Maszaoka Siki: 120 haiku

Maszaoka Sikit nehéz nem szeretni. Nem szánni. Én találónak vélt hasonlattal a haiku Tóth Árpádjának nevezném, de amint ezt leírom, már meg is ijedek tőle. Maszaoka mintha már kezdettől búcsúzna, és valamiféle képtelen mutatványként ennek ellenére képes lenne az emberi létezés kimondhatatlan fájdalmát és felajzó csodáját egyszerre megénekelni.

Azért ijedtem meg a saját állításomtól, mert minősít, kijelent, megalázóan szűk keretbe szorít egy erős, autonóm, nagyra hívatott művészt, aki történetesen beteg volt. A Tóth Árpáddal való összevetéssel az a szándékom, hogy a betegségre, a betegség általi megjelöltségre, az élet alaphelyzetének tragikus költői érzékelésére utaljak. De tudom, hogy ez bizonyos értelemben mennyire otromba a részemről.

A betegség: megjelöltség. A betegség: bélyeg. És nagyon vékony a kettő között a határvonal.

Megjelölve: ez valami metafizikai. Megbélyegezve: ez a kívülállók rutinszerűen elkövetett „bűntette”, amellyel valakit nagy leleménnyel úgy magasztalnak fel, hogy ugyanazzal a mozdulattal már a börtönajtót is rázárják. A gesztus nemességének látszata csak még rettentőbbé teszi a merényletet. A művész, akit így besorolunk, a végletekig kiszolgáltatottá válik a „jótékonykodásunktól”. Éppen azt a lehetőségét veszti el utólag, hogy mindörökké kiállhasson magáért, és ellentmondjon a helyének és jelentőségének utólagos kijelölésére magát feljogosítva érző utókor ítéletének.

Nagyon igazságtalan és méltatlan lenne Maszaokát a betegsége alapján  – az alapján, hogy kora fiatalságától kezdve tüdőbeteg volt – szimplifikálni. De túl nagy erre a kísértés. Karel Čapek jut róla eszembe, aki egy téves diagnózis következtében meg volt győződve arról, hogy végzetes gerincbetegsége miatt rövid életű lesz, és ezen semmi sem változtathat: a kórnak nem létezik gyógymódja. Legmélyebb, legmegrendítőbb novelláit ifjú éveiben ennek hamis tudatában írta. A szakmai utókor pedig az életrajzi tény ismeretében sokatmondóan hümmög, és bizonyítva látja, hogy az írón mint médiumon keresztül valójában a betegség „alkotott”.

A
betegség mint körülmény, megjelöltség többféle értelmezés felé indíthatja el a
kései olvasót, és túl könnyű rossz irányba indulni. Én inkább amellett volnék,
hogy a betegség mellékes körülmény. Noha kétségtelenül érdekes téma, hogy
milyen alkotó lett volna az egészséges József Attila, se pró, se kontra nem
érünk vele sokat. „Az egészséges József Attila” fikció, akit soha nem
ismerhetünk meg, akitől soha egyetlen verset sem olvashatunk.

Maszaoka Siki haikui az emberi létezés végtelenül tágas tereire nyitnak ablakot egy szűk odúból.

Ő úgy érzékeli, éli át a felfoghatatlan csodát – azt, hogy láthatunk, vágyhatunk, álmodhatunk és álmélkodhatunk –, hogy már közben tudja: úgy lesz (van!) vége ennek az egésznek, hogy valójában, igazából el sem kezdődhet. Ha ragaszkodunk hozzá, hogy ez valamiféle betegségként diagnosztizálandó, olyasféle „alapbetegségként” kell rá tekintenünk, amelyet a legkevésbé sem enyhít az, ha a legkifogástalanabb fitnesz- és wellnessélmények sorozata az életünk.

A távoli japán költőrokont európai észjárással talán az a József Attila-i versszak jellemzi a legjobban, hogy

„(a)z ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél”.

De ezek a sorok is félrevisznek, mivel Maszaoka nem tragikus költő. Nem jajong, nem esik kétségbe: szelíd haikui mérhetetlen tapintattal tanítanak élni és meghalni. Lenyűgöző az okossága, a szerénysége, nemes kicsinysége és ereje. Az ereje, létderűje (!) és a lelki nagysága, amely felülírja józanságát, illúziótlanságát és az életből való kirekesztettségét. A világ, amelyen ő újra meg újra elámul, gyönyörű és vidám, csupa élet. Ő azonban mintha nem volna igazán a része; mintha a teremtésnek lenne egy alternatív változata, amelynek „megajándékozottja” csak megfigyelhet, de nem lehet jelen, nem lehet résztvevő, átélő, „habzsoló és lubickoló”.

Mint Pilinszky, akit hiába vitt a sportos Németh László strandra, ő csak állt a medence szélén állig gombolt ingben, és töprengve szemlélte az önfeledten fürdőző tömeget. Mint Örkény falábú házmesterkislánya, aki csak visszadobhatja a labdát a játszóknak, de őt soha nem hívják játszani.

Maszaoka a japán „fájdalmak férfia”, Izajás/Ézsaiás könyve megjelöltjének hasonmása; a bibliai leírás mintha az ő fájdalmasan rövid pályájának bántóan szűkszavú (mégis az ő méltányos megítélése érdekében szót emelő) összefoglalása lenne:

„Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes (…) Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk az arcunkat (…) Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, (Istentől) megvertnek néztük; olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. (…) Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját. (…) Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével? (…) Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel.”

Maszaokát megjelölte, de nem gyűrte maga alá és nem alázta porrá a szenvedés, az „embernek születni” betegség. A minden megvertségen már eleve felülemelkedő, vereségében is győztes emberi méltóság és nemesség vigaszát kapjuk tőle.

A nyitókép a Libertine könyvesboltban készült. Fotó: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert

#olvasósarok