Mása megzabolázása - GDANSKI MAKRANCOS HÖLGY

Szymon Kaczmarek rendezéséről az első perctől fogva úgy tűnik, megfelel ennek az elvárásnak. Tipikus kispolgár döglik a tévé előtt, sörtől részegen - ő lesz Ravasz(di) Kristóf, a kocsmatöltelék, akit (a legtöbb Makrancos hölgyben elhagyott) kerettörténetben megtréfálnak: elhitetik vele, hogy nemes, és mintegy mellesleg, előadják neki a hárpia megzabolázásáról szóló történetet. Ha nem is forradalmi, de érdekes ötlet a korabeli iszákost mai prolivá változtatni - csakhogy az előadás negyedik percével mindez véget ér, s többet nem kerül elő; pedig a díszlet fele (és egy projektor) csak emiatt került a színpadra.

 

Persze önmagában a kerettörténet meghagyása és modernizálása édeskevés volna. De nincs ok az aggodalomra: hamar kiderül, hogy a Wybrzeze Theatre Gdansk olvasatában a Makrancos hölgy kifordult négy sarkából. Nyoma sincs - eleinte - a hárpia megszelídítésének, hiszen Petruchio itt introvertált, szégyenlős, gátlásos figura, aki még szövegét is papírról olvassa, s aki ijedtében meghátrál Katalintól. Kata pedig Csehov Másája, épp csak nem kérdezi meg tőle senki, hogy miért jár mindig feketében (pedig mindig abban jár): nem hárpia ő, csak egy kislány, akinek haragját csupán az afelett érzett fájdalom táplálja, hogy húgát többre tartják nála. Teljességgel felfordul hát az alapszituáció: megzabolázni ezt a lánykát senkinek nem lehet kihívás - de még ez a kicsinység is megszeppenti pipogya és abszolút kedvetlen kérőjét.

 

A lengyelek játéka végtelenül szórakoztató: ezernyi apróság és ezernyi jó ötlet színesíti, s mindvégig rendkívül szellemes gegek állnak a szövegből kihúzott soktucatnyi oldal helyére. (Lucentio latin nyelvleckéje, melyben testrészei latin elnevezését "tanítja" Biankának, s melyben Elvist énekel, hogy beugorjon a "pelvis", és süteménnyel teniszezik, természetesen a "penis"-re rávezetendő, maradandó emlék.) A karakterek mindegyike bír valamilyen (az eredetiben nem szereplő) attribútummal, legyen az faramuci tánclépés vagy egy sétapálca túlzott használata; e karakterközpontú színjáték - melynek oltárán odavész a cselekmény, a történetszálak jó része - remekül illik a shakespeare-i komédiához, noha nem világos, hogy a vizuálisan ezáltal szinte tökéletesen érdektelen előadáshoz mi szükség volt Kaja Migdalek hatalmas tükrös, csillogó díszleteire.

 

Hiába azonban a sok nevetés és a rengeteg (csaknem) kabaréjelenet, az előadás végéhez közeledve jelentős átgondolatlanságok tűnnek fel. Hogy a szokatlan módon meghagyott kerettörténetet már mégsem fejezik be, esetleg magyarázható volna azzal, hogy Shakespeare eredeti szövegében sem szerepelt a lezárás - de mivel túlzott szöveghűségnek a gdanski előadásban nyoma sincs, aligha ez az indok, más egyebet azonban nem sugall a rendezés.

 

Még kevésbé érthető és megindokolt viszont (s ennek sem csak a megértést nehezítő és a társulat által betoldott mondatokat egyszerűen negligáló magyar feliratozás az oka), hogy ebben a teljességgel - és helyesen - átértelmezett Petruchio-Kata viszonyban miért öltözteti a fiú újdonsült feleségét Bianka ruháiba, miért utánozza Bianka és Lucentio nász utáni mozdulatait (talán mert Kata végül hasonlóvá vált húgához? S ha igen, mikor, miért, hogyan?). És - amikor mintegy helyrehozva a hibát - Petruchio lehúzza Katáról Bianka ruháját, Kata miért mondja el mégis az eredeti kulcsmonológot az asszonyi szerepről és "az urához" való helyes hozzáállásról - minden irónia vagy kikacsintás nélkül? Rejtély marad, melyet  Kaczmarek olyannyira nem siet feloldani, hogy kérdéses, vajon ő tudja-e egyáltalán a megoldást.

 

Olyan színházi nyelvet beszél a gdanski társulat, amelyet órákon keresztül lehetne csodálni lankadatlan éberséggel és szakadatlan jókedvvel. Kivéve, ha nem társul mellé kellő átgondoltság és következetesség.