Doramajora: Ha úgy érzed, hogy folyamatosan ugyanazokat a köröket futod, válts nézőpontot

Miért vetettél véget az előadói életed korábbi fejezetének?

Rengeteget tanultam a Pandora Projektben töltött négy évem alatt a zenekari működésről és örömzenélésről. Viszont erősen egofókuszú igényeimet szolgálta ki a zenekar. Akkoriban túlnyomóan kifelé helyeztem a hangsúlyt. Az érdekelt, hogy kívülről hogyan látom magam, milyen megerősítéseket kapok a hangommal kapcsolatban. Már két éve sok szakmai elismerés ért minket a Pandorával – például a legkedvesebb, hogy turnéztunk a Margaret Island előzenekaraként –, amikor úgy éreztem, hogy egyszerűen nem tudom kifejezni magam és átadni a gondolataimat. Mintha néma lennék – ez hatalmas paradoxon volt, hiszen folyamatosan beszéltem, színpadon voltam és énekeltem. Ez állandó frusztrációt okozott, de ahelyett, hogy lelassultam volna és elkezdtem volna befelé figyelni, folytattam a pörgést. A testem jelzett, hogy rossz úton haladok: sűrűn voltam beteg, konstans hörgőgyulladásom volt, és ment el a hangom. Éreztem, hogy baj van, de ekkor még külső megoldásokkal próbáltam kezelni a belső frusztrációimat. 2023 novemberében volt az első önálló koncertünk az A38 Hajón – amit akkor karriercsúcsnak és mérföldkőnek éreztem –, és bár nagyon jól éreztem magam közben, magamba zuhantam utána. Úgy éreztem: látom a felém feszülő üvegplafont, nem tudok tovább fejlődni. Felismertem, hogy befelé kéne figyelnem, de akkor még nem tudtam, hogyan teremtsem meg rá a teret.

Megfogalmazódott bennem, hogy az elengedés lehet hosszú távon a megoldás arra, hogy a zenekar, a közös dalaink, az eddig megtett utunk és én is elkerüljem a további sérüléseket. Még barátkoztam ezzel a gondolattal, miközben közel egy hónapot Peruban töltöttem. Onnan hazaérve, még mielőtt elhamarkodottan végleges döntést hoztam volna, még egy 2024 tavaszi turbinás koncerten meg szerettem volna figyelni a testem-lelkem rezgéseit, de sajnos életemben először éreztem egy olyan erős diszkomfortot, hogy a színpadon állva csak arra vágytam, hogy leszaladjak onnan. Ezen a ponton azt kellett mondanom, hogy a 2024-es nyári koncertszezont még végigzenéljük, de be kellett látnom, hogy ez nekem már nem ad ilyen formában, ahogyan az első években.

Ezt követően hogyan kezdtél tiszta lappal, bújtál ki a csigaházból és bontakoztál ki Doramajoraként?

Szépen, organikusan. Először is tartottam egy négy hónapos „újraépítkezést”. Decemberben pihentem, januárban pedig elkezdtem új dolgokban – például görkorizásban és falmászásban – kipróbálni magam. Feltöltődtem, majd nekiálltam felfedezni a saját alkotói hangom, elkezdtem dalt írni. Én nem az a fajta dalszerző vagyok, aki hajnal háromkor az ihletre felriadva impulzív módon megír egy dalt. Szeretem a csapatmunkát, a hatás-kölcsönhatást, szeretek beszélgetve összehangolódni és együtt alkotni zenészekkel, producerekkel. Ilyenkor többnyire intuitív módon fogalmazom meg olyan belső, mély, akár tudatalatti lelki tartalmaimat, amelyeket órákkal vagy napokkal később ismerek fel és látok át igazán. A korábban említett 2023-as novemberi koncertünk környékén a toldyuusoból ismert Mógor Máté (Karyuu) producer barátom feltette nekem a kérdést, hogy hogy érzem magam mostanában és milyen zenei irány mozgat meg. A válaszom az volt, hogy a népzenés, varázsos, tündéres hangzás vonz – ennek fényében írtam meg életem első, szivárvány végén című dalát, ami a dalszerzői folyamataim kibontakozásának alapkövét jelentette. Elkezdtem sok különböző zenésszel tét nélkül együtt alkotni, kísérletezni a zenei stílusokkal és műfajokkal, például folkot kevertem trappel.

Mindeközben – bár sosem akartam zenész párt magamnak, mert általánosítottam – belépett az életembe a kedvesem, Bornemisza Lőrinc (DrinkNoWhine), experimentál elektronikus zenész, aki az enyémtől teljesen eltérő nézőpontból látja a zenét, és aki végig fogta a kezem és bátorított a szárnybontogatásom közepette.

Volt olyan tanácsa, ami kifejezetten sokat adott?

Igen. Azt mondta: engedd magad hibázni! Felhívta a figyelmem arra, hogy számtalan dalt vagy dalkezdeményt dobtak ki a kukába azok a dalszerzők és előadók, akik most színpadon vannak és elismertségnek örvendenek. Felszabadító volt ezt hallani tőle. Segített oldani a maximalizmusomon és a bennem lévő görcsösség maradék lenyomatain, ezáltal segített még mélyebben tudatosítani, hogy az alkotás: játék.

Mikor és hogyan ért meg benned a hamarosan megjelenő lemezed címe?

Tavaly megláttam egy csigaházszerű spirált felül- és oldalnézetből ábrázoló képet. Az a szöveg állt mellette: ha úgy érzed, hogy folyamatosan ugyanazokat a köröket futod, válts nézőpontot. Ha felülről látunk egy csigavonalat, egy síkban lévő spirálnak látszik. Azonban, ha oldalról nézzük, látjuk, hogy ez a spirál lentről fölfelé emelkedik. Nagyon megérintett ez a motívum, amiben a saját utam láttam tükröződni. Sokáig azt hittem, körbe-körbe haladok, holott felfelé ível az út, amin járok. Kibújok a csigaházból. A Csigaházból egy másfél év alatt, rengeteg színes-vegyes előadóval készült válogatáslemez, vannak viszonylag nyers formában rögzített dalok, és vannak olyanok is, amiken igazán azt érzem, hogy az új irányom képviselik. Időnként még hajlamos vagyok azt érezni, hogy nem vagyok elég jó és nem érdemlem meg, hogy dalszerzővé váljak, de egy magasabb lépcsőfokon érzem magam, mint tavaly, és továbbra is folyamatosan fejlődésre törekszem.

Hogy jelenik meg az albumon a csigaházból való kibújás témája?

A legelső dal a nagymamám altatódalából született, amit anyukám énekelt nekünk kicsiként lefekvés előtt. Ez olyan kedvesen körülölelő intro, ami a kórusos népzenei hangzást ötvözi az általam imádott musical, A dzsungel könyve hangszeres, dobhangsúlyos, atmoszférás, madárhangokkal átszőtt, latin-amerikai őserdőt idéző hangzásával. Ezzel a dallal indul maga a káoszból való megszületés, a csigaházból való kibújás. Megfogalmazom benne, hogy rengeteget változott a kapcsolatom a nagymamámmal, az anyukámmal, és megfogalmazom benne az önmagam, valamint a női felmenőim felé támasztott elvárásaimat is. Így indul el a dalszövegekben is a görcsösség elengedése, a könnyedség megtalálása, és ez a lelki folyamat a fizikai síkra is kivetült. Például volt, hogy stúdiózás során épp egy konkrét családi konfliktus feloldásáról írt dalom énekeltem fel, amikor megcsörrent a telefonom: anélkül, hogy tudta volna, az apukám hívott az épp felvétel alatt lévő dal témájával kapcsolatban.

Mi jellemzi az új irányod és az új, önelfogadóbb éned alkotta dalaid?

Nagyon szeretek kérdéseket feltéve mesélni. A legutóbb megjelent hársfa a tengerparton című dalomban van egy sor, miszerint: én a színeket keresem, de elkavarodom bennük. Imádom a színeket, szeretem színesben látni a világot, de el is tudok veszni a kavalkádban. Ez is mutatja, hogy az erős impulzivitásom miatt szélsőséges skálán mozgok, hajlamos vagyok a szélsőséges megélésekre, és ez az ellentét a dalaimban is tükröződik. Ilyen az is, hogy szeretnék felfedezőként világot látni, de szeretném megőrizni a gyökereimet is. A lemez hangzása is kontrasztos: egyszerre túlzó, valamint finom és könnyeden lágy. Az ethnoteches hangzás keveredik az indie poppal. Imádom, hogy érezhető, hogy kilenc különböző producerrel dolgoztam együtt: mindegyikük teljesen más irányban alkot, de szeretik ugyanígy összegyúrni a sokszor távoli világokat, amire ez a nyitott kérdésekkel teli szöveg és könnyed dallamvezetésem bele tud ülni.

Mit üzensz a hallgatóidnak, akik végigkövetik az újjászületésed?

Azt, hogy ez a lemez nem rólam szól, hanem mindannyiunkról. Ez is az oka annak, hogy nem lesz lemezbemutató koncert, hanem közös lemezmeghallgatás, ahol teremtek egy teret, ahol elvárásmentesen figyelhetünk egymásra. Egy lemezmegjelenés előtti közös meghallgatás lesz a MANYI-ban november 5-én, két nappal a lemezmegjelenés előtt, ahol nem kész válaszokat adok, hanem kérdések által szeretnék kapcsolódni.

Fotó: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu