Mit szólt az elismeréshez?
Örültem neki. Körülbelül három héttel előtte hívtak föl az Emberi Erőforrások Minisztériumától. Óvatosan érdeklődtek ? egyébként jogosan ?, szóba került a nevem a kitüntetés kapcsán, ha megkapnám, elfogadnám-e. Ez szerencsés megoldás, mert így semmilyen szempontból sincs erőszakolva a kitüntetés, sem a minisztérium, sem a díjazott által. Így van ez rendjén.
Rengeteg területen kipróbálta magát az évek során.
Egész életemben több dologgal foglalkoztam, önző módon, Ha egyiktől elmegy a kedvem, még mindig ott legyen a másik, és ha az elől is kitérnék, legyen egy harmadik. Ezáltal kényszerítettem magam, hogy rendszeresen dolgozzak - így van ez a mai napig, már hozzászoktam, hogy valamivel mindig foglalkozom.
Sohasem tartottam magam újságírónak. Több lapot is szerkesztettem éveken át, de az egy más történet. Óhatatlan persze, hogy az ember néha a saját médiumába is írjon, de ezek olyan feladatok voltak, amelyek inkább a szerkesztői tevékenységemmel kapcsolhatók össze, semmint az újságírással. Elmenni helyszínre, eseményekre, beszélni emberekkel stb. erre nem vagyok alkalmas, és igazából mindig is kitértem előle. Inkább a publicisztikákkal kísérletezem, amelyek jobbára érzelmi indíttatásból születnek, például, ha dühbe jövök. A bolsevizmus idején előfordult, hogy betiltottak, szilencium volt a beceneve: nem közölték, mennyi időre, egyszerűen nem publikálhattam. Persze, nem én voltam az egyetlen, aki így járt, jókat röhögtünk; megcibáltuk az oroszlán bajuszát, az meg odakapott. Fatalista módon úgy fogtam fel, hogy nekem teljesen mindegy, kit küldök el a francba. Nem sokat fontolgattam, belefért ez is, ha már így alakult.
A szépirodalom egészen más dolog. Csak akkor működőképes, ha a közelébe se jöhet senki, nemhogy beleszóljanak. Vagy elfogadják, vagy elutasítják - utóbbi sem bánt, előre tudom, miért teszik, hiszen ugyanúgy ismerem a mostani, mint az előző rendszer mechanikáját. Önző dolog az irodalom is: ha ebből a szerepből az ember valamilyen módon kitaktikázza magát, ami elő szokott fordulni, akkor nagy problémák adódhatnak. Ha pedig meg tudja őrizni a függetlenségét, akkor le tud mondani olyasmikről, amikről mások nem. Én sosem függtem az írásaim megjelenésétől, mindig volt olyan foglalkozásom, amellyel eltartottam a saját irodalmamat.
Ilyen a tanítás is?
Szinte egész életemben tanítottam, többek között az iparművészeti egyetemen, egészen a nyugdíjba vonulásomig. Kóbor pedagógusként vidékre utazgattam, a mai napig tanítok. Ennek is van önző oldala: kapcsolatban maradhatok olyan generációkkal, amelyek tőlem időben távol állnak. Látom, hogyan viselkednek a mai huszonévesek, milyen gondolataik vannak, mikre vágynak - mindezt tudom hasznosítani. A tanítás sosem volt teher számomra.
Rengeteget fordított.
Az "rabszolgamunka". Értéket próbálok mások számára is elérhetővé tenni, ami talán nem lebecsülendő feladat. Úgy vélem, ha valaki a társadalomtól elfogadta azt, hogy ilyen szintre képezhesse magát, annak ebből valamit törlesztenie illik. Ha én tudok egy-két nyelvet, akkor miért ne fordítanék? Másfelől, amikor szilenciumon voltam, egyik drága barátom, aki egy kiadóban dolgozott, felhívott és munkát adott; egy-egy kötetre szerződést kötöttünk. Többet kerestem a tilalom alatt, mint bármikor életemben. Sokszor csak ezzel foglalkoztam, mostanra viszont már ritkábbak az ilyen feladatok. A fordítást mindig a praktikum diktálja, de sokszor izgalmas figurákra akadtam, akikkel kapcsolatban azt éreztem, hogy meg kéne osztani a műveiket másokkal.
Hogyan gondol vissza a filmvilágban szerzett tapasztalataira?
Az egyetem elvégzése után a Filmtudományi Intézetben dolgoztam, valamint a Filmgyárban voltam dramaturg. Sosem értettem a mozgóképhez, de úgy voltam vele, jó alkalom lesz arra, hogy beletanuljak. Viszont rájöttem, hogy a film csak néhány másodpercig festett úgy, hogy művészet lesz belőle, aztán elfeledkezett erről, és inkább látványosság, üzlet lett belőle. Engem az nem érdekel. Ugyanígy a színháznak sem lettem odaadó híve, pedig ott is dolgoztam és írtam is drámákat. Az irodalmon kívül igazán a képzőművészet érdekel, képzőművészekkel vagyok elmélyült barátságban mindmáig, valamint építészekkel. Velük tudok együtt gondolkodni a korszerű művészetről, amelynek elkötelezettje voltam és maradok.
Polgári Lilla
