„Áprilisban születtem. Az ég, melyet először láttam, szeles volt, fénnyel és homállyal változó, a levegő tele párával, felhővel, napsütéssel s nyugtalan hullámokkal, mintha egy kibontott hajú, őrült nő hárfázna valahol. E hárfa zenéjét hallom még néha, álmaimban. A nürnbergi álmoskönyv szerint az emberek, akik e hónapban születnek, nyugtalanok, szerencsétlenek üzleti vállalkozásaikban, érzelmesek és balkezesek. Valószínű, hogy az erőszakos halálnemek egyikében pusztulnak majd el, vízben vagy tűzben. A közhit kissé bolondosnak tart minket, áprilisi gyermekeket. De láttam már veszedelmesebb bolondokat is, akik augusztusban vagy decemberben születtek. Nem védekezem a közhit ellen.” (Márai: Április)
A kibontott hajú őrült nő Kassán hárfázott az újszülöttnek 1900. április 11-én.
„Én nem bánom, ha pojácát csináltok magatokból, csak ne az én nevem alatt.”
Márai édesapja, dr. nemes Grosschmid Géza szavai voltak ezek, mikor meghallotta, hogy Sándor fia író, Géza fia filmes akar lenni. De ez nem illett a klasszikus polgárcsalád értékrendjébe. Márai apja közjegyző és jogtanácsos volt, nagybátyja a kor legnevesebb polgári jogtudósa, dr. Grosschmid Béni. Édesanyja Ratkovszky Margit tanítónő.
A gyerekek négyen voltak, Sándor, Kató, Géza és Gábor. A polgári család különleges házban élt Kassán, egy, a város általános építészeti stílusától eltérő, inkább modern, nagyvárosba álmodott bérház első emeletén. A kisfiúhoz házitanító járt tízéves koráig, akkor adták gimnáziumba a premontreiekhez.
De a szigort nem bírta sokáig. A család pedig mindent elkövetett az öntörvényű, különc módjára öltöző és novellaírással próbálkozó fiú „megnevelésének érdekében” – Márai járt Pestre a Rákócziánumba (még szigorúbb iskola, mint a kassai premontreiek) , a családi tanács elhatározta internálásomat, írta a pesti intermezzóról, amelyből azért sokat tanult – az életről.
„Megértettem, hogy a család nem védelmez többé, s a mai naptól a társadalomban kell élnem; a társadalom ez a sok különös, fegyelmezetlen, minden jóra és rosszra hajlamos magánélet itt körülöttem, kiket ébren és álomban, a nap és az éjszaka minden percében ellenőriz, betör, fegyelmez, büntet, idomít egy felsőbb és hatalmasabb szándék. Ezen az éjszakán semmit nem aludtam.” (Márai: Egy polgár vallomásai)
Pestről két év után került vissza Kassára, és végül Eperjesen a katolikusoknál érettségizett. Az iskolaváltás fő oka valószínűleg az iskolában érvényben lévő publikálási tilalom megszegése: Márai a Pesti Hírlap pályázatára Salamon Ákos néven küldött be novellát – és nyert vele. De hiába – semmiképp nem állhatott művésznek diploma nélkül, még új néven sem. A családi hagyományokat követve jogi tanulmányokba kezdett 1918-ban Budapesten, de közben már írt is a Magyarország című lapnak. Ekkor találkozott több íróval, köztük Krúdyval is, akit csodált és mesterének tekintett. Kapcsolatuk egyébként a nyugatosok körében sok élcelődésre adott alkalmat.
Márai írói körökbe igazából akkor került, amikor 1918-ban megjelent első verseskötetét, az Emlékkönyvet maga Kosztolányi méltatta a Pesti Hírlap hasábjain. Befogadták és elfogadták – ő pedig a családi hagyományt megszakítva a jogi egyetemet bölcsészkari tanulmányokra cserélte. És írt.
19-ben nyíltan politizál, a kommün lapja, a Vörös Lobogó rendszeres publicistája. A kommün bukása után Kassán és Prágán át Németországba távozik. Lipcsében az Institut für Zeitungskunde hallgatója, majd Frankfurt, München, Berlin következik. Több lapnak is ír, a Frankfurter Zeitung állandó tárcaírója lesz. Közben fordít: Kafka első magyarítója, az Átváltozás fordítója. És itt, Berlinben találkozik élete nagy szerelmével, Matzner Ilonával – Lolával.
„Lola anyám, lányom, barátom, szeretőm, gyermekem volt”
Mindketten Kassán nőttek fel, a legenda szerint már egy fagylaltevő versenyen találkoztak is a híres Megay cukrászdában – de Berlinben találtak egymásra.
„Lolát felejteni küldték ezen a télen Berlinbe. (..) A férfi, akit felejteni akart, barátom volt. Egy napon levelet írt, kérte, keressem fel Lolát, szónokoljak ügyében. (...) Délután a Kurfürstendamm egyik teaszalonjában találkoztam Lolával. Előadtam barátom levelét és néhány szót dadogtam. De aztán zavartan elhallgattam; ő is hallgatott. Mind a ketten pontosan tudtuk, hogy itt már nem lehet semmit csinálni. Az ilyen találkozások mindig nagyon egyszerűek. A születés is egyszerű, a halál is. Egy pillanatig nem volt bűntudatom barátommal szemben. Hamis és hazug lovagiasságra képtelen voltam. Az ilyen találkozások különben sem szándék, elhatározás következményei. Nem tehettem semmit és nem tehettem semmiről. Később sokszor elvettem férfiaktól nőket, s tőlem is elvittek nőket férfiak. Ilyenkor bűntudatom volt, vagy szégyelltem magam, vagy kakaskodtam, mindenesetre magyaráztam valahogy e francia négyeseket. Mikor Lolával találkoztam, nem magyaráztam magamnak, sem másnak semmit, amint az ember nem tartja szükségesnek magyarázni, hogy él és lélegzik. (...) Néhány hónap múlva elvettem feleségül.” (Márai: Egy polgár vallomásai)
A sors fintora, hogy Lola első szerelme is egy pályakezdő újságíró volt, és épp ezt a szerelmet felejteni küldte a család Berlinbe. És itt ismerkedett meg Máraival – a kezdő újságíróval.
Lola apja féltette lányát a kétes egzisztenciájú fiatal író mellett rá váró élettől, így a frigyre nem adta áldását. A pár mégis felkeresett egy anyakönyvvezetőt. (Lola izraelita, Márai katolikus vallású volt, így egyik felekezet sem vállalta összeesketésüket. Később, Márai rábeszélésére a növekvő antiszemitizmus légkörében 36-ban Lola kikeresztelkedik, és katolikus szertartás szerint is megesküdnek. Valószínűleg ez mentette meg életét, édesapja koncentrációs táborban halt meg – hiába próbálta a pár megmenteni a deportálástól, késve érkeztek... de erről majd később.)
Az esküvőt követően a pár Franciaországba utazik – három hétre tervezték az utat, de valójában kiköltöznek Párizsba. Közben Márai írásait több lap is szívesen fogadja Pesten, és megjelenik első regénye is Bécsben. Párizsban próbálnak új otthont teremteni. De nehezen megy. Idegenek maradnak évek múltán is.
„Néha megláttam egy kivágását, utcáinak távlatát, egy lakást, egy ember arcát, itt-ott beszéltem már egy franciával is, a fogorvossal, a levélhordóval, valamelyik miniszterrel... Talán az államfőhöz is könnyebben jutott be itt a magamfajta idegen ember, mint egy francia polgári családhoz. Állandóan csak a »műsort« láttam, Párizs nagy ünnepélyének műsorát, mintegy színes vízeséseket és más népmulatságokat; de évek múltak el, s még mindig nem láttam semmit a »vie douce«-ból, a titokzatos, francia életből. Az idegent úgy kerülte a francia burzsoázia, mintha mindegyikünk pestises vidékről érkezett volna, mintha leprabaktérium ragadna a poháron, melyből ittunk; az orvos is úgy nyúlt hozzánk, úgy bámult torkunkba, kopogtatta tüdőnket, mintha ronda és titokzatos betegségek csíráit terjesztené minden egyes idegen.” (Márai: Egy polgár vallomásai)
Márai el is hagyja a francia fővárost egy időre – 1925-ben egyedül utazik a Közel-keletre. 1927-ben jelenik meg az úti élményekből táplálkozó Istenek nyomában, de Párizsba visszatérve változatlanul idegennek érzi magát. Végül 1928-ban hazaköltöznek a Krisztinavárosba, a Mikó utcába. Akkoriban a környék igazi íróparadicsomnak számított, Kosztolányiék is itt laktak. Márai lázasan veti bele magát a munkába és a pezsgő közéletbe. A harmincas években ontja magából a regényeket: összegzi német és franciaországi éveit az Idegen emberek-ben, megírja a Zendülőket és – pihenésképp – a Csutorát.
A szabadságról a „fantasztikus dög” karakterén át zseniálisan beszélő regényt a Szegények iskolája követi (ez tulajdonképpen egy szatirikus esszé), majd 34-35-ben megjelenik a nagy mű, a két önéletrajzi kötet, az Egy polgár vallomásai. Márai édesapja a második kötetet már nem olvashatta — 34 októberében elhunyt. Márai hatalmas csapásként éli meg halálát — az Egy polgár vallomásaiban azt írja, két fontos ember volt az életében: apja és Lola...
De azért ez így szó szerint nem igaz... 1935-ben például Thomas Mann-nal találkozhatott, mi több, ő kalauzolta Budapesten a Várban.
1935-ben megjelenik a Válás Budán. 36-ban az író megválik addigi kedves munkahelyétől, az Újságtól (Kosztolányi halálával már nem érezte magát otthon a szerkesztőségi közegben), és a konzervatív Pesti Hírlaphoz szerződik. Lépését mindenki politikai állásfoglalásként értelmezi – miközben ez az az év, amikor a növekvő antiszemitizmustól tartva Lola kikeresztelkedik és egyházi házasságot kötnek...
37. Féltékeny, 38: Négy évszak. 39-ben nem jelent meg Márai-regény. Lola ebben az évben szült Márainak egy fiút, Kristófot – de a gyermek pár hónapos korában belehalt betegségébe. Emlékét az Ujjgyakorlat versciklus 3. verse őrzi. Karácsonyra viszont kiadói ötletre megjelenik az első nagy Márai-összes gyűjteményes kiadás, az író pedig hivatalosan is Máraira változtatja vezetéknevét.
A harmincas-negyvenes években Márai közszereplőként is nagyon aktív. A harmincasokban aláírta a genfi Világbéke-kongresszusra szánt levelet, tagja lett a PEN Clubnak majd a negyvenesek elején a La Fontaine Társaságnak – és az Akadémia is tagjai közé választotta. Rengeteget írt: a negyvenes évek igen termékeny írói korszakában született többek közt A gyertyák csonkig égnek, az Ég és Föld és a Füves könyv – az Egy polgár vallomásai és a Napló mellett máig az egyik legolvasottabb Márai-mű. Szócikkei rövid szemelvények az élet dolgairól Márai utánozhatatlan stílusában. 43 éves ekkor.
Hihetetlen ováció fogadja a Krúdy stílusában megírt Szindbád hazamegy című regényt is, melyben a mesterének tartott Krúdynak és egy vele letűnt világnak állít örök emléket. És mellette színházi sikereket is elér: első színpadi műve, a Kaland a 41. októberi bemutatót követően évekig telt házat hoz — 351 előadást ért meg. És ezzel Márai életébe is beköszönt a kalandok időszaka... hiába van már negyvenen túl.
Márai és a nők
„Két ember, egy férfi és egy nő között végül mindig olyan szánalmasan egyforma a »miért« és a »hogyan« (...) Megvetnivalóan egyszerű képlet ez. Mindig azért és úgy, mert éppen lehetett és megtörtént, ennyi az igazság. Nem érdemes firtatni a részleteket a végén.” (Márai: A gyertyák csonkig égnek)
Márai életében Lola volt A NŐ — de ez az ő esetében nem jelenti azt, hogy ne lettek volna hosszabb-rövidebb ideig tartó viharos fellángolásai. Két színésznő, Mezey (sz.: Mezei) Mária, majd Tolnay Klári is viszonyt folytatott az íróval. Mezey Mária emlékirataiban nem nevezi meg az írót, csak Valaki-ként utal rá. Megismerkedésükről így ír:
„Végszóra, mint egy Pirandelló darabban, kinyílt az ajtó, s belépett Valaki, magasan és ismerősen. A hangja az én hangom volt, a szeme az én szemem, sokáig azt képzeltem, hogy tüdeje, a szíve, a mirigyei és a lelke is közös az enyémmel. Ő mutatta meg nekem a világot. Volt egy prémgalléros kabátja. Egyszer belebújt az arcom a puha prémbe: velem már soha nem történhet semmi baj, mert végre hazaértem.” (Mezey Mária: Vallomás-töredékek)
1941-ben találkoztak és 43-ban szakítottak. A viszonyt titokban tartották, csak néhány közeli barát tudott róla két éven át.
„Jött egy délután, a Krisztina téri cukrászdában. Lazacos szendvicset evett, s udvarias, szinte bocsánatkérő mosollyal közölte velem, hogy nincs szüksége a szeretetemre. Más dolga van, el fog menni… Szólt a harang, a galambok repültek, amikor elindultunk az Erzsébet-híd felé. Tudtam, amikor kiléptünk a cukrászda ajtaján, hogy ez a valaki leszúrt engem, kés van a hátamban, folyik a vérem, s olyan fáradt vagyok, hogy meghalok. De még éltem három esztendeig, aztán valóban belehaltam. Feltámadtam, mert művész vagyok, mégis örökre fáradt, mert ember vagyok.” (Mezey Mária: Vallomás-töredékek)
Márai a Sirályba olvasztotta be a viszonyt, de itt sem nevesíti Máriát – csak egyik utolsó interjújában vall róla.
Másik nagy fellángolása Tolnay Klári. 1945-ben találkoznak. A 29 éves színésznő ekkor már lelkes olvasója és rajongója a befutott, ünnepelt 45 éves Márainak. Az író végigkalauzolja a fiatal lányt az irodalom legendás pesti helyszínein. Tolnay kifejezetten tanító bácsisnak írja le a viselkedését ezeken az első találkozásokon, mikor Márai halála után először beszélt Mészöly Dezsőnek a kapcsolatról – de aztán kapcsolatuk megváltozott...
És mindeközben Lola? Állítólag nem tudott a két színésznőről, bár kapcsolatuk hosszú évei alatt volt olyan, hogy rövid időre különköltözött férjétől. A PIM honlapján olvasható interjúban mindezekkel együtt – és mindezek ellenére – húga azt mondta, kettejük szerelme igazi nagy szerelem volt. Márai életében Lola volt A NŐ.
Jánoska, Olaszország, Amerika
A főváros bombázása hatalmas csapást mért Máraira: a Mikó utcát bombatalálat érte, megsemmisült a lakás és benne Márai könyvtára is. Márai és Lola a főváros német megszállásakor Leányfalura költözik. Itt jár hozzájuk az említett asszony és a nála maradt kis rokon gyerek, a Jánoska. A pár nagyon megszereti a kisfiút, és magukhoz veszik.
Leányfalun kényszerűségből még orosz katonákat is „vendégül látnak”. Itt már íródik a Napló – de a katonák érkezésével Márai a zűrzavarban kénytelen felfüggeszteni a munkát. Jobb híján hosszú beszélgetéseket folytat az egyik szociáldemokrata nézeteket valló orosz katonával – ami később nagy segítségnek bizonyult. A tíz katona kiköltözésekor Márai finom előrelátásról tanúskodva megkérte beszélgetőtársát, hagyja náluk a kincstári Sztálint, amelyet érkezésükkor akasztottak a falra. A sógornő visszaemlékezése szerint ez volt az, ami megóvta a családot a később érkező oroszok fosztogatásától és kegyetlenkedéseitől.
Máraiék 45-ben költöznek vissza a városba, a Zárda utcába. Márai ekkor már lapoknak nem ír, a Naplón dolgozik, amely 46-ban meg is jelenik, majd 47-ben az Európa elrablása követi. Az Akadémia belső tagjai közé választja az írót, de hiába: utolsó munkája már nem menekült meg a bezúzás elől. A Sértődöttek harmadik kötetét, a Művészet és szerelemet 47-ben a nyomdából raktárba, majd zúzdába szállították. Nem olvashatta már itthon senki.
Márai és Lola ebben az évben, 1947-ben fogadja hivatalosan örökbe Jánoskát. 1948 augusztusában őt is magukkal viszik az emigrációba.
Folytatása következik.
