A II. világháború alatt és közvetlenül utána a kereskedés egyre burjánzóbb jogtalan formái teljesen abszurddá tették a modern ember célracionális viselkedését.
A tömegesen előforduló emberi tragédiák közvetlen közelében pedig nem volt kirívó az illegális haszonszerzés sem. Bezsenyi Tamás kriminológus írása a Heti Fortepan új részében. Budapesten az engedély nélküli utcai árusítást az 1940-es évek végén a fővárosi politikusok „illegális közterület-foglalásnak” titulálták, a hatalmi narratíva azonban kikerülte, hogy mi lehetett az árusok sikeres eladásainak az oka. Az alábbi fényképeken látható személyek nem kényszerültek az utcát ténylegesen elfoglalni vagy éppen a potenciális vásárlókat nógatni, a vevők sokkal inkább vasreszelékként vonzódtak a portéka megvillantása után az alább részletezett, magnetikus helyszínekhez.
A háború végi fővárosi feketepiacot sajnos levéltári iratok helyett pusztán irodalmi és filmes alkotások őrzik, mint Bereményi Géza Eldorádó című mozija. A különböző állami és szövetkezeti üzletekben aktuálisan nem elérhető cikkek – a fővárosi tanácsban beszámoló ügyészek és rendőrök szerint is – gyakorta megjelentek az utcai árusoknál. A szocialista termelési rendben szabályozták az úgynevezett kálót, vagyis a tűrt hiányt. A nagy mennyiségben szállított termékeket időszakosan muszáj volt átrakodni, ennek során az esetleg megrongálódó árucikkek leírható veszteséggé váltak.
A Rákosi-korszakban az állami kereskedelemben dolgozók a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett bűnügyek szerint papíron előszeretettel tették tönkre azokat a termékeket, amelyeket utána a valóságban felárral értékesítettek a főváros különböző közterületein. A gazdasági rend előbb említett rendjét kijátszók mellett a betörők, valamint a város dedikált pontjain árusító orgazdák tudták még kiszolgálni azokat az igényeket, amelyeket – újonnan előállított műszaki cikkek, illetve luxustárgyak hiányában – csak a két világháború között készült verziók ellopásával lehetett elérni.
A XIX. század derekán még az Opera helyén álló Hermina téren működő használtcikk-piac a józsefvárosi Teleki térre költözött, a köznyelvben csak Tangónak nevezett placcon lehetett a II. világháborút követően áron alul beszerezni különböző termékeket.
A szocialista időszak első évtizedében a józsef- és ferencvárosi tereken és utcákon zajló jogosulatlan kereskedést feketézésként nevezte meg a hatóság, amivel ironikus módon a rendőrség éppen azokhoz a német nyelvi gyökerekhez fordult, amelyek a hazai tolvajnyelv forrásvidékéül is szolgáltak. A feketézés mint a német „schwartz”-olás magyar fordítása annyiban szimbolikus, amennyiben széleskörűen jelentette az engedély nélküli tevékenységeket. A magyar államrendőrség ezzel a fogalommal satírozta egyszínű egésszé a titokban való termékek előállításától az illegális viszonteladásig bezárólag a különböző univerzumokat ahelyett, hogy a megismerést szolgáló analitikus elválasztásokat megtették volna.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Egykori rendőrtisztek visszaemlékezéséből, mint Dobos János Kocsmák, vagányok, zsaruk című, 1990-es írásából is tudható, hogy a népi demokratikus államrendőrség detektívjei kiemelt figyelemmel kísérték a főváros illegális piacait.
Az egykori Rendőrtiszti Főiskola bűnügyi irattárából elérhető környezettanulmányok, valamint figyelési jelentések szerint a jogosulatlan kereskedést folytatók, kiemelten az orgazdaságból differenciált termékskálát kialakítók a kora Kádár-korszakra visszaszorultak a közterületekről a könnyebben ellenőrizhető társbérletekbe, valamint a vendéglátóhelyek belátható területére. A képzett fotográfusok alkotásaiból, valamint amatőrök magánhasználatú gyűjteményeiből úgy tűnik, hogy az 1970-es évek második felétől kezdődően, ám kifejezetten az 1980-as évekre élénkült meg újra az utcákon zajló engedély nélküli kereskedés. A főváros területén az élelmiszer-ellátásért felelő piacok környékén túl is egyértelműen léteztek enigmatikus helyek, mint a Majakovszkij utca, ahol a jogosulatlan kereskedés napi szinten zajlott a szocializmus évtizedei alatt.
Az olasz neorealista filmek világából, valamint a francia újhullám cinema verité alkotásaiból építkező hazai művészek, mint Kovács András, valamint Simó Sándor egyaránt rámutattak képileg az informális világ ezen szegletére. Az 1971-ben készült Legszebb férfikor főszereplője, a negyvenes évei elején járó, egy üzemi lapnál dolgozó Latinovits Zoltán karaktere egy fotóriporter barátjának fényképezőgépén próbál a történet szerint túladni. A zárjegy nélküli termékkel a főhős a Majakovszkij (mai Király) utcának a Lövölde tér felé eső részén működő híradástechnikai boltok előtti járdákon úgy grasszál, hogy végül csak az ott rendszeres ellenőrzést folytató detektívek jóindulatának köszönhetően nem válik büntetőeljárás alanyává.
A filmben látható kvázi kereskedők Simó Sándor dokumentarista filmjének főhőséhez, Alker Tamáshoz hasonlóan nem feltétlenül voltak visszajáró árusok, hiszen számukra nem egyedül az itt folytatott kereskedés biztosította a megélhetést. A korszak rendőri igazoló jelentései, valamint operatív adatgyűjtései (mai szóval élve titkos nyomozásai) alapján rendkívül heterogén társaság verődött össze a mai Király utcában hétről hétre és évről évre. A korszakban ez az utca éppen olyan megzabolázhatatlannak számított, mint az ennek nevet adó szovjet költő, Majakovszkij, nem beszélve arról, hogy a Teréz-, valamint az Erzsébetváros határát jelentő hosszú sávban jelentkező közterületi árusításokat mind a két kerületi kapitányság a másik szerv nyakába próbálta meg varrni.
A Józsefvárosban a Kádár-korszak idején az illegális kereskedés fő helyszíneként már nem a Tangó szolgált, hiszen az először a ferencvárosi Ecseri útra, majd a pesterzsébeti Nagykőrösi útra költözve lényegében önálló enklávét hozott létre. A VII. és a VIII. kerület határán, az utóbbihoz tartozó Keleti pályaudvar melletti Baross téri lengyel piac, valamint az előbbihez tartozó forgalmas Garay téri piac két egymás szájában lévő szimbolikus hellyé nőtte ki magát.
A Thököly utat mint határvonalat naponta többször hágták át azok a fővárosi lakosok, akik az erzsébetvárosi árusoktól például órát vagy ruhát vettek, majd a pályaudvar tőszomszédságában már jugoszláv bűnözőktől csempésztermékekhez: illatos szappanhoz és dezodorhoz próbáltak jutni.
A létezett szocializmusban, sőt még a rendszerváltás után is lengyel, valamint jugoszláv csempészek is kereskedtek a Keleti mellett, főként törvénytelenül beszerezhető termékekkel.
Diósi Pál egykori ifjúságszociológus a rendszerváltás időszakában a Balaton környékén élő vállalkozókkal készített interjúkat, akik korábban az osztrák schillinget bolgár dinárra átváltva olyan termékeket vásároltak az ország déli határán, amelyet jobb áron tudtak eladni a Balatonnál, illetve a fővárosban. Így olyan értékben kaptak magyar forintot, hogy azt osztrák pénznemre váltva újra érdemessé vált leutazni Baranya megyébe.
Az először pusztán a határ közeli városokig merészkedő jugoszláv kereskedők viszont a fent említett valutaváltási árfolyamra, valamint a termékeladási trükkökre alapozó technikákat eltanulták, és egyre gyakrabban utaztak fel maguk a fővárosig, hogy a Keleti pályaudvar mellett közvetlenül tegyenek szert jelentősebb bevételekre. A jugoszláv útlevéllel rendelkező állampolgárok a vízumszabályok okán egyszerűbben hoztak be nyugat-európai országokból termékeket, amelyek Magyarországon is kapósnak bizonyultak.
Az Erzsébet-, valamint a Józsefváros határán működő utcai árusítás Rubinstein Sándor és Sándor László fotósok számára az informális piacokhoz hasonlóan beláthatatlan „intellektuális játszótérként” szolgált. Analóg gépeik optikájával a korabeli emberi vágyakat és lehetőségeket tudták befogni. Nekik köszönhetően – a korabeli tolvajnyelvvel élve – „fényt kaptak” (megismerhetővé váltak) a Kádár-korszak ellenőrizhetetlen univerzumai.
Az 1970-es évek végi képeken fel-feltűnő idős asszonyok kötött árut és kabátot árulva még a korszak első felének, a kora Kádár-kornak áldoztak, amikor például a kalefes galeritagok a Bercsényi klubból lopott orkánkabátokból el tudtak jutni az 1967-es lengyelországi Rolling Stones-koncertre. Az ilyen termékek még kivívhatatlan lovagi képességekkel ruházták fel elárusítójukat a Kádár-korszak első felében, ám az 1980-as években már közkeletű cikknek tűntek az érdeklődök egy részének közönyös továbbhaladása alapján.
A többszörös határsértők, vagyis a Keleti pályaudvar mellett csempészárun túladni igyekvő külföldiek jelentős mennyiségű valutával a fővárosban olyan informális piacot működtettek, ahol a késő Kádár-korszakban már konkrét személyiséget is lehetett ideiglenesen vásárolni. A szocialista kori alvilág egyik reprezentánsa, egy józsefvárosi vagány egy évtizeddel a rendszerváltás előtt úgy döntött, illegálisan Nyugatra távozik. Nyers Péter, nomen est omen alapon is hírhedt keménykötésű csibészként, időről időre végigverte a főváros éjszakai életében megforduló vagányokat, akik egy-egy éjszaka úgy hitték, nagyobbnak tudnak mutatkozni. 1978 decemberének végén Nyers a saját világának kisszerűségét nőtte ki, amikor egy, a Baross téren árusító jugoszláv férfi útlevelét megvette, hogy életében először repülőre szállva Bécsbe disszidáljon.
Óriásira rajzolt vágyakkal és reményekkel hagyhatta itt az országot az alapján, ahogy mindez fél évvel később, a hatóságok által lefülelt hazaszökését követően kirajzolódik a rendőrségi jegyzőkönyvekben.
1979 júliusának elején a Budapest felé tartó Orient-expresszre szökött fel, aminek a mellékhelyisége feletti álmennyezetbe rejtőzve találtak rá a magyar határőrök. A két esemény közötti időszakban, abban a fél évben a nyugat-európai országok menekülttáboraiból is folyton megszökő Nyers Péter, a józsefvárosi flaszteren csak Pötyiként ismert csibész bejárta Európa nagyvárosainak kaszinóit, ahol hamiskártyás tudását kamatoztatta.
A vágyott Nyugaton folytatott csibészségekről, illetve a korábban Budapest közterein folytatott illegális szerencsejátékokról a kihallgató tisztek számára könnyen adott egymásnak ellentmondó felvilágosítást. A közterületen zajló kártyajáték megadóztatása, az úgynevezett pinkapénz beszedésétől egészen a nyugatnémet és holland kaszinókban alkalmazott trükkökig bezárólag változatos témákról nyújtott hézagpótló, igaz, másokat egyetlen alkalommal se inkrimináló beszámolót.
Megszámlálhatatlan folytatólagos gyanúsítotti kihallgatás, fogdaügynöki jelentés és egyéb tanúvallomás keletkezett vele kapcsolatban.
Vajon egy, a hatóságokkal szemben ellenséges, azt kijátszani kívánó csibész világa iránt mi okból lehet ekkora az érdeklődés?
Minden valószínűség szerint azért, mivel Nyers a jegyzőkönyvezett szavaival könnyebben festette meg az akkori vágyott Nyugatot, mintsem hogy a Baross téren működő, engedély nélküli jugoszláv árusokról, az itteni lengyel piacról beszéljen. Az olykor egymásnak is ellentmondó párbeszédek a hatóság képviselőivel megfestik a befogadó számára, hogy a szocialista kori alvilág egyik reprezentáns tagja miként fantáziált a számára belátható mikrokozmoszról.
A kihallgató tisztek egyre dedikáltabb és visszatérő kérdései nyilvánvalóvá teszik, hogy a korszak alvilágában bejáratott személyként funkcionáló férfi nyíltabban beszél a társadalom jelentős része számára ismeretlen Nyugatról, mintsem a hazai szocialista mindennapok ennél ezek szerint zártabb világáról, a Baross téren működő lengyel piacról.
Nyers Péter ügyéből látható, hogy a pesti vagány csak Pesten vagány, ahogy ezt az 1956-os forradalmat közvetlenül követő Éjfélkor című filmben karakterszínészként megmutatkozó Rozsos István alakításából tudjuk.
A késő Kádár-korszakban Pötyi a már néha másra is használt játszóterek és a még nem kimondottan edzőtermeknek szánt pincék korlátjain megközelítőleg egy 45-ös bicepszet acélosított, amelyre könnyebb ecsetkezelésű barátnők vagy barátnak tűnő „figurínók” rá tudtak volna ugyan ülni, azonban karja végével, az öklével senki sem kívánt farkasszemet nézni.
A disszidáláshoz szükséges személyiségig tehát bármi megvásárolhatóvá vált, ám egy kontinenst átfogó kaland esetén is – Pötyi alapján – a hazai utcai árusok élveznek védelmet. Ez a hivatalosan visszaeső bűnelkövető a pályaudvar környéki piac működésének titkát megőrizte, inkább vállalta a hosszú hónapokig tartó vizsgálati fogságot itt Magyarországon, ahol születnie, majd élnie adatott.
A cikket írta: Bezsenyi Tamás, képszerkesztő: Virágvölgyi István. A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található.
Nyitókép: #205972 Fotó: Fortepan/Kereki Sándor
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
