Kalász Márton különleges életutat tudhat magáénak. A Baranya megyei Sombereken született sváb családban, tíz éves koráig nem tudott magyarul. „Első anyanyelvét" az irodalomban soha nem használta, magyar költőként magyarul szeretett volna írni, eredeti neve helyett ő maga döntött a Kalász vezetéknév mellett.
A ciszterci gimnáziumban érettségizett Pécsett 1952-ben. Költészet iránti lelkesedésére irodalomtanára, az elismert katolikus költő, Ágoston Julián figyelt fel, és ő küldte el első verseit a katolikus Vigilia című folyóiratnak.
1953-tól egy ormánsági állami gazdaságban dolgozott, majd Siklóson és Szigetváron népművelési előadó, illetve művelődésiház-igazgató volt. Ezt követően a Falurádió riportere, valamint az Európa Könyvkiadó szerkesztőjeként tevékenykedett, 1964-ben ösztöndíjasként egy évet töltött Berlinben. 1970-től 1985-ig az Új Írás munkatársaként, majd rovatvezetőjeként, 1971 és 1974 között a berlini Magyar Kultúra Házának munkatársaként dolgozott. 1986-ban lett a Vigilia főmunkatársa, szerkesztőbizottsági tagja, 1991 és 1994 között a stuttgarti Magyar Kulturális Tájékoztatási Központ igazgatója. 1995-től a Károli Gáspár Református Egyetem tanára. 2001 és 2007 között a Magyar Írószövetség elnöke volt, távozásakor a szervezet örökös taggá választotta. 2009 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2011-től rendes tagja.
Első verseit 1954-ben publikálta a Vigiliában, költői pályája kezdetén a népi elkötelezettségű lírai realizmus követője volt (Hajnali szekerek). Verseiben hamar jelentkezett az elszakadás élménye: a tájköltészetet, látványköltészetét felváltotta a gondolatiság (Változatok a reményre, Hírek Árgyélusnak). Versépítő módszerét a tapasztalatok vizsgálatában, a gondolatok metaforikus megfogalmazásában lelte meg, de a szenvedély segítségével védekezett is az absztrakció ellen. Szereti a ciklikus szerkesztést (Viola d'amour, Az imádkozó sáska, Szállás), költészetét műgond és választékos nyelvi erő, sokrétű szókészlet (a tájnyelvi kifejezésektől a német nyelvű vendégszövegekig) és szokatlanul összetett mondattan, Hölderlint, Rilkét, Celant idéző nyelvi koncentráció, létbölcseleti igény, poétikai kiműveltség jellemzi.
„Szelíd látás uralkodik ezen a megfontolt versbeszéden, mely nagy érzékenységgel vonja hatókörébe a külső világ illetékes tárgyait” – írta verseiról Vasadi Péter.
Húsznál több verseskötete mellett prózai műveket is írt. Ő maga legfontosabb művének a Téli bárányt tartja, a regény édesapja történeteként indul, végül pedig a magyarországi németség regénye lesz; ezt a témát dolgozza fel Tizedelőcédulák című dokumentumregényében is. A Téli bárányról tanulmánykötet is megjelent. Műveinek nagy része foglalkozik szülőfalujával, ahol magyarok, németek és dél-szlávok éltek együtt, majd 1945-ben a betelepítéseket követően bukovinai székelyek is érkeztek.
2012-ben mondta egy interjúban: „Akik közül jöttem, nem csak németek voltak. Németek, magyarok, szerbek, sokácok között nőttem föl, sőt '45-ben jöttek, letelepedtek, velünk éltek a bukovinai székelyek és a Felvidékről elűzött magyarok is. Ebből a különös együttélésből azonban hamarabb lett közösség, mint gondolni lehetett, a nagy vizsga pedig épp '56 őszén volt, amikor ezek az emberek hűek maradtak egymáshoz, megvédték, segítették egymást. Én azt vallom, hogy magatartásomra, erkölcsi felfogásomra nézve mindannyiuktól tanultam, mindannyiuk örökösének érzem magam.”
Berlin – zárt övezet: emlékezések című kötetében berlini élményeit idézte fel, irodalmi tanulmányait az Atossza királynő álma című könyvében adta közre. Mivel kétnyelvű környezetből érkezett, kitűnő műfordító is, elsősorban kortárs német költők, írók (Franz Fühmann, Günter Kunert, Rolf Hochhuth) tolmácsolója.
Munkásságát számos rangos kitüntetéssel ismerték el: 1971-ben és 1987-ben József Attila-díjat, 1994-ben Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést kapott, 2013-ban a magyar és az egyetemes irodalmat egyaránt gazdagító költői életművéért, hiteles prózai műveiért, jelentős műfordításaiért, irodalomszervező, irodalmi-közéleti tevékenysége, életműve elismeréseként a Kossuth-díjat vehette át, 2016-ban a Nemzet Művésze címmel tüntették ki. 1996-ban Weöres Sándor-díjat és Artisjus Irodalmi Nagydíjat, 2001-ben Arany János-, 2002-ben Deák Dénes-, 2007-ben Stephanus-díjat vehetett át, 2006-ban Prima-díjas lett, 2013-ban megkapta a magyar alapítású nemzetközi irodalmi díjat, a Balassi Bálint-emlékkardot, 2014-ben Magyar Örökség Díjjal ismerték el és megkapta a Salvatore Quasimodo nemzetközi költőverseny életműdíját is. Díszpolgára szülőfalujának, Sombereknek és lakhelyének, Újbudának, ahol a mai napig írógéppel készíti műveit, 2017-ben kismonográfia jelent meg róla. Nyolcvanötödik születésnapján lát napvilágot új verseskötete Annyi ábrándunk címmel, a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Magyar Írószövetség, a Magyar Művészeti Akadémia, a PIM és a Magyar PEN Club szervezésében köszöntik pályatársai.
