Alapvető matematikai, kombinatorikai érzéke mutatkozik meg, amikor a műcsoport alapjaként vörös, kék és sárga színmezőkből felépített rendszert hoz létre, amelyben az egyes elemek sorrendjének változtatásával és rétegzésével új struktúrákat alakít ki. A mezők együttesének változó külső és belső formái a részletek megfigyelését, a néző szellemi együttműködését követelik meg.
A befogadás során azonban nem csak gondolati műveletek, hanem optikai események is lejátszódnak: a művész pigmentekkel dolgozik, a festékanyag pedig a színérzékelés által nyeri el funkcióját.
Az emberi színpercepció azonban igencsak relatív, a szem csak összehasonlítás vagy ellentétbe állítás révén képes a pontosabb érzékelésre és a vizuális természetű felismerésekre. A színviszonylatok kérdésével foglalkozó Josef Albers (a Maurer Dóra által magyarra fordított) Színek kölcsönhatása című kötetében egy színházi párhuzammal élt, hasonlatát követve a kiállított munkák az alábbiak szerint is értelmezhetőek: a három alapszín egy-egy színész, akik különböző rendezésekben lépnek fel, átcsoportosulásaikkal, interakcióikkal a folyamatosan változó feltételekre reagálva új karakterekké – azaz a néhol transzparensnek tűnő felületek átrétegződéseinél, egymáson áthatolásánál létrejövő keverékszínekké – válhatnak az előadás során.
A színek és formák által kiváltott térérzetet erősíti, hogy ezeket a modellhelyzeteket Maurer formázott festményekként realizálja.
„Egyre inkább testet, karaktert akartam adni a sík felületeknek, ezért is vágtam őket körül…” – nyilatkozta a művész Quasi-képeiről 2008-ban, a Stage című sorozattal kapcsolatban 2016-ban pedig már arról beszélt, hogy újabb alkotásaira már nem quasi-képekként, hanem sokkal inkább „quasi-testekként” tekint. Már nem csak az egyes színek, hanem a színek és a formák együttesei is önálló karakterekké vállnak, a kiállított sorozat tagjai szinte figurákként kezdenek viselkedni, cselekedni, ki- és belépni a térbe: „jön”, hirdeti a felirat az egyik mű hátoldalán (IXEK 22/1, 2019), „megy” olvasható egy másikén (IXEK 22/2, 2020).
Az elmozdulás és a mozgás vizsgálata egy olyan központi gondolat, amely köré Maurer mediális szempontból igen sokrétű munkássága szerveződik. Az 1960-as évektől kezdve készített grafikákban ugyanúgy egységes gondolatként van jelen a szándék ezen folyamatok vizsgálatára és láthatóvá tételére, mint az 1970-as évek képzőművészeti fotóhasználatában, a filmekben, majd az utóbbi évek festészeti munkásságában is.
Az 1970-es években megkezdett Displacements és Quasi-képeksorozatok alkotóelvének folyamatos továbbgondolásával Maurer művészete az 1980-as évektől fogva egyre inkább a festészet felé tolódott el, ekkoriban több eltérő színű geometrikus vonalhálót festett meg és ezeket egymáshoz képest síkban eltolta, majd a raszterhálót később formázott alap – vászon vagy farostlemez – felhasználásával jelenítette meg a Quod Libet sorozat darabjain.
Az 1990-es évek végén megkezdett Overlappings sorozat esetében a korábbi munkákból már ismert vonalháló mezőit színekkel töltötte ki és görbítette el, a képek központi motívumává így az egymásra tolódó, anyagtalannak és transzparensnek tűnő, de valójában átlátszatlan színmezők váltak. A művész mindemellett már 1982-ben lehetőséget kapott a buchbergi kastély toronyszobájának kifestésére, ahol egy rendszerábra valós fizikai térbe való vetítésével „abszurd téri helyzetet” hozott létre, művészetében már ekkor megjelent az ember „totális környezetbe” helyezésének szándéka. A tárlaton bemutatott IXEK 22 sor tagjai ekként szervesen illeszkednek Maurer életművébe és évtizedeken átívelő festészeti programjába.
Maurer egyszerre analitikus és érzéki művészete így a néző bevonásával, aktivizálásával egy új, fiziológiai alapokon nyugvó kommunikációs csatornát teremt meg.
A színek és formák nyelvén az embert körülvevő környezet és a valóság érzékelésének képességét és folyamatát tematizálja.
Maurer Dóráról és a kiállításról Rátkai Zsófia írt. A kiállítás megtekinthető online.
Nyitókép: Maurer Dóra: IXEK 7 (2011), forrás: a Vintage Galéria Facebook oldala
