Címéhez illően tüzes, temperamentumos Tűzmadárral zárult a tegnap esti koncert, s ért véget egyúttal az idei tavaszi fesztivál a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A Göteborgi Szimfonikus Zenekar pazar programot hozott Eötvös Péter vezényletével, aki a száz esztendős orchestra első vendégkarmestere.
A zárómű - mely értelemszerűen hosszasan cseng még a közönség fülében - magas színvonalon képviselte azt az igényességet, amihez a tavaszi fesztivál rendezői az elmúlt évek során hozzászoktattak bennünket. Lévén idén is változatos és nívós a rendezvény műsora, s az ismert financiális nehézségek ellenére, rangos és impozáns a vendégzenekarok és vendégművészek sora. A varázslatosan festői hangszínekkel, rejtélyes, játékos mesebeli hangulatokkal dúsított Sztavinszkij-szvit, amely az azonos című balett kamarazenekari átirata, nem véletlenül kedvenc repertoárdarabja a híres zenekaroknak. Egyebek közt a Royal Philarmonic Orchestra is eljátszotta Pesten a 2006-os tavaszi fesztiválon, Danile Gatti dirigálásával.
A göteborgiak Eötvös vezénylete alatt a sokszínűség és a lendületes képzelőerő jegyében vitték diadalra az orosz mondavilág ihlette művet. Sztravinszkij ámulatra méltó, pazar hangszerelése teljes pompájában csendült föl a játékos tánchangulattól a Kascsej varázsló megidézte démonok félelmetes pokolbéli táncáig. A titkokkal terhes mesebirodalom misztériuma ejtette rabul a hallgatót. A vonósok sejtelmes dallamvezetésétől a III. tételbeli vijjogásáig, rézfuvósok erőteljes, tiszta és egységes "berobbanásától" a lírai vonulatok áttetsző poéziséig, a Sztravinszkij-szvit minden taktusában remekelt a zenekar.
Az előtte elhangzott Siegfried-idill a líraiság wagneri harmóniáit keltette életre, a kézenfekvő összehasonlítás különös bizonyságát tette annak, milyen más arcát mutatja a zenei poézis egy-egy nagy zeneszerző fantáziájában. Itt is az erdei világ népesül be, akárcsak a Tűzmadár kertjében, itt is varázslatot idéző dallam indítja a művet (Brünhilde ébredése közben). De minthogy Cosima születésnapját kívánta Wagner köszönteni a Siegfrid III.felvonásbeli témáinak szerenád hangulatú átkomponálásával - a mester többi, súlyosabb témavilágához képest a szelídebb harmóniák érvényesülnek, amit a Göteborgi Szimfonikus Zenekar színpompás, érzelemgazdag interpretálással érzékeltetett.
Eötvös a hangversenyt Bartók Négy zenekari darabjával (op.12) indította, amit úgy látszik, szívesen vesznek elő nagy művészeink: a 2005-ös tavaszi fesztiválon Boulez vezényelte a Chicagói Szimfonikus Zenekar vendégjátékában, és Kocsis Zoltán is nemegyszer műsorra tűzte. Tegnap este a göteborgiak lenyűgöző előadásban adták vissza ezt a par excellence bartóki tételfüzért. Rám kiváltképp a Scherzo bonyolult szövésű derűje és a Gyászinduló fölkavaróan megrendítő atmoszférája hatott, mely zenetörténészek szerint már madarin halálának előképe.
Utoljára hagytam a zenei eseményt: ez alkalommal mutatta be hazánkban Eötvös Péter az első ízben tavaly Luzernben
elhangzott kompozícióját, címe: Seven (a Columbia űrhajósainak emlékére) hegedűre és zenekarra. A gyászos memento a Columbia űrhajó 2003-as katasztrófájának emlékére készült, és nem véletlenül érezni rajta egyfajta űrzene-atmoszférát: Eötvös, aki a disszonáns és a konszonáns hangközkapcsolatok közti hullámzás dinamikájában oly izgalmassá teszi kompizícióit, ezúttal mintha a tragikum mélysége okán több harmóniára törekedne. Kadenciák során át személyesíti meg a katasztrófában életüket vesztett asztronautákat, sajátos kulturális gyökereikre is utalva, indiai az indiai-amerikai űrhajósnőt, héber az izrael űrhajóst.
Hat hegedűst - kiemelve a pódiumon helyet foglaló zenekarból - a terem oldalt futó, egymás fölötti karzatain helyez el, mintha a tér különböző magasságaiból, akár az univerzumban szétrobbant űrhajó elemeiből, a mérhetetlen távolból a terembe hasító fájdalom szólalna meg. A magányos hegedűsök szimultán hangzása lélekbemarkoló. Igen, Eötvös Péter új kompozíciója - még ha elvonatkoztatnánk is a címétől - a tragikus magány, ha úgy vesszük, az emberiség magányának emlékműve.
Akiko Sunawai, az igencsak keresett japán művésznő játszotta a hegedűszólót, aki Boulez vezényletével az ősbemutatón is közreműködött. A szerző és a karmester Eötvös "szárnyai alatt", mély búgású Stradivariján személyes élményt kölcsönzött a végzetet idéző hegedűszólamnak, és a tiszta tragikum fájdalmát, az elpusztultak rettenetes űrbéli halálát idézte meg. Mintha jelezni kívánta volna, a másik hat hegedűszólammal együtt, hogy kísérteties, magányos bolygókként keringenek tovább az univerzumban.
