A média alapú művek őrzői

Mi volt a kiállítás fő koncepciója?

A kiállítás előzménye a 2017-es Mentés másként? - Mi marad az újmédia-művészetből? című tárlat volt. Itt most annak egy töredéke látható, mivel ez, a múzeum 30. évfordulójára létrehozott pop-up kiállítássorozat második állomása csak két hétig látható. A tárlat fő célja, hogy közel hozza a néző számára azokat a technológiai problémákat, amiket egy médiaművészeti munka magában hordoz.

Mi jelenti a legnagyobb kihívást egy ilyen jellegű munka esetében?

A technológiai gyártók folyamatosan új eszközöket hoznak létre, gyors tempót diktálnak, amit a hétköznapi életünkben tapasztalhatunk, és ami egy ilyen műtárgy esetében problémaként merül fel. Hogyan képezhetik egy gyűjtemény részét, hogyan válhatnak a kulturális örökségünk részévé azok a munkák, amelyek csak egy gyorsan elavuló technikai eszközön keresztül jeleníthetőek meg? Például a 90-es években bekerült videók 4:3-as négyzetes képarányúak, azonban ma már nevetséges és furcsa lenne egy új szélessávú kijelzőn bemutatni az alkotásokat. Meg kell találni azt az eszközt, amelyen ez még ma is megjeleníthető.

Például Esterházy Marcell H.L.M.V 2.0. című műve két verzióban is látható: az eredeti, HD felbontású videót már csak egy homályos videóként érzékeljük, így szükség volt a HD változat elkészítésére. Ezekkel a változtatásokkal azonban módosul a műtárgy, sőt gyakorlatilag nem is létezik eredeti mű, hiszen nincs kézzelfogható tartalom, minden folyamatosan másolható, digitálisan lementhető és új eszközön bemutatható.

Hogyan zajlik egy ilyen tárgy kölcsönzése?

Ugyanaz az elv, mint egy hagyományos műtárgynál: egy adott periódusra kapja meg a művet az intézmény. Az utaztatásuk egyszerűbb, hiszen nem műtárgyszállításra specializálódott cégekkel kell szállíttatni ezeket a fájlokat, legtöbbször fájlmegosztó oldalról letölthetők. Viszont a bemutatásukra ugyanolyan szoros és pontos, sőt olykor még specializáltabb követelmények érvényesek, mint egy festmény esetében.

Pontosan meg van határozva, hogy miként lehet megmutatni egy ilyen munkát?

Igen. Az erre bevett módszer, hogy interjút készítenek az élő művésszel, a tulajdonossal vagy a galériával. Elkészül egy dokumentáció, amely pontosan konkretizálja, hogy miként lehet bemutatni az adott műtárgyat. Libera Zbigniew Misztikus állhatatosság című munkája például installációként került be a gyűjteménybe: egy éjjeliszekrény tetején található televízión kell lejátszani a videót, a szekrényen gyógyszeres fiolák vannak.

Azonban kiderült, hogy az alkotó a videót önmagában műként értelmezi, ezáltal az alkotás felszabadítható a térbeli elemektől. Ezt meg is mutatjuk a kiállításban: az eredeti verzió mellett videóként is szerepel a mű. Vagy itt van Eva Ko?áková Sit up straight című munkája, amit eredetileg egy négycsatornás videó, és egy kis szobában kellene installálni. Ebben a térben azonban erre nem volt lehetőség, de a művésszel egyeztetve arra jutottunk, hogy a mű két elem bemutatásával is értelmet nyer. Így a mű felszabadult egy beszorított térből és kölcsönhatásba lépett más műtárgyakkal.

Hogyan néz ki jelenleg a múzeum médiaművészeti gyűjteménye, és hogyan gyarapszik?

A Ludwig Múzeumba 1996-ban került be az első médiaművészeti munka. Ez volt Németh Ilona: Többfunkciós nő hanginstallációja. Azóta folyamatosan nő a számuk, jelenleg a teljes gyűjtemény megközelítőleg 800 tételből áll. Azonban közel 3000 db különböző festmény, nyomat, alkatrész, szobrászati elem tartozik egy-egy műtárgy tételszámai alá. Ha a fotót is ide számítjuk, akkor a gyűjtemény közel 40%-a média alapú.

Ez a szám folyamatosan növekszik, hiszen a beszerzésük egyszerűbb, ugyanakkor a hosszútávú fenntartásuk bonyolultabb, mint egy festmény restaurálása. Itt nemcsak arról van szó, hogy anyagában kell megőrizni a műtárgyat, hanem biztosítani kell azokat az eszközöket, amelyek az eredeti jelentés megtartása mellett alkalmassá teszik a műtárgy hosszútávú bemutatását.

Milyen megoldás van arra, hogy ne vesszen el maga a műtárgy?

Amikor bekerül a műtárgy a gyűjteménybe, azonnal készítünk róla egy biztonsági másolatot. A tulajdonostól jellemzően a legnagyobb felbontásban kapjuk meg a művet, mi pedig több példányban és verzióban mentjük el a szerverünkön és másodlagos adathordozókon. Nem a digitalizálás jelenti a legnagyobb problémát, hanem a digitális tartalmaknak a folyamatos újraértelmezése és folyamatos újrafeldolgozása.

Ezek a munkák és a múzeum egész gyűjteménye online is elérhető. Ez a fajta elérhetőség nem kérdőjelezi meg a múzeum létét?

Pontosan az ellenkezője történik: azóta rohamosan megnövekedett a műtárgyaink kölcsönzése, mivel a művészettörténészek és kurátorok könnyebben hozzáférnek a gyűjteményünkhoz a világ bármely pontjáról. A látogató is szívesebben jön be így, és egyre nagyobb az érdeklődés a múzeumban dolgozók tevékenysége és a háttérmunka iránt is. A digitális jelenlét ma már elengedhetetlen egy közgyűjtemény számára.

A múzeumnak kiemelt célja, hogy nyisson a látogatók felé, hogy egyre jobban bevonja őket a műtárgyak létrehozásába és értelmezésébe is. A gyűjteményi kiállításban ezt szolgálja az a digitális applikáció, ami egyfajta audioguide élményt ad, itt pedig található egy kurátorfelhőnek nevezett sarok, ahol a múzeum kurátorai mindennap 1-1,5 órán keresztül a látogatók rendelkezésére állnak.

Mennyire nyitottak a médiaművészeti munkák iránt a látogatók?

A 2017-es médiaművészeti kiállítás során is már viszonylag alábecsültük a látogatói számot, nem gondoltuk, hogy a napi látogatói szám megközelíti majd a kétszáz főt. Már azt a tárlatot is körülbelül annyian nézték meg, mint egy hagyományosnak tekinthető kiállítást szoktak. Ezek a tárlatok is népszerűek ma már, hiszen hasonló élményt adnak, mint a korszerű digitális eszközök.

Milyen nemzetközi párbeszéd zajlik jelenleg ebben a témában?

2015 óta zajlik a médiaművészet megőrzésével foglalkozó kutatás a múzeumon belül, és ettől az évtől kezdve évente szervezzük meg a MAPS (Media Art Preservation Symposium) konferenciát, amelyben olyan együttműködő partnereink vannak, mint a MoMA, a Guggenheim, az amszterdami LIMA vagy a londoni Tate. Ezenfelül tavaly sikerült tanulmányoznunk a New York Egyetem időalapú művészeti programját, ami a világon egyelőre egyedülálló

Célunk, hogy egy hasonló médiaművészeti módszertani központot létrehozzunk ebben a régióban is. Folyamatos hosszútávú terveink vannak, mivel a művészetnek ez egy állandóan változó területe, így állandóan új módszertant és megközelítést igényel.

Mit hozhat a jövő?

Egyre több művész jelenik meg a közösségi média felületein, az ott megosztott tartalmaikat pedig elkezdték gyűjteni a múzeumok, hiszen rábredtek, hogy ezek által olyan információkhoz juthatnak egy adott műtárgyról, amelyekhez a szakembereik által nem tudnának. Viszont ez jelzi, hogy még nagyobb szükség van a múzeumokra, hiszen ebben a térben a látogató egy másfajta élményhez, másfajta kulturális tapasztalathoz jut, mint az online térben. A látogató jelenléte is fontosabbá vált a kiállítótérben, hiszen ezek a művek csak addig léteznek, amíg kapcsolatban vannak a nézővel, és ha időt szánnak az értelmezésére. A munkák is kizárólag a kiállítótérben élnek, kikapcsolt állapotban nem lehet értelmezni őket.