Meddő vágyak
A nyitókép több tekintetben is emblematikus. Csurulya Csongor rendezése következetesen törekszik a reálszituációk meghaladására. A mozgás, a zene, a látvány segítségével próbál atmoszférát teremteni. Másfelől a legtöbb rendezői ötlet hatásfoka nem haladja meg a felütését.
Kétségtelen persze, hogy Yerma története nem vezethető le a puszta szövegből. Az elhallgatott szavak jelentősége gyakran nagyobb, mint a kimondottaké. Ám a kimondott szavak sem akármilyenek. García Lorca a nyers, egyszerű közléseket igazi poézissel vegyíti; a líra áthatja az egész szöveget. Bármennyire fontosak a metakommunikációs eszközök, a képekben kibontott metaforák, a szöveg mindig kiköveteli a helyét az előadásban. Kivéve persze, ha a rendező radikális húzásra szánja el magát; García Lorca hálás alapanyag mozgás- és táncszínházi előadások számára, hiszen itt valóban az alkotó vizuális fantáziája, atmoszférateremtő képessége határozhatja meg a játék egészét. Csurulya Csongor azonban nem szánta rá magát hasonlóan radikális változtatásokra. Ha nem is tekintette változtathatatlannak a szöveget ("csupaszította" azt, zárójelbe tette az idő- és helyváltozásokat), de a játék tartalmát és stílusát alapvetően befolyásoló változtatásokat és húzásokat nem eszközölt rajta.
Kidolgozott viszont számos kisebb-nagyobb ötletet, eredetibb és közhelyesebb képet, a jelenetekről le-leváló játékokat és gegeket. S ezekre mintha jelentősen több figyelmet fordított volna, mint a párbeszédekre, a szituációkra, a szöveg árnyalására. Egyes jeleneteket egyértelműen komikusra hangolt. Nemcsak azokat, amelyeknél ennek lehetőségét a szöveg is tartogatja; a két sógornő alakja például groteszk, komikus gesztusok, mozgássorok, pillantások egymásutánjából épül fel. E sötét, fenyegető figurák García Lorcánál szinte szimbolikusan testesítik meg azt a nevesíthetetlen fenyegetettséget, mely Yermát körülveszi. Ez a szerepük itt értelemszerűen elvész, ráadásul a mozgássorok nemcsak nem szervülnek a velük párhuzamosan futó szituációkkal, de csaknem el is terelik a figyelmet arról a kulcsjelenetről, amikor Yerma először száll szembe tudatosan férjével. Csurulya természetesen nemcsak a komikum eszközeivel stilizál: a nyitóképhez hasonló, átesztétizált, lírai képeket is teremt. Ám ezek többnyire közhelyesek, erőtlenek - kivéve talán az utolsót, a gyilkosságot, melynek szépen stilizált, redukált megoldása élesen el is üt előzményeitől.
Így aztán az előadás szövegfeletti, képekre és mozdulatokra építő rétege önálló életet él. Ami nem elég erős és eredeti ahhoz, hogy saját formát teremtsen (ezáltal felülírja vagy egyszerűen csak nyersanyagként használja a drámát), ugyanakkor nem segít felfejteni a szöveget, megértetni Yerma végső kétségbeesésében elkövetett tettét. Hiszen a gyilkosságnak éppúgy eredője a meddőség miatti depresszió, a szexuális kielégítetlenség, az érzelmi magány és az általános szabadságvágy - de a hangsúlyokat ki kellene tenni, a prioritásokat meg kellene mutatni ahhoz, hogy a tett motivációi ne fulladjanak körvonalazhatatlan általánosságokba, közhelyekbe. Ez az eldöntetlenség tovább nehezíti a színészek dolgát is.
A Yerma sokszereplős darab, de a mellékszereplők csak a hősnőhöz és férjéhez való viszonyukban értelmezhetőek. A székelyudvarhelyi előadásban pedig funkciójuk leginkább a rendezői ötletek megtestesítésére korlátozódik. Ez alól kivételt legfeljebb az ideig-óráig reményt hozó Victor jelent, de az amúgy is hálátlan szerep szinte elvész az előadás sűrűjében, amin Posta Ervin korrekt játéka sem sokat változtat. Juant Szabó Jenő a darab szövegétől és a szerepkonvencióktól elütően nem jóindulatúan érzéketlen, kicsinyes alaknak, hanem kiállhatatlanul zsarnokoskodó pojácának játssza (meglehetősen külsőséges eszközökkel), ami az előadást akár a társadalmi dráma felé is terelhetné, ám semmilyen más színészi-rendezői törekvés nem mutat ebbe az irányba.
A címszerepet játszó Tompa Klára arcán elfojtott érzések és érzéki vágyak tükröződnek (nagyjából a játék harmadától, amikorra már letudhatta a - színészi alkatától némileg idegen - naiv, vágyakozó fiatalasszony kliséit). Ezek őrlik fel folyamatosan, viszik a kétségbeesésbe, már-már az őrület határára. A színésznő nem tudatos, lázadó személyiséget játszik, hanem saját ösztöneinek, vágyainak kiszolgáltatott nőt. Íve, ereje, visszafogott izzása is van az alakításnak, de annyira mégsem erős, hogy maga köré rendezze a stilárisan széttartó előadást, mely szükségképpen szétesik sikerültebb és sikerületlenebb jelenetekre, s mindenképpen adós marad a duendével.