„Ezt már megint miért vállaltam?” – kattogok magamban, miközben úgy érzem, már rég lementem a térképről. Az angyalföldi Sín Művészeti Központ felé tartok, hogy Mészáros Máté kortárs táncossal, koreográfussal találkozzam. Péntek este van: egy hosszú hét, egy zajos helyen felvett interjú és belvárosi lótifuti után zúgó fejjel, fáradtan, éhesen és rettentő irritáltan érkezem a helyszínre. Ez utóbbinak még lesz jelentősége.
A Máté és én projekt egyik alkalmára regisztráltam, bár nem tudtam, pontosan miről is van szó. A felhívás szövege különösebb konkrétumok nélkül is figyelemfelkeltő volt: „Mi a tánc? És vajon mi a színpad? – hol kezdődik, hol ér véget? És mi lehet a jelmez? Mi válhat azzá? És vajon mi a zene? És egyáltalán, mi egy előadás?” Máté 21 estén, alkalmanként két-két órában találkozik azokkal, akik elég bátrak és bevállalósak ahhoz, hogy – noha nem szakmabeliek – véleményt mondjanak ezekről a kérdésekről, hogy aztán a begyűjtött inputokból szólóelőadást gyúrjon össze.
A friss és újszerű megközelítéstől fellelkesülni és jelentkezni még egyszerű. De amikor ott állok a táncterem küszöbén, rendesen összerándul a gyomrom. Hiszen mit tudnék én hozzáadni egy táncelőadáshoz? Mit mondhatnék egy olyan művésznek, aki huszonéve a színpadon él, a legnevesebb nemzetközi társulatoknak készített koreográfiákat, és a kortárs táncnyelv minden csínja-bínja a zsigereiben van.
Máté
Talán megérezve belső tipródásomat és feszültségemet, rendkívül nyugodtan pakolgatja ki hangfalait és erősítőjét, valamint a Fény által című előadásából ismerős fénycsöveket. Közben pedig mesél: külföldi tapasztalatairól, hazaköltözéséről, táncelőadásairól és erről a projektjéről is. Annyira nyitottan, hogy szinte már zavarba jövök az őszinteségétől. Később sem erőltet semmit: háromlépésnyi távolságban, a személyes teremet tiszteletben tartva ül le velem szemben, úgy beszélgetünk. Ettől annyira megnyugszom, hogy egy ponton felcserélődnek a szerepek, kibújik belőlem az újságíró, és kérdezgetni kezdem.
és én
De nem (csak) ezért vagyunk itt. Most az én köröm jön: beszéljek tíz percig arról, hogy mit jelent számomra a tánc. Tíz percig? De hát kábé ennyi ideig ha salsáztam. Nagyon néha bulikban is ellötyögök. Ezek számítanak? Meg láttam már pár kortárs és klasszikus balettet, de még csak amatőr műértő sem vagyok. Ennek ellenére kíváncsi arra, mit gondolok.
Összefüggéstelenül hablatyolok, csak klisék jutnak eszembe. A tánc érzelem. Zene. Ritmus. Esztétikus testek. Szépség. Fizikai korlátok legyőzése. Lemondás, fájdalom, szenvedély. Rengeteg munka kevés pénzért és alacsony megbecsültségért cserébe.
Máté és én
Most nem jegyzetel, pedig korábban néhány gondolatomat már leírta a füzetébe. Nem csodálkozom, én sem vagyok megelégedve a teljesítményemmel. Talán már más is mondta ezeket, ő meg napi szinten ebben él. Te jó ég, mit adhatnék én neki? De legalább már kilenc perc lepergett.
Mégsem tűnik elégedetlennek. Azt kérdezi, milyen zenét hallgatok.
Legtöbbre a csöndet becsülöm, különösen ilyen irritáló napokon. Ha mégis zene, akkor leginkább klasszikusok: zongoraversenyek, szimfóniák. De azokra nem lehet koreografálni, kivéve ha a Carmina Buranáról van szó.
Természetesen már táncolta. Most éppen egy spanyol szerző darabja ihlette meg; megmutatja, ha szeretném. Improvizál nekem rá.
„Mutasd meg, hogy milyen vagy irritáltan!” Bár a zene nem klappol a témához, nem mond ellent. Belép a „színpadra”, és minden megváltozik. Már nemcsak Mátét látom, hanem a frusztrációimat, a fáradtságomat, az álmatlan éjszakáimat, a néha mindent elöntő tanácstalanságomat is. A saját sztorimat – bár korábban azt mondta, hogy régóta nem történetekben gondolkodik.
A ledek fényében szaggatott és zaklatott mozdulatai ellenére megszépül: mégiscsak van igazság abban, amit korábban mondtam. A színpad festőivé, attraktívvá varázsolja. Körülbelül tíz percig tarthat a show – hányszor lehet az embernek olyan élménye, hogy egy világklasszis csak neki „produkálja magát”?
„Eddig ebben a projektben még senkinek sem improvizáltam.” Így még többet ér.
„Túl könnyű feladatot adtam. Minden tépelődés nélkül hoztad magad. Hogyan csinálod? Automatikusan működsz? A tánc már sejtszinten benned van?”
Ez tetszik neki, leírja. Még nem gondolkodott ezen. Talán mégsem feleslegesen jöttem.
De még nem járt le az időnk. „Akkor most csináljunk koreográfiát!” – mondja. És láss csodát: a szemem előtt formálódnak a lassan egységgé összeálló mozdulatok. Nem ugrál, nem áll kézen, mégis már attól is elfáradok, hogy csak nézem. Néha közbeszólok, ő pedig módosít a mozdulatain. Most már én is részese vagyok folyamatnak.
Nehezen állok fel a két óra elteltével. „Hogyan használod fel ezt?” – kérdezem tőle.
Még ő sem tudja. A kérdés a bemutatóig velünk marad. Mátéval és velem.
A bemutatóra, amely egyben az egyetlen előadás lesz, a SÍN Művészeti Köponban kerül sor 2023. március 31-én.
Fotók: Kállai Márton
