból valami egészen sokrétű és hordható képzőművészeti tárgyat létrehozni.
A konkrétabb formákból jutottál el az absztraktig. Most mi érdekel, amiben kihívást látsz?
Két és fél éve egy németországi egyetem rezidensprogramján vettem részt, ahol különféle féldrágakövekkel dolgozhattam. Ezi nagyon tetszett, szívesen folytatnám ezekkel a munkát a jövőben. Az ott készült darabok is absztrakt tárgyak voltak, mint a fából készültek, viszont sokkal kisebbek, hiszen időigényesebb megmunkálni őket. Emellett élmény volt egy általam már megszokott léptékből is kimozdulni, és egy más természetű és tulajdonságú anyag igényeihez alkalmazkodni.
