Manu pogó

MTI Fotó: Kollányi Péter

A Szigeten a libanoni származású Mika helyén fellépő spanyol-francia sztárnak sokat köszönhet a fiatalság a nyelvtanulási kedv tekintetében is. Bár világhírű, az angolszász zenei világban kevéssé ismert, mert a legritkábban énekel angolul, viszont gyakran egy számon belül is keveri a franciát, a spanyolt, az arabot, és a portugált.

Szülei a Franco-diktatúra elől menekültek Franciaországba, így Manu Chao Párizsban és annak külvárosaiban nőtt fel, ahol tombolt a multikultúra, már akkoriban is. A latinos és arabos dallamok mellett jelen volt abban a miliőben az angol punkzene, az utcazene és a rockabilly is. Ebben a közegben jött létre legendás zenészünk első, ismert zenekara a bátyjával és unokabátyjával alapított Mano Negra, amely a Mala Vida című Hot Pants remix számmal tört be a rockzenei piacra.

A családi banda a Patchanka címmel kiadott első albumával alapozta meg a hírnevét, aztán egy dél-amerikai koncertsorozat után váratlanul szét is robbantotta magát. Innentől kezdve több tag - köztük Manu bátyja is - kivált a zenekarból, így megszüntették magukat és ekkor indult Manu Chao andalító-latinos karrierje. A bombasláger 1998-ban a Clandestino lett, azóta is minden bárban ez szól, sőt a Sziget minden valamirevaló büféjében is szólnak a tradicionálisabbnak tűnő, laza számok, amelyek a közönség számára Manu zenéjét jelentik.

Beharangozók sora foglalkozott azzal, hogy a francia sztár zenekara a maga moslygós-táncos bulizenéjével tuklajdonképpen levezető koncertnek volna jobb, mégis az első nagy esti koncert lett belőle és nem is kifejezetten andalító. Meglepetés volt nagyjából mindenkinek, hogy a koncertszínpadon egészen másról szól ez az egész, annak ellenére, hogy a rejtőzködő énekes fején megint egy újabb sapka verzió díszelgett, talán andoki indián mintákkal. Visszatértek a Clash-es felhangok, valóságos etno-punk-rock őrület kerekedett a világcsavargók show-műsorából. Túlzás volna azt mondani, hogy fémes, zúzós este volt, de a francia sanzonos, salsá-s táncritmusokba rengeteg vadság vegyült, a Mano Negrát is felülmúlták és a lendületüket csupán az a két rövid, már legendássá vált áramszünet törte meg. Nem kezdtek el rabolni a szigeti tolvajok, nem támadt pánik a színpadon, és mindahányszor tisztességesen ott folytatták a számot, ahol abbahagyták. Azért nehéz lett volna pusztán elszínészkedni, hogy nem törte meg a kedvüket a közös nagy sötétség. Így tud hangulatot teremteni egy tönkrement trafó. Szóltak töretlenül a dalok, a szerelemről, a politikáról, a marihuánáról, a bevándorlókról és az életről, ami minden szörnyűsége ellenére, végül is nagyszerű dolog. Tovább vadította a dallamokat a reggae, a ska, és az a kis algír rai zenei vegyület is. Aztán ott van még az a kellemes és nyugaton kevéssé zavaró baloldali, antiglobalista, pénzgyűlölő vonal. Erről persze a francia radikál punkoknak az a véleménye, hogy szeretnének ők Manu Chao pénztárcáját a zsebükben tudni.

Mindenesetre nem mondhatják ők sem, hogy ez a zenész nem dolgozik meg a gázsiért, mert olyan bulit csinált, amihez hasonlót nehéz lesz megismételni estéről-estére itt. A közönség porosra pogózta a levegőt.

A legfrissebb - a negyedik - Manu Chao-lemezt szeptemberre ígérik és remélhetőleg a szigeti lendületből is felfedezhetünk majd benne valamit.