Mindenekelőtt: hogy van? Az interjút megelőzően említette térdpanaszait, nem olyan régen pedig a Covid miatt került rossz állapotba.
Huszonkét éven át kosaraztam, ennek most, hetvenhét évesen érzem a hozadékát. Ezért panaszkodtam. Mindkét térdembe protézist akarnak tenni, de én nem engedem, mert a műtét utáni rehabilitáció egy évembe kerülne, márpedig nem szeretnék ennyi időre eltűnni. A fájdalom, amit mostanában érzek, nem elviselhetetlen, de kímélnem kell a térdeimet, és ezt csak lemondások árán tehetem meg. Ez a kisebb áldozat, de a több itthonlét jólesik.
Biztos ebben?
Nézze, a kritérium szerint akkor kell abbahagyni a szereplést, ha az embert paradicsommal dobálják. Velem ez még nem történt meg, és egyébként sem azért ragaszkodom a színpadhoz, nem azért játszom sokat, mert rászorulok, hanem mert nem untam meg.
Még mindig több ötletem van, mint amennyi időm.
Engem ez visz előre, nem akarok mást, mint megosztani, amit látok, érzek, gondolok. Ebből évtizedek óta újabb és újabb alkotások jönnek létre, mint most ez a könyv és a két lemez. Külön öröm, hogy a Hashajtó sajtó című dal megszületett. Fantasztikus, hogy a közönség ennyi év után sem hagyott el, hogy eljönnek a József Attila-estekre, a Nemzeti Színházba vagy a koncertjeimre. Ebből is kiderül, hogy az emberek még ma is szeretik a kultúrát. Ezért érdemes játszani, mert ez nekem még mindig játék, és nem munka.
Mondják: nem elég önmagában jó dolgokat tenni, jól is kell azokat tenni. Az estjeire több ezren érkeznek, vagyis nemcsak jót tesz, hanem jól is csinálja – legyen szó irodalomról, színházról vagy zenéről.
Amit csinálok, fontosabbnak tartom magamnál. Remélem, kiderült, hogy önironikus ember vagyok, a személyi kultuszt azzal űzöm el, hogy folyton azt hangoztatom: egy lecsúszóban lévő öreg ripacs vagyok. Megbecsülöm a lehetőséget, hogy vén fejjel még mindig ezt csinálhatom. Máshogy nem menne.
Harminchárom évesen kezdtem a bluest. Sosem gondoltam, hogy zenész leszek – ma sem tartom igazán annak magam – vagy hogy ennyi költő versét ennyiszer elmondhatom. És itt az irodalom. Régebben írtam novellákat, több megjelent közülük, viszont eszem ágában sincs írónak nevezni magamat.
Gyakran mondja, hogy ironikus magával szemben, sokszor Mick Jagger vonatkozó mondását is idézi, aki szerint „az embernek kell valaki, aki fenékbe rúgja”.
Mert egyetértek vele. Nekem Fodor Lajos volt a szellemi apám, aki ezeken a fenékbe rúgásokon sosem spórolt. Kodály Zoltán tanítványa, zenész és színházi rendező volt, óriási műveltséggel. Elolvasta, amiket írtam, megnézett, amikor koncerteztem vagy verseket adtam elő. Szembesített azzal, hogy ösztönzenész vagyok, és ez nagyon veszélyes dolog.
Technika híján állandóan irgalmatlanul őszintének kell lennem, és nem vállalhatok akármit, még nagy pénzért sem. Ne pózoljak, hagyjam Mick Jaggert a fenébe, és önmagam próbáljak lenni. Ez Póka csatlakozásával és a saját dalok írásával megtörtént. Egon a zenébe vitt bele, Fodor az előadói stílusba. Ilyen személyekre óriási szükség van, különben az ember utat téveszthet a sikerben.
Legújabb kötetében (Térdig a szarban, fülig a szeretetben) ír pozitív visszajelzésekről is, köztük rajongói levelekről. A könyvben említett kismama története is segít abban, hogy tisztán lássa önmagát? A kötetben arról olvasunk, hogy a szülés előtti órákban egy nő a maga zenéjére lépcsőzött a saját házában, hogy beinduljon a szülés – ezután megszületett a baba.
Főleg a tavaly őszi betegségem miatt kaptam rengeteg szeretettel, féltéssel és köszönettel teli leveleket, amelyek nemcsak rólam és nekem szóltak, hanem arról is, amit nekik jelent az, amit csináltam. Az említett levél és a hozzá tartozó, szülési történet pedig megrázó volt.
A szöveggondozás megköveteli, hogy a szerző nap mint nap, újra és újra elmélyedjen a műben. Ön hogyan élete meg ezt a munkafolyamatot? Sosem olvassa újra a munkáit.
A lemezeimet is csak egyetlen egyszer hallgatom meg, sokra nem is emlékszem. Sajnos a könyvet legalább háromszor-négyszer végig kellett olvasnom, úgyhogy pestist kaptam a saját dumámtól, és alig vártam, hogy megszabaduljak tőle.
Kik dolgoztak még a könyvön ön mellett?
Angéla lányom irodalmat is tanul, ő volt az irodalmi szerkesztő. De csak úgy vállalta el a megbízást, hogy kikötötte: nem duzzoghatok. Ezek után a „Brezsnyev Lonya Lónyánál horgászik a Tiszában” fejezetet kidobta – miközben én, elsősorban a szemöldöke miatt nagy rajongója vagyok a néhai főtitkár elvtársnak, még Brezsnyev-trikóm is van, gyakran abban lépek fel. Visszatérve a kérdésére, Angéla mellett a könyv formáját és külsejét Bori lányom találta ki, a tördelőszerkesztésben pedig ismét Bethlen Juli volt segítségemre.
Éles társadalomkritikaként is olvashatjuk a művet.
A könyv szándéka semmiben sem különbözik a dalaimtól, a különbség csupán formai. Ám a két lemez szándékom szerint szorosan kapcsolódik az írottakhoz. Ugyanazzal az elhatározással írok mindkét műfajban. Jöjjön, aminek jönnie kell. Ha nem jön semmi, nem írok. A rengeteg pofátlanság vagy szélsőséges humor ugyanolyan spontán jön, mint a „társadalomkritika”. Ugyanez a helyzet a tragikus, keserű vagy szomorú történetekkel. Mindössze annyi trükk van a kötetben, hogy a békesség kedvéért néhány ügyet áttettem fikcióba. De, mint hangoztatni szoktam: „Nem ismerem az igazságot, de amit írtam, mind igaz.”
A Térdig a szarban, fülig a szeretetbent megjelenés után azonnal elkapkodták. Jól tudom, hogy újra kellett nyomtatni?
Három nap alatt fogyott el az összes példány. Ezret nyomattunk utána, de ezekben nem lesznek lemezek, mert erre nincs pénzünk.
Az interjú elején megjegyezte, hogy jelenleg egy mondrámán dolgozik. Beszélne erről a műről?
Zenés darab, Utcazenész a címe, a Nemzeti Színháznak készül, és a premier előtt az utcán szeretném játszani, akusztikus formában két zenésszel.
Hobo a Térdig a szarban, fülig a szeretetben című kötetéhez kapcsolódó lemezének dalait és korábbi műveit legközelebb a Művészetek Völgyében fogja előadni, ahol több időpontban is fellép.
Vermes Nikolett
Fotók: Éder Vera a Kultúra.hu részére
