Azt hihetnénk, hogy már nem nagyon lehet újat mondani a magyar identitásról - mert annyira elcsépelt a téma, vagy éppen azért, mert olyan relatív -, de a XXI. Század Intézet mégis egy egészen más aspektusból közelítő konferenciával mutatta meg, hogy igenis érdemes beszélni a dologról. A rövid előadások láncolatából összeálló eszmecsere már címében is előlegezte a szokásostól némileg eltérő hangnemet: a Skót szoknya versus bocskai - menő, nem menő cím két említett ruhadarabja például időről időre felbukkant a felszólalók előadásaiban. Míg Uj Péter, az Index főszerkesztője a punkmozgalomba beszivárgott skótkockára mutatott rá - ami egyébként a Sex Pistols menedzserének köszönhetően jelent meg ebben a szubkultúrában -, addig Náray Tamás divattervező Vivienne Westwood kimeríthetetlen skótminta-variációira hívta fel a figyelmet.
A tervező elmesélte: Az emigráns című, Márai Sándor emigrációban töltött éveit feldolgozó film jelmeztervezőjeként nagyon élvezte, hogy a stábbal együtt végigkövethette az író és felesége életét, eljuthatott azokra a helyszínekre, ahová annak idején a sors irányította őket. A filmet jelmez kategóriában jelölték Velencében: a fesztiválon Náray bevallása szerint egy olyan ruhadarabot szeretett volna viselni, amely megmutatja, hogy Magyarországról érkezett. Az e célra kinézett, igen dekoratív, modernizált változatú bocskai kabát azonban abban a pillanatban, ahogy felpróbálta, politikai tartalommal telítődött. Úgy érezte, hogy elvettek tőle/tőlünk valamit, ami mindannyiunké - ezzel együtt vallja, hogy Magyarország historikus öltözetei, történelmi ruha- és motívumkultúrája kimeríthetetlen tárházat jelentenek a divatvilág számára. (Gondoljunk csak a Mary Quant által Jimi Hendrixnek tervezett huszármentére, vagy a világ divatjában folyamatosan jelenlevő magyar motívumokra.)
A nemzeti szimbólumok fokozódó átpolitizálódását a résztvevők egyike sem tartja szerencsés tendenciának. Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója szerint a rendszerváltoztatás óta folyik a harc nemzetünk szimbólumaiért: mostanra eljutottunk odáig, hogy ha valaki kirakja házára a magyar zászlót, tudni vélik politikai hovatartozását, a legszentebb jelképeinket pedig - mint amilyen a turul, vagy az árpádsáv - nyilas jelképekként próbálják meg beállítani. Babarczy Eszter a köztéri szobrok és az utcanevek kapcsán ugyanezt a témakört feszegette: elmondása szerint a felmérések alapján a városokkal szemben a falvakban sokkal kisebb a hajlandóság a negatív történelmi alakokról elnevezett utcák nevének megváltoztatására - ez olykor a megszokásnak, olykor pedig a település vezetésének köszönhető. A kultúrakutató hangsúlyozza, hogy a Lenin utcák és szobrok, Felszabadulás terek eltüntetése tulajdonképpen történelmi és kulturális emlékezetünket tisztogatja, törli el - ezért ha a turulszobornak van létjogosultsága, álljon ott mellette Lenin is. Felvetését hangos nemtetszés fogadja a hallgatóság részéről, a mögöttem ülő idősebb nő hangosan méltatlankodik - és ezt szinte mindegyik előadó beszéde közben lelkesen folytatja.
Török Ferenc az előtte felszólalókhoz hasonlóan a régi nemzeti szimbólumok új kontextusba helyezésével történő interpretáció súlyát és felelősségét emelte ki. A filmrendező rámutatott, hogy a filmesek számára a II. világháború után vált világossá, hogy a filmnyelv milyen rettenetes dolgokra képes - ezt követően, a propagandisztikus vonaltól eltávolodva vált a film igazi művészetté. Mégis felütötte a fejét egy potenciális "ellenség", a televízió, amely koordinálhatatlan, sok esetben mindenfajta stratégiát és gondolatot nélkülöz. (Ahogy Balázs Zoltán politológus, közgazdász fogalmazott: eléggé elkeserítő módon a legnagyobb virtuális közösséget az RTL Klub tudja megteremteni, főleg amikor "bálványfaragásról" van szó.) Az olyan - a rendező által csak kompenzációs filmeknek nevezett - színes, szélesvásznú alkotások, mint például A Hídember, a Sorstalanság, vagy a Szabadság, szerelem szerinte minden igyekezetük ellenére sem tudnak szimbolikus filmekké válni, hiszen hiányzik belőlük az a többlet, ami például a Valahol Európában című filmben és Makk Károly Szerelem című alkotásában benne van. Az általa ilyen módon a színessel szemben preferált fekete-fehér a konferencia keretébe ágyazott Náray-divatbemutatón is megjelent, hiszen a magyar virágmotívumokkal, csipkével díszített ruhaköltemények e két színben vonultak fel a széksorok közt rögtönzött kifutón.
