A vikingek közismerten jó hajósok voltak, és úgy jutottak el Izlandra, Grönlandra, sőt, Kolumbusz előtt Észak-Amerikába, hogy nem használtak iránytűt, hiszen azt csak több száz évvel később fedezték fel. A tudósok már régóta kutatják és vitatják, hogyan voltak erre képesek. A legendák szerint kristályokat tartottak a fény felé, és ezek segítették őket a hajózásban, s ezt látszanak alátámasztani Hegedűs Ramón és kollégái megállapításai.
A régészeti leletek alapján annyit már korábban is biztosan tudtak, hogy nappal, tiszta időben a Nap állását vették figyelembe, és egyfajta fából készült napóra alapján tájékozódtak. Felhős időben vagy ködben azonban ez a módszer nem működött.
Hegedűs Ramón társaival arra a következtetésre jutott, hogy a vikingek valóban úgynevezett napköveket használtak, amely - ha a fény felé tartják és forgatják - úgy szűrik meg a fényt, hogy felhős időben is meg lehet határozni a Nap állását. Ugyanakkor a kövek ködben már nem voltak teljesen megbízhatóak, állapították meg a kutatók az Alaszkából a Spitzbergák felé haladó útjukon végzett méréseik során.
A vikingek kristályai valószínűleg úgynevezett polarizációs szűrőként működtek. A fényképezés során is használatos szűrők kizárólag azokat a fényhullámokat engedik át, amelyek egy irányból érkeznek. Miután a Föld felszínére érkező napsugarak egy része polarizált, és ezt a felhők vagy a köd csak részben fogják fel, a szűrő segítségével valóban meghatározható annak a fényforrásnak az iránya, ahonnan a fényhullámok eredetileg érkeztek. A mostani expedíció mérései szerint felhős időben elegendő a fény a tájékozódáshoz, ködben viszont csak különleges körülmények között.
(Múlt-kor/MTI)
