 |
? Hogyan, kiknek a hatására lett jazzénekes? Hiszen nem egyenesen indult a pályája.
? Valóban nem volt egyenes út, de nem ez az egyetlen dolog, ami nem egyenesen felfelé ívelt az életemben. Nem tudtam dönteni, csak azt hittem, hogy tudom, mit akarok. Filozófiát tanultam, és meg akartam ismerni ezt a világot. A master diplomámra készültem filozófia szakon, mert nagyon sok kérdés érdekelt ebből, de közben beültem a klubokba, szinte minden nap, minden este, és idővel, tudja, hogy van ez... Az ember egy idő után nem tudja Schleiermachert és Habermast a kellő hatékonysággal tanulmányozni, ha esténként John Coltrane-ban mélyül el hajnali négyig. A Green Millbe lejárva először Ed Peterson szaxofonos és együttese bátorított, az ő kvartettjében Laurence Hobgood zongorázott. Később ő lett az állandó kísérőm.
? Mark Murphy, Jon Hendricks, Al Jarreau ? példaképei közül ezekkel az énekesekkel már szerepelhetett is együtt. Mekkora szerepet játszott pályafutásában az, hogy ilyen kiváló idolokat választott?
? Nem, nem csak ezen múlik. Azt hiszem, sokan választották őket, mint akiktől érdemes tanulni. A döntő különbség az, hogy az ember mennyit hajlandó dolgozni annak érdekében, hogy megeméssze és megtestesítse a zenét. Ha jól választja meg, hogy kire érdemes fölnézni, az még nem jelent semmit, legfeljebb annyit, hogy jó ízlése van. Nem lesz tőle művész, az ízlés ehhez még kevés.
? Mit tanácsol a jazzt tanulóknak és a fiatal jazz zenészeknek Magyarországon?
? Hogy még okosabbak legyenek, még keményebben dolgozzanak, még jobban kívánják a sikert. De nem a nyilvánvaló ?képernyősztárságra? gondolok. Hanem arra, hogy az ember sikeres legyen, miközben éli a saját művészi életét. Ami azt jelenti, hogy meg kell emésztenie azt, ami előtte történt, és próbálja megérteni, mi lehet még a jövőben. Hogy mindehhez meglegyen a technikája, a gondolkodásmódja és az életmódja, ami megengedi, hogy ebből valóság lehessen. De ehhez mindenkinél keményebben kell dolgozni a próbateremben, az iskolai osztályban. Lehet akár ötven ember is ugyanazon a kurzuson, de közülük csak egy, legfeljebb kettő képes majd elérni a pályán, amit akar.
? Mindig nagyon szövegközpontúak az előadásai. Saját szövegeit nevezte már szövegeléseknek, költészetnek, dalszövegnek, és egy önálló kötetet is megjelentetett belőlük.
? Ez a szövegíró énem. Elég szerencsés vagyok, hogy kialakult felfogásom van, és képes voltam híres és jó íróktól tanulni. Az új anyag bemutatásánál és a híres számok mélységeinek kiaknázásában is fontos szerepe van a szövegnek. Ez segít abban, hogy énekesként bemutathassam az új számokat. Jazzemberként zeneszerzői alapállást kell elsajátítanom. Amikor az ember improvizál, akkor zenét szerez. Semmi sincs a véletlenre bízva, ez nem szerencse dolga, hanem tisztán érzelmi kérdés. Kompozíciós gondolkodást kell alkalmazni valós időben, közönség előtt, más zenészekkel együttműködve. Szükséges alapfeltétel, hogy egyfolytában zeneszerzőként kell gondolkodni. Azt hiszem, hogy valamilyen szinten alkalmas vagyok a rímelésre, próbáltam tanulni Jon Hendrickstől, amennyit csak lehetett, és a többi nagyságtól, Eddie Jeffersontól és King Pleasure-től, Annie Rosstól és Mark Murphy-től. Mark is nagyon jó szövegíró. Ez az, amit csak a jazzénekes tud az asztalra letenni. Én az volnék, amit az amerikai sportágakban jó all-roundernek hívunk, aki több pozícióban is bevethető. Nem vagyok egy David Beckham, inkább sok poszton hasznos játékos.
? Ez a fajta érdeklődése vitte be a színházi produkciókba is ? szövegíróként, zeneszerzőként, előadóként?
? Igen, többféle dologgal is kísérleteztem, és dolgoztam színházaknak Chicagóban, volt, amivel turnéztunk is ezek közül, keresztül egész Amerikán, fel Kanadába, sőt Írországba és az Egyesült Királyságba, Franciaországba. De tudja, ez azért más, erre inkább azt mondanám, hogy én csak egy dilettante vagyok.
? Említette Chicagót: igaz, hogy vett egy lakást ott Barack Obamától?
? Baracktól? Igen.
? Tényleg?
? Ő volt a helyi képviselőm akkoriban. Ugyanazon a környéken laktunk. Egy nagyobb családi házat akart venni, nekem meg arra volt szükségem, hogy a lakáson belül legyen a mosógép és a szárító.
? Chicagót inkább csak azért hoztam szóba, mert művészi szempontból is fontos az ön pályáján, és a jazztörténetben is külön fejezet.
? Ott születtem, és ?Chicagolanden?, vagyis a környékén nőttem fel, és az alapképzés után Chicagóban folytattam az egyetemi tanulmányaimat. Ott kaptam a hivatásomat, mert az ottani muzsikusok befogadtak, magukhoz vettek. Estéről estére meghívtak, hogy játsszam velük. Amikor az ember még fiatal, és látszik róla, hogy tehetséges, akkor kell valaki, aki azt mondja, hogy ? Szia! Gyere velünk! ? és velem pont ez történt. Nem gondoltam volna, hogy jazz-zenész leszek, legfeljebb álmodtam vagy képzelődtem róla. De sosem leszek az, ha ezek a zenészek nem mondják nekem, hogy menjek velük. Ezt adta Chicago.
? Ez New Yorkban talán nem így történt volna.
? Nem hiszem, hogy ez New Yorkban egyáltalán megtörtént volna. Ott mindenki azon dolgozik, hogy befusson. Azt hiszem, ritka szerencse, hogy Chicagóban voltam ? a Green Millben, a megfelelő helyen, a megfelelő időben. Néha nagyon nagy mázli kell ahhoz, hogy az ember éppen ne legyen New Yorkban. Később persze jó, ha az ember ott lakik, de nem örökké.
? És mit tanácsol azoknak, akik nem amerikaiak és nem New Yorkban próbálkoznak?
? Ön budapesti, ezáltal egy hihetetlenül gazdag hagyományra támaszkodhat, itt sok virtuóz zenész dolgozik. A levegőben van a költészet, a képzelő- és teremtőerő. A jazzt mindig is olyan dolgok táplálták, amelyeknek erős íze van. Amikor Dizzy Gillespie felfedezte az afro-kubai zenét, már zeneileg is rég felnőtt volt, és régóta bebopot játszott, de eljutott Kubába, és megnyílt előtte egy egészen más világ. Ezt a világot, az afro-kubai ritmusokat a jazz is magába szívta. A jazz a végső szinkretikus művészeti ág: magába olvaszt bármit, amivel találkozik, bármilyen halmazát a zenei tudásnak. Ezáltal fejlődik, kiterjeszkedik ? persze mindehhez kell az adott művész tehetsége. Tehát a magyar zenei hagyománynak is be kell épülnie a jazzbe. Az ember nyitott szívű legyen, tudjon a közönségével kommunikálni, belenézni a szemekbe, ihletet meríteni belőlük. A közönség el akar feledkezni a csekkekről, a hülye hétköznapi dolgokról. Átadja magát annak, ami a zenében történik, nem gondolkozik. Ha a művész megnyitja a szívét, akkor a közönség boldog lesz 90 percig, vagy ameddig a koncert tart. És abban bízik, hogy folytatódni fog ez az érzés. Az intellektuális része megint más. Az ember egyrészt megismerkedik a magyar zene történetével, másrészt megtanulja, hogy kicsoda ő maga. Ha elég szívós ahhoz, hogy megszólaltassa, életre hívja az anyagot, akkor ehhez fegyelem is szükséges, és elég erősnek kell lenni ahhoz, hogy ne az internetre figyeljen meg a többi kísértésre. Találja meg a hivatását, és arra koncentráljon.
