Magyarnak lenni Nagyszebenben

Húsz éve szervezik meg rendszeresen az Ars Hungarica fesztivált Nagyszebenben, ahol az idei programsorozat egyik pontja a Magyar Kultúra magazin lapbemutatója volt. Részt vettünk Demeter János – Barokk… természetesen című kiállításán a Tanács Toronyban, amelyet Szebeni Zsuzsanna, a Liszt Intézet Sepsiszentgyörgy vezetője és Daniel Bălțat fotóművész nyitottak meg. A kiállított természetfotók mellé egy-egy QR-kód révén barokk zenét társítottak a szervezők, Daniel Bălțat pedig a mai multimédiás áradat kontextusában a pillanat megragadásának jelentőségét emelte ki mint a művész egyik erényét, hiszen a mozgókép nem ad lehetőséget egy-egy kinagyított pillanaton eltöprengeni. Ha ezeket a képeket egy filmben látjuk, fel sem tűnnek, fényképként pedig gyönyörködtetik az alkotót és a nézőt is – mondta.

A megnyitó után Serfőző Levente főszervezővel, a nagyszebeni Híd Egyesület elnökével idéztük fel a fesztivál történetét:

– Jubileumi évet ünnepel a fesztivál, ez azt jelenti, hogy húsz év kemény munka áll mögöttetek. Milyen dinamika figyelhető meg ebben a húsz évben? A kezdetekhez képest hogyan értékelhető a rendezvény fejlődése?

– Elsősorban a húsz év alatt megtanultunk fesztvált szervezni, legalább is azt gondolom, hogy jobban csináljuk, mint amikor kezdtük. Akkoriban még az erdélyi fesztiválok nem is igazán léteztek, az elsők között voltunk. Az elején három napot terveztünk 2006-ban, de rögtön belesodródtunk az Európa kulturális fővárosa kihívásba (2007-ben Nagyszeben megkapta az Európa kulturális fővárosa címet – szerk. megj.), a magyar eseményeket is a többihez hasonló színvonalon kellett megszervezni, ez volt a szintlépés pillanata. Azután jött egy lejtő, amikor a támogatások is kisebb mértékben érkeztek felénk, és megtanultuk a fesztivált átmenteni a nehéz időszakokban is, amik még egyszer újra bekövetkeztek a Covid idején, vagy az azt követő tiltások idejében. Mi akkor is megtartottuk a rendezvényt, ahogy lehetett: kiállításokat nyitottunk meg, és a templomokba mentünk, mint mindig, a templom, a fesztivál számára is védőoltár volt. Húsz év alatt sikerült Nagyszebenben úgy felépíteni ezt a rendezvényt, hogy a velünk együtt élő más nemzetiségűek ne csak azt tudják rólunk, hogy gulyás és csárdás, hanem azt is, hogy komoly kultúrával rendelkezünk.

– Szeben európai kulturális fővárossá válása milyen új kihívásokat jelentett? Mert gondolom, ahogy említetted, itt tényleg magasabbra tette a lécet ez a körülmény, más hangsúlyokra is kellett figyelni, mint általában.

– Igen, de hát Nagyszeben sem volt teljes mértékben felkészülve arra, hogy Európa kulturális fővárosa legyen. Ez egy pozitív konjunktúra, egy jó pillanat volt, és ezt a város kiaknázta, minket is felkértek, hogy a magyar kultúrát is mutassuk be, hisz Nagyszeben épp a multietnicitásra, a multikulturalitásra épít. Én azt mondom, hogy jól élünk egymás mellett Nagyszebenben, ez egy befogadó város, úgyhogy itt mindannyian együtt tanultunk meg nagy eseményeket szervezni, és a várossal együtt mi is megálltuk a helyünket.

– Szeben ilyen értelemben tényleg a multikulturalitásnak egy kiemelt helye, viszont a magyarság létszáma egyre csökkenőben van. Húsz évvel ezelőtt hány magyar élt a mostani 1200 főhöz képest?

– Nem sokkal több, mint most. Igaz, hogy azóta kicsit kevesebben lettünk, viszont a számolás az én véleményem szerint kicsit fura, merthogy Nagyszeben már egy kis metropoliszövezet lett, és környékbeli falvakban is laknak magyarok. Ugyan hivatalosan 1200 főt számolnak, de mi több mint kétezer magyar lakosról tudunk, és nekik szervezünk. A magyar közösség sosem volt Nagyszebenben többségben, de a jó beágyazottságunknak köszönhetően nyugodtan és kényelmesen lehet, ha szabad így fogalmaznom, magyarkodni is. Nincsenek komoly vagy életveszélyes etnikumközi viaskodások vagy nézeteltérések. Nyilván vannak apró dolgok közben, de azt mondom, hogy mi itt az elmúlt húsz évben nem igazán tapasztaltuk a bőrünkön azt, hogy ne engedtek volna ilyen vagy amolyan eseményt megszervezni, vagy hogy tüntessenek ellenünk, vagy hogy ne engedjenek meg bármit is. Most is például velünk szembenéz a plakátunk, itt, a Nagy piactéren.

– A többi etnikum mennyire fogékony a magyar kulturális értékek iránt?

– Nyitottak. Nyilván úgy szervezünk, hogy a fesztivál műsorainak fele most már olyan próbál lenni, ami a többséget vagy a más nemzetiségűeket is megszólítja, hisz kettős szerepünk van nekünk: a közösségünknek szervezünk, de a velünk együtt élő más nemzetiségűeknek is bemutatjuk a magyar kulturális gazdagságunkat, hisz ahogy említettem, helye van, és nyugodtan megtehetjük, és ezt fel is vállaljuk.

– Gyakorlatilag itt a szórvány legszélén vagyunk. A hétköznapi életben ezeket a dolgokat mennyire tudjátok működtetni? Mert az, hogy évente egyszer van egy fesztivál, az rendben, de a magyar kultúrának a térségben milyen szerepe tud lenni a hétköznapokban?

– Itt van a gond, hogy a hétköznapokban működtetni a magyar kultúrát nehezebb, és a közösséget is nehezebb bevonni a különböző tevékenységekbe. De hál' Istennek a politikumnak is köszönhetően vannak működő magyar osztályaink is az iskolákban. Mi mint Híd Egyesület és civil egyesület, a kultúrát vállaltuk és a közösségi tevékenységeket kívánjuk összefogni. Magyarország a Nemzetpolitikai Államtitkárság révén már több éve a Petőfi Sándor-program ösztöndíjasait is elküldi hozzánk, és velük együtt sikerül hetente például a gyerekekkel is külön foglalkozni, de sikerül az ünnepeket is megtartani, és nem csak a nagy ünnepeinkre gondolok itt, március 15-re, október 23-ra vagy akár augusztus 20-ára, hanem a magyar jazz napot is megszerveztük, vagy például a magyar nyelv napját vagy a szórványnapot. Most az opera napját is felfedeztük, hisz a fesztivált operagálával nyitottuk meg. A nagy nehézség most leginkább az, hogy nincs egy saját kulturális intézményünk, egy magyar kulturális intézmény, ami a térségben működne. Én személyesen nagyon harcolok, hogy ezt valahogy felépítsük, kiépítsük és egy működő struktúrát tudjunk Nagyszebenben is felmutatni. Ahogy mondtam, nyitott a város, van itt osztrák, francia, luxemburgi, van mindenféle kulturális vagy más típusú intézmény, és azt mondom, hogy a magyarnak is helye lenne.

Szebeni Zsuzsanna, a Liszt Intézet Sepsiszentgyörgy vezetője hosszú évek óta részt vesz az Ars Hungarica programjainak a szervezésében, de különleges figyelemmel tekint a teljes erdélyi szórványmagyar közösség sorsára is. Az erdélyi művelődési élet szervezésében olyan koncepció mentén vállal szerepet, ami a hagyományos értékeket a kultúra mai eredményeivel együtt működteti és mutatja fel, így került meghívottjai közé a Magyar Kultúra magazin is.

– A Liszt Intézet hogyan implikálódik az Ars Hungarica megszervezésébe. Milyen folyamat áll emögött?

– Az az igazság, hogy mi nemcsak magán a fesztiválon veszünk részt, hanem egy egész éves projektben. Most már lassan kilencedik éve mindig jelen vagyunk a szebeni fesztiválokon, legyen az Ars Hungarica, vagy legyen a nyári fesztiváljuk. Ez igazából inkább egy párbeszédnek fogható fel, ami a két város – Sepsiszentgyörgy és Nagyszeben – között van. Folyamatosan számon tartjuk egymás programjait, és azokból válogatunk közös megegyezéssel aszerint, hogy éppen mi az az úgymond hiányprogram, amiben segíteni tudunk. Volt, amikor zenei produkció vagy a kiállításszervezés került előtérbe, de nyilván mindig figyeltünk arra, hogy a szórványtelepüléseken az együttműködés tovább gyűrűzzön, így Meggyesre és Fogarasra is bekerültek azok a programok, amelyek itt népszerűek voltak. Nagyon-nagyon fontosnak látom akár a skanzennel való együttműködést, akár a református templomban azokat a kiállításokat, amik már azt mondhatom, hogy szinte minden Ars Hungarica fesztivál kiadásán megismétlődnek, de mindig azzal az újdonsággal, hogy vagy az évfordulókat, vagy pedig azokat a kiemelt témákat szem előtt tartjuk, amelyek vagy Szebenben vagy Sepsiszentgyörgyön éppen fontosak.

– Ilyenkor ezekben a programokban valamit visszahozol a közösségi tudatba, vagy ezeknek a témáknak és eseményeknek még él valamilyen hagyománya vagy emlékezete a mostani emberek között?

– Igen, és olykor nagyon-nagyon érdekes összefüggések jelennek meg. Például a tavalyi Kós–Bánffy-kiállítás kapcsán Kós Katalinnal, Kós Károly unokájával meglátogattuk azt a lakást, amelyben Kós Károly négyéves korától élt. Egy nagyon különleges szerkezetű, hatszögű szobát láthattunk, ami óriási élmény volt számunkra, hiszen ez visszaköszönt Kós Károly későbbi tervezéseiben.

– Mennyire lehet megmutatni ezt másoknak is?

– Ez természetesen egy apró epizód, de az, hogy például Kós Károly iránt felkeltettük az érdeklődést, azonnal megjelent a román sajtó is, és olyan elemeket mutattak be, amelyek korábban talán nem voltak annyira egyértelműek, ez nagyon fontos. Vagy például eleve az, hogy a Bruckenthal Múzeumban láthatók voltak Kós András alkotásai – úgy hiszem, hogy egyfajta kulturális kapcsolatépítés van, egy hálózat, hiszen egy-egy feldobott témával további témák jelennek meg. Ilyen például Orth István kiváló Az ember tragédiája ábrázolása, amelyet már több városban bemutattunk, és ennek van már német, magyar és román változata is. Ezek mind olyan fontos kulturális kapcsolatok, amik az összmagyarság számára igen értékesek.

– Miért éppen a Magyar Kultúra folyóiratra esett idén a választásod?

– Nagyon fontosnak tartom azt, hogy egy ilyen tematikus magazin megjelenik, mind kiállításában, mind tartalmában egy olyan rangos magazin, amely úgy hiszem, fontos, hogy a szórványvidékre is eljusson. Nagyon pozitív fogadtatása lett már az ötletnek is a fesztivál igazgatója, Serfőző Levente részéről, és közös megegyezéssel született meg ez a felvetés, és nagyon örvendünk, hogy a Magyar Kultúra magazin is úgy érezte, hogy Szeben sem kihagyható azok közül az állomások közül, ahol ez a folyóirat bemutatkozhat.