„Máshogy használom a fülemet” – Vonnák Diána íróval beszélgettünk

Az írás mióta
jelent számodra önkifejezést? Mely szerzők és művek voltak rád a legnagyobb
hatással ezen az úton?

Azt hiszem, a privát írásra is lehet
önkifejezésként gondolni, és ha innen nézem, akkor azóta fontos nekem az írás,
amióta csak írni tudok. Gyerekként meséket írtam, országokat és expedíciókat
találtam ki. Papíron gondolkodtam mindig is. Egyetem elején lehetett, hogy
elkezdtem recenziókat és esszéket írni, aztán jöttek a szaktudományos szövegek,
de szépirodalmat, személyesebb esszéket csak 5-6 éve írok. Sokáig tartott, mert
egyszerre két nyelven igyekeztem megtalálni a hangomat, és igazán csak akkor
engedtem szabadon a magyart, mikor már az angolt is kezdtem ténylegesen
otthonosnak érezni. Nem tudom, miért alakult így, lassabb és nehezebb volt, de
azt érzem, az egyik táplálja, tágítja a másik lehetőségeit.

Klasszikus könyvmoly voltam gyerekként, így mindig nehéz a kedvenc szerzőimet listázni, túl sokan vannak. Kamaszként Umberto Eco, Borges és Kosztolányi nyűgöztek le, továbbá a Don Quijote humora, Ursula le Guin, Neil Gaiman és Stanisław Lem világépítése. Egyetemen évekig az ókor bűvkörében éltem, Kerényi Károly esszéi voltak fontosak, amelyekben hirtelen értelmet kapott az ókori görög világ idegensége. Ekkorról maradt meg, hogy nagyon szeretem Aiszkhüloszt, és még nála is jobban az Odüsszeiát. Az elmúlt években Andrej Platonov, Bodor Ádám és Yiyun Li idegen optikája, VS Naipaul, Bolaño és Fernanda Melchor politikai éleslátása és kíváncsisága, Rebecca Solnit, Amitav Ghosh és Joseph Mitchell esszéi, Marija Sztyepanova és Nádas Péter szépirodalom és esszé határán egyensúlyozó, hatalmas fesztávú szövegei voltak nekem a legfontosabbak. Ilya Kaminsky, Ljuba Jakimcsuk és Irina Suvalova költészetéhez is mindig visszatérek.

Megállok itt, mert tényleg túl sok
lesz, de talán annyit még hozzátennék, hogy a saját kortársaim közül Király
Kinga esszéi, Moskát Anita spekulatív fikciója, Terék Anna és Vajda Ádám versei
is nagyon inspirálnak.

A kulturális antropológia és a szépirodalom hogyan egészíti ki egymást az életedben? Hogyan hat egyik a másikra?

Érdekes, hogy bizonyos szakmák
mennyivel látványosabban ülnek ott egy írói szerep peremén, mint a többi. Pedig
úgy képzelem, hogy az újságíró, a művészettörténész és a pszichológus kollégák
szemléletére is erősen hat, hogy mivel foglalkoznak az írás mellett. Nekem az
antropológia egyrészt kérdéseket ad, másrészt tapasztalatot, életanyagot.
Fordítva nehezebb megmondani, de azt tudom, hogy máshogy dolgozom szövegekkel,
mint a kollégáim nagyja, máshogy használom a fülemet.

A kötet egyik
mozgatórugója az utazásokból, átutazásokból eredő idegenség. Ez miért fontos
számodra?

Nekem nem önmagában az idegenség fontos, sőt azt gondolom, legalább annyira szól ez a könyv a szeretetről és a figyelni akarásról is, mint az idegenségről. A történetek talán felében nincs otthon a narrátor. Az utazás ilyenkor azért fontos, mert szinte mindig számvetésről, kontrasztokról szól, szembesüléshez vezet. De nekem fontosabbak azok a felvillanások, amelyek a családról, szülő-gyerek viszonyról, a halálról, a testről beszélnek, ezekben az idegenség talán felfokozott figyelemként írható le: nem áll össze egy helyzet, nem kényelmes a környezet, ennek a feszültsége egyszerre egyfajta körkörös kiútkeresés és alkalom arra, hogy a soha meg nem kérdőjelezett viszonyainkra friss szemmel nézzünk.

Azzal mennyit kísérleteztél, hogy mennyi információt adj meg egy helyszínről, hogy az olvasó rájöjjön, hol játszódik a történet?

Azt akartam, hogy néha az atmoszféra tartsa össze a történetet, mint az Akklimatizáció himalájai kolostorában, néha nyomok vezessenek létező helyek felé, mint a Mozdulatlan víztükörben London vagy a Közel menni Kijevhez címűben. A fiktív helyszínek esetében a tipizációval játszottam. Azt szerettem volna, ha a keresés végül oda fut ki, hogy a következő történetbe kezdve elmúlik az olvasóban a vágy, hogy először azt tisztázza, ki-mikor-hol beszél, egyszerűen menjen a hanggal, aztán majd úgyis kiderül, aminek ki kell derülnie. Vagy nem.

A narráció változatos, különböző narrátorok az elbeszélők. Hogyan találtál rá a figurák hangjaira?

Borzalmas közhely, de megszólaltak a fejemben. Nehéz ezeket elkapni, nem elengedni, de rájuk sem telepedni abban a képlékeny folyamatban, ami a novella csírájától az első változatig vezet. Én sokszor le szoktam tenni egy szöveget félúton, ha úgy érzem, szem elől vesztettem azt, aki beszél, olyankor néha hónapokig hozzá sem nyúlok. Szerencsére nem siettem sehová.

Hogyan és miért
kapta a kötet a Látlak címet?

Sokáig gondolkodtunk a szerkesztőmmel, mert éppen a kötet sokhangúsága, sok helyszíne, szempontja miatt nehéz volt olyasmit találni, ami egyben ragadja meg. Én egyfajta atlaszként gondoltam rá, de nem akartam volna a helyszíneket túlhangsúlyozni, így is aggasztott, hogy elvihetik a figyelmet. Mikor rájöttem, hogy a szemszög, a narráció a közös pont, helyére billent minden.

Úgy érzem, mintha a különböző látásmódok közötti vita is előkerülne a szövegekben. Mit gondolsz?

Igen, abszolút! Azért is szerettem volna ennyi élethelyzetet egymás mellé tenni, mert tanulságos, honnan mi látszik. A kisgyerek görcsös jövőbe kapaszkodásától az idős ember kesernyés számvetéséig, a látogató szakember felszínes figyelmétől a nagyanyja életét történetével együtt értő unokáig, a traumája miatt a jelenbe ragadó béranyáig ezek a láthatárok nagyon mások.

Szerintem nagyon jó ritmusa van a kötetnek. Milyen szempontok alapján alakult ki a szerkezete? Milyen ív, logika mentén tetted sorba a szövegeket?

Az első blokkban olyan szövegek vannak, amelyekben valaki másra, valami más helyzetre figyel az elbeszélő, néha úgy is, hogy nem akar, belesodródik egy helyzetbe, amelyben kénytelen megérteni azt a másikat, esetleg megbűvöli a másik. A második blokkban a családi viszonyok, főleg a szülő-gyerek viszony, a vérség van középpontban, sokszor a női test felől. A harmadikban pedig azt kérdezi mindenki, meddig juthat, meddig ért el, ki a jövőt akarva, ki a halál közeléből. Ezek számvetéstörténetek.

Minden novellánál van egy általad készített fénykép. Milyen céllal kerültek a kötetbe? Illusztrálják a fejezetet vagy az értelmezést tágítják ki?

Nekem az a paradoxon volt érdekes, hogy ezek a saját fotóim, de az elbeszélő mindig valaki más. Néha a helyszín nem is létezik, legalábbis térképen nem találnánk. A képekkel kicsit azt akartam játékba hozni, hogy mi a realizmus, a saját tapasztalatunk, hogy az autofikció tényleg csak az lehet-e, ha felületes karakterjegyeiben emlékeztet rám a narrátor. Mi lehet az enyém a világon, mihez lehet közöm? Én látom-e őket, ők egymást, esetleg ezt szétválasztani is eleve hülyeség.

Mostanra mennyire tudtál kilépni a kötet világából? Más munkába kezdeni? Egyáltalán mennyire fontos ez számodra?

Nagyon régen lezártam a kéziratot, már egy éve annak is, hogy a szerkesztést befejeztük. Messze van már, bár elengedni nem lehet: a megjelenés óta sokat beszélgettem olvasókkal is, szakmabeliekkel is, figyeltem a kritikákat. Nincs bennem kényszer, hogy azonnal új könyvbe kezdjek, az életemet annyira felborította a háború Ukrajnában, hogy akármit képzeltem is mondjuk tavaly ősszel a jövőről, az mind ment a levesbe. Most igyekszem oda koncentrálni a munkámat, ahol a legtöbbet segít a bajba jutott kollégáimnak és barátaimnak, és közben igyekszem megérteni a saját viszonyomat ezzel az egésszel, visszamenőleg is. Ennek a munkának még nem látom a végét, bár, ahogy mondtam is, papíron gondolkodom, rögzítem, amennyire tudom.

Hogyan fogadtad a hírt, hogy első kötetes szerzőként a 2022-es Libri Irodalmi Díj 10 jelöltje között szerepelt a műved?

Örültem neki, mikor januárban
megtudtam, eléggé valószerűtlen élmény volt. Mivel nem számítottam rá, nem is
jutott eszembe, hogy ilyesmi történhet a könyvvel, azt hiszem, elég
készületlenül ért. A legnagyobb örömet az okozta, hogy olvasók írtak, akiknek
valamiért sokat jelentett egy-egy történet. Most szeretnék kicsit elvonulni,
máson dolgozni.

Nyitókép: Jelenkor/Máté Péter