A megemelkedés pillanata

Az évforduló kapcsán a Figura megalakulásáról, a színházcsinálás gyergyói, majd szentgyörgyi éveiről, magáról a színházról Nászta Katalin beszélgetett Bocsárdi Lászlóval a Játéktér 2018. téli számában.

Amikor Bocsárdi László 1995-ben Szentgyörgyre került, egy leépült színházat talált, ahonnan sokan elmentek, az ott maradtak pedig kabarékat játszottak. Nemes Levente épphogy átvette az igazgatást, és megpróbált változtatni ezen, de a közönség nem volt felkészülve, és a társulat sem. Művészeti vezetőnek hívta Bocsárdit, aki addig a gyergyószentmiklósi Figura vezetője volt, az egyetlen magyar nyelvű kísérleti színházé.

Bocsárdi 1978-ban került egyetemre Temesvárra, és azért jelentkezett a színjátszó csoportba, hogy levetkezze erős gátlásosságát. Egy év múlva ő volt a sztár mint színész. Kiderült, tele van meglepetésekkel.

Mérnöki diplomája megszerzése után feleségével Gyergyószentmiklósra ment, ott kapott munkát. Júniusban kezdett dolgozni mérnökként, szeptemberre már összehozott egy színjátszó csoportot.

"Kilenc tagból állt. Belőlünk és a feleségem néhány ismerőséből. Bármilyen helyzetben voltam, figyeltem a fiatalokat, akik odakerültek, kiszúrtam őket. Leültem velük beszélgetni: nincs kedved játszani? Van itt egy színjátszó csoport, mondtam, de nem ez a lényeg. Mert tudtam, hogy ettől mindenki begörcsöl. Eljössz, hozol tréningnadrágot, sportcipőt s játszunk. Aztán ha van kedved, még jössz. (...) Kialakult egy rendkívül izgalmas közösség, ebből jött létre a Figura. Egy évre rá, '85-ben született meg az első előadás, a Tutyimutyi móka. Gyerekelőadás volt, de úgy közelítettem hozzá, hogy nem szabad gyerekként kezelnünk a gyerek nézőket, hanem teljes értékű partnerként. Olyan bizarr előadás lett belőle, hogy a felnőttek is eljöttek a gyerekekkel."

Az Übü királyt másfél évig próbálták, utána mutatták be. Közben mindenkinek volt más munkahelye. Bocsárdi munkaidőben készítette elő az esti próbákat, a gyárban a beosztottai elől dugdosta a jegyzeteit.

Az Übü király után következett a Vérnász '87-'88-ban. Ezt Tompa Gábor rendező megnézte, és elhívta Bocsárdit rendezni Kolozsvárra.

Közben volt Romániában az 'úgynevezett forradalom'. A fordulat után Ferenczes István, Hargita megye kulturális tanácsadója segítségével elérték, hogy a csoport Figura Stúdió néven hivatalos, állami támogatást élvező kisszínházzá alakult.

"Meghirdettem a felvételit, de a kiindulási pontom az volt, hogy a jelentkezők ne színi főiskolát végzettek legyenek, mert máshonnan szerettem volna megközelíteni a színházat. Abban az időben az artikulált, modoros beszédmód helyett fontosabbnak gondoltam a kreativitást, a fizikai jelenlétet és a szellemi nyitottságot. Jöttek mindenhonnan az országból. Az volt a szándékom, hogy sajátos színházi képzésben részesítem őket. Közben bejutottam a rendező szakra, tehát egyszerre történt sok minden az életemben: létrejött a Figura Stúdió, mint állami támogatást élvező színház, bejutottam a rendező szakra, és megszületett a fiam. Mindez ?90-ben."

Attól kezdve ingázott Marosvásárhely és Gyergyó között. A társaságnak minden kurzust megtartott, amit a főiskolán meghallgatott. Vizsgáztatta őket, szakembereket hívott - performanszművészt, beszédtechnika-tanárt, koreográfust, pantomimművész. Ez a képzés öt évig tartott. Így lett a Figurából egy sajátos színházi nyelvet beszélő, erős csapat.

Közben előadásokat is játszottak. "A tékozló fiú története című előadást templomban rendeztem. Az volt a célom, hogy bejárjam vele Erdély olyan helyeit, ahol nem volt még színház. Az volt a legcsodálatosabb, hogy a papokat meg tudtam győzni, hogy beengedjenek a templomba. Az oltárt félretettük, volt egy dobogó, és ezzel a rituális előadással birtokba vettük a templom teljes terét."

"Nálam az első pillanattól kezdve összefolyt a szakralitás utáni vágy a színházcsinálással. Az egyház megfogalmaz dolgokat, a művészet pedig megidézi azokat. Úgy képzelem el az előadást, mint egy repülőgépet, ami elindul, mind nagyobb sebességgel halad, aztán elérkezik a pillanathoz, amikor elemelkedik a földtől. A színház lényege a megemelkedés pillanata, amikor olyasmi jelenik meg a térben, amit nem tudunk megfogalmazni."

93-ban kezdte keresni a menekülőutat. "Gyergyó, éreztem, nem bírja hosszú távon, amit mi adunk neki, viszont amire szükségünk van, azt nem kapjuk meg." Ekkor hívta őket Nemes Levente hatodmagával Szentgyörgyre.

Az első években komoly konfliktus volt aközött, amit képviseltek és aközött, amit az akkori közönség nagy része elvárt a színháztól. Az a kísérletező forma, amivel a 90-es évek végén játszottak, meghökkentette az embereket.

"Az én elvem az volt, hogy azoknak akarok színházat csinálni, akik akkor nem jártak színházba. Éreztem, hogy a fiatalság elutasítja azt a kiüresedett színházat, amit itt találtam. Volt Szentgyörgyön egy fiatal, értelmiségiekből álló közönség. Rájuk építettünk."

"A szentgyörgyi időszak első éveiben, a 90-es évek kezdetén a régi színházba járók kezdték elveszíteni a bizalmukat a színházban. Sokan, akik azelőtt aktívak voltak, elvesztették a talajt a lábuk alól, mert már nem arról szólt a világ, mint addig. Mi pedig, akik a színházat csináltuk, lázasan kerestük, hogy mit jelent a színház. Nem volt elég közösségi problémákat metaforikus formában bemutatni. Meg kellett keresni a színház lényegét."

"A megértés egy lehetősége a színház. És az a gyönyörű benne, hogy miközben a szöveget olvasva megértek valamit és megrendülök, ekkor tudom meg, hogy meg kell rendeznem. Azért, hogy megtudjam, miért rendültem meg. És így tudom elérni, hogy a néző ugyanúgy megrendüljön.

Azt mondják, a gyerek már mindent tud, aztán szép lassan felnőttet faragnak belőle, aki a lényeges dolgokat elfelejti. A rendezés arról szól, hogy a nézőből gyereket varázsoljunk, hogy utána a teljes lényével tudjon befogadni. De először gyerekké kell formálni, a komfortzónájából ki kell mozdítani, a felnőttségéből vissza kell hozni a gyerekkorba. A katartikus állapot a gyerekállapothoz való eljutást jelenti számomra.

Időközben a román színházi szakma felfigyelt rá. Hétszer jelölték UNITER-díjra, kétszer meg is kapta.

2009-ben életre hívta Sepsiszentgyörgyön a Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivált. "Azt akartam, hogy a nézők úgy jöjjenek ki, mintha álmot láttak volna. És az volt a fantasztikus az első fesztivál után, hogy olyan boldog arcokat láttam. Hirtelen úgy érezték, valami más közegben vannak. Európai közegben voltak. Megszűnt a kisváros."

A teljes interjú a Játéktér 2018. téli számában olvasható.

Fotók: Barabás Zsolt