A Magyar Királyi Helytartótanács felállításáról az 1722-23. évi országgyűlés intézkedett. Tényleges működését azonban csak a következő évben, 1724-ben kezdte meg. Magyarország legfelső kormányzati szerveként működött egészen 1848-ig. A Helytartótanács elnöke, mint erre a neve is utal, az uralkodó magyarországi helytartója volt. Ha a nádori méltóságot betöltötték, akkor a nádor egyben helytartó (elnök) is. Ha viszont nem volt nádora az országnak (például 1765 és 1790 között), akkor az uralkodó, a rendek megkérdezése nélkül, maga nevezett ki helytartót. Ilyen helytartó volt az 1730-as években Mária Terézia jegyese, a későbbi császár, Lotharingiai Ferenc István. (Utóbb Bécs úgy egyszerűsítette le a dolgot, hogy 1790-től valamelyik főherceget választotta nádorrá.) A Helytartótanács tagjai, szám szerint huszonketten, majd később huszonöten, arisztokraták, főpapok és köznemesek közül kerültek ki, de a tanácsosok többsége mindig főnemes volt. A Helytartótanács székhelye az ország akkori fővárosa, Pozsony volt. Az országgyűlés kikötötte: amint lehet, költözzék át az ország középpontjába. Ezt azonban nem siették el, a Helytartótanács csak 1784-ben költözött Budára. A Helytartótanács hatásköre az ország közigazgatásának nagy részére kiterjedt, kivéve a szorosan vett bíráskodási, katonai és pénzügyeket. (Ezek a bíróságok, a főhadparancsnokság, és a kamarák felügyelete alá tartoztak.) A Helytartótanács területi illetékessége nem terjedt ki Erdélyre és a Határőrvidékre, de Horvátországra sem.
